Múltidéző rovatunk első részében megemlékeztünk néhány olyan játékról, figuráról, vagy épp konzolról, aminek megannyi felejthetetlen élményt köszönhetnek a ’90-es (vagy korábbi) évek szülöttei, a folytatásban pedig már olyan nosztalgiabombák is helyet kaptak, melyekért szó szerint a chipses zacskók mélyére kellett mennünk.
Beyblade
A Beyblade neve hallatán a legtöbb embernek egyből a manga vagy az abból készült anime juthat az eszébe, nekem azonban azok a játékok (a köznyelvben pörgettyűk) maradtak meg leginkább, melyekkel ádáz harcokat vívtunk az iskolaudvaron és az utcán. A gyermeki versengés rengeteg emlékezetes pillanattal szolgált, pláne, hogy az én ütött-kopott kék példányom (volt egy zöld is, de az sajnos nem igazán bírta a gyűrődést) a pályafutása végére már több ipari ragasztót tartalmazott, mint műanyagot, így lényegében legyőzhetetlenné vált a "csatamezőn". Ezek mellett pedig a Lays (vagy Cheetos, már nem is emlékszem pontosan) zacskókban rejtőző Beyblade tazókat is előszeretettel gyűjtöttük, bár ezek fogókája sajnos néhány pörgetés után megadta magát, így csak rövid ideig lehetett őket egymásnak ereszteni. Cserébe viszont rendkívül jól néztek ki, szóval már csak ezért is megérte rágcsálnivalóval amortizálni a fiatal szervezetünket.
Furby
A rovat első részében említett Tamagocsi mellett az 1998-ban debütált Furby volt az az "állatka", akivel szívesen foglalkoztak a gyerekek néhány évtizeddel ezelőtt – és foglalkoznak mai is, hiszen még most kaphatóak ezek az első látásra eléggé bizarrnak tűnő plüssök. A már a megjelenése évében világsikert arató (a beszállítók nem tudtak lépést tartani a kereslettel 1998 karácsonyán) játékszer legnagyobb vonzereje abban rejlett, hogy eleinte Furbish nyelven beszélt (ezt ma már le lehet fordítani egy telefonos applikációval), később azonban egyre több szót tanult meg angolul, így kvázi valódi társként funkcionált a gyermekek számára. Tovább segítette a beleélést, hogy Furby a szemét és a száját is tudta mozgatni (a mostani darabok már konkrét érzelmek kifejezésére is képesek, hála az interaktív szemeknek), ami akkoriban bizony elég sok állat szegezett a padlóra, hiszen mégiscsak egy gyerekjátékról beszélünk.
Master Crok kártyák
Akárcsak a Pokémon kártyák esetében, mi a Master Crok zacskókban elrejtett lapokat sem arra használtuk, hogy összemérjük az erőnket, szimplán azért gyűjtöttük őket, mert elképesztően jól néztek (és néznek a mai napig) ki a rajtuk lévő figurák. Persze tudtuk jól, hogy van egy nem túl bonyolult szabályrendszer, ami alapján remek játszmákat lehet vívni a közkedvelt krokodil különféle variációival, ám ehelyett inkább csak próbáltuk összeszedni azokat a példányokat, amik valamilyen filmet vettek alapul. Az én személyes kedvenceim közé tartozott a terminátort, a Draculát és a gengsztert ábrázoló lap, de később ugyebár magyar történelmi (és irodalmi) személyek is bekerültek a pakliba (ezúttal szó szerint), így akár Toldi Miklóst, Dobó Istvánt és Rózsa Sándort is harcba küldhettük. Őszintén szólva nagyon bánom, hogy az évek során eltűnt a nagy becsben tartott gyűjteményem, különben a mai napig átpörgetném néha a nosztalgia jegyében.
PlayStation
Az előző íráshoz hasonlóan ezúttal is belevettünk a csokorba egy játékkonzolt, hiszen már az ezredforduló előtt is szerettük pixelek társaságában múlatni az időt. A Sony 1994-ben (Európában és Amerikában 1995-ben) napvilágot látott masinája rendkívül hamar utat tört magának a játékosok szívéhez, hála az elképesztően ütős felhozatalnak (Crash Bandicoot, Gran Turismo, Silent Hill, Tomb Raider, Final Fantasy 7, hogy csak néhányat említsünk), valamint a borítás alatt rejlő rendkívül nagy erőnek. Kíváncsi lennék, hogy hány ember vacillált akkoriban a PlayStation és a Nintendo 64 között, mindenesetre tény, hogy mindkét masina remekül szuperált, idehaza viszont inkább az előbbi tett szert nagyobb népszerűségre.
Ez lett volna tehát a múlt felé zakatoló vonatunk második állomásra, de van még néhány olyan lelet, ami miatt elő kell vennünk a régészfelszerelésünket, szóval ne felejtsetek el jegyet váltani a következő járatra!
