Az előzmények


Ugyebár még tavasz vége felé szenteltem egy hosszabb bejegyzést a Watchmennek. Itt az egekig magasztaltam eme tényleg zseniális képregényt, melyet a bevezetőben említettek mellett azért is megérdemelt, mert úgy általában összegezni tudta az összes hasonló alkotás pozitív tulajdonságait, jellegzetességeit. Tehát egy komplex, rendkívül bonyolult szálakból építkező művet tehettem magamévá, melyről úgy gondoltam, csakis magasztosan lehet beszélni. Nem lehet csak úgy beöltözni Rorschachnak és ütlegelni egymást játszásiból, mint ahogy azt a Batman kapcsán tettük gyerekkorunkban. Épp a lényegét vétjük el az egész képregénynek, ha csupán az jut eszünkbe róla, milyen fasza is a Komédiás bőrpáncélja, jelmeze, vagy milyen gyönyörű is lehet a Marson a Napfelkelte Dr. Manhattan számára. E momentumokat megragadni: badarság, elvétjük az egész mondanivalót. Látni kell, hogy a figurák, az esetleges harcok, vagy látványelemek mind csak jelzésértékűek, szimbólumok, lenyomatai korábbi képregényszereplőknek. Aki még nem vette volna észre pl. Dr. Manhattan Superman, Nite Owl Batman stb. Viszont ez nem egy szuperhős-sztori! A képregényhősök idézőjelbe vannak téve, melyet az is jelez, hogy a Watchmen során nem az jelenik meg extremitásként, ha magánéleti szerepkörben látjuk őket, hanem az, ha éppen „hősködnek”. Ez egy nagyon is drámai történet, mindenféle csillogástól, vagy heroizmustól mentesen, mely nem azt mutatja be, milyen a szuperhős-lét, hanem azt, hogy milyen azoknak az embereknek az élete, akik a Világ jobbá tétele érdekében megpróbálnak maszkos hőst játszani. E karakterek maguk is képregényolvasók (pl. Hollis Mason említi is emlékirataiban, hogy sok ilyen sztorit olvasott), s ez ihleti őket - de nem többek, mint azok, akiket megmentenek, ugyanolyan emberek. Dr. Manhattan lóg ki kissé a sorból, de ő sem felel meg a szuperhős eszménynek. Míg Supermanben ott vannak az érzelmek, s valóban képes átérezni az emberek fájdalmait/boldogságát, az emberi élet fontosságát, addig Dr. Manhattanből kiveszett minden emberi érzés, s csupán racionálisan tudja valahogy megérteni a képregény III. kötetében szerelmét és azt, hogy miért fontos neki az emberek élete. Dr. Manhattan nem azért cselekszik, mert látja, hogy ez hasznos, hanem mert így látja logikusnak. Rideg számítások, jövőbe látása, tiszta racionalitás miatt segít az USA-nak. Tulajdonképpen ugyanúgy állhatna az ellenséges oldalon, ha éppen az tűnne logikusabbnak. Tehát abszolút érzelemmentes lénnyel állunk szemben (habár azt mondja, hogy Laurie miatt cselekedett, ő jelentette a kapcsolatot az emberi faj és közte).
Lehetne még sorolni, hogy mitől más, több ez, mint egy felszínes szuperhős-történet, de ezt már megtettem néhány bejegyzéssel ezelőtt. A lényeg az, hogy félő volt számomra, a filmesek megint elkövetik azt a baklövést, amit már sokszor megtettek: kiemelik az akciórészeket, ezt telebasszák CGI-jal, meg szereznek hozzá néhány mondvacsinált „sztárt”, s „had szóljon!”. A kritikák a földbe döngölik, a rajongók máglyára vetnék a készítőket, de a bevétel hatalmas - így semmi baj sincs, újabb sikerporukció, melynek szar a minősége, de legalább tejelt. Hollywoodi recept.

Még Zack Snyder személye sem adott nekem túl sok okot a bizakodásra. Ugyan én imádom a 300-at, hatására a mai napig „spártainak érzem magam”, tehát sikerült megfognia, azonban ezt inkább Frank Miller érdemének tudtam be, nem Synderének. E rendező előző munkája, a Dawn of the Dead még számomra ismeretlen alkotás, de sokan fintorogtak, hogy Romero fantasztikus zombifilmjéből csupán a trancsírozást tartotta meg, tehát a felszínt sikerült megragadnia, mást nem. Habár a 300-ra ez már nem volt igaz, sőt, sikerült is némileg kibővítenie a képregényt a filmben (azt már hagyjuk, hogy ez jó volt-e), de az ember a negatív dolgokat jobban megjegyzi, mint a pozitívakat, hiszen az utóbbiak a fontosabbak, minthogy azokon kell javítani mielőbb. Ezért a Watchmennel szemben kezdettől fogva szkeptikus voltam, főleg miután elolvastam a képregényt. Előtte annyira nem is izgatott az egész, sőt csak lestem, hogy mi ez a nagy rajongás iránta, lévén, hogy még soha nem hallottam e képregényről. S mikor láttam az első trailert, melyben egy Batmanszerű figura ütlegel valakiket hasonlóan expresszív fény-árnyék viszonyok között, mint azt az „igazi” Denevérember tette, csak legyintettem, s értetlenül álltam azelőtt, mi a fasz is ez.

Aztán szépen lassan eljött a premier, az első kritikák, melyek igen vegyes érzelmeket tükröztek. Sok kommentet és valódi kritikát is elolvastam ezzel kapcsolatban, s némelyiken jókat röhögtem persze, de ezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy ha a sok akcióbuzinak nem tetszik, akkor talán van remény arra, hogy ez egy jó feldolgozás lett! Hogy mitől eme durván általánosító következtetésem? Sokan azt rótták fel a filmnek, hogy „áh, dögunalmas, alig van benne akció, szánalom”. Mint fentebb írtam, bűn lett volna csak az akciójeleneteit kiemelni, és akcióra felépíteni az egészet. Éppen ezért örültem is neki, hogy a sok CGI-ra verő troll leszólta a Watchment: ha nincs benne akció, ha unták, akkor valószínűleg sikerült megragadni a képregény lényegét is. Nem, nem az unalmat, hanem az elgondolkodtató, komplex, több szálón futú történetet. Snyder kapcsán pedig a képi világ hitelességétől nem is tartottam: a 300-ban bebizonyította, hogy ugyanúgy ért a „mozgó képregény” megteremtéséhez, mint ahogy Robert Rodriguez és Frank Miller bizonyították a Sin City-vel.

Azonban voltak olyan kritikák, ahol azt rótták fel a filmnek, hogy sokat csonkít a képregényen, még így is, hogy több, mint 2,5 óra lett. Kimaradtak fontos részek (pl. a hajós képregény), leegyszerűsítettek karaktereket, szálakat, és kicsit „kommercializálták” egyes epizódjait. Így moziba nem mentem el megnézni annak idején, gondoltam, várok egy DVD kiadásra, ami feltehetőleg a Director’s Cut fémjelzéssel kerül a boltok polcaira. Minthogy Magyarországra a jelenlegi jelzések szerint mindenféle csilivili maszkos, meg fémdobozos kiadás jön, csak éppen a rendezői változat nem, így kénytelen voltam egy „na, akkor basszátok meg!” felkiáltással egyéb eszközökhöz nyúlni a cél elérése érdekében. Sajnálhatja a forgalmazó e baklövését, pedig én tuti vevője lettem volna, még ezzel a pofátlan, „5-35%”-os ÁFA(sz) rendszerrel is, ahol 4500-ról 6000-re rúgott volna feltehetőleg e változat. Ők becumizták, ahogy mondani szokás, én meg végre megnézhettem úgy a Watchment, ahogy Zack Snyder is elkészítette. Illetve majdnem, mert állítólag jön egy Ultimate Edition, amelyben már benne lesz (rajzfilmbetétként) a The Black Courier-rész is, így teljes lehet az élmény. Na, arra fogok lecsapni külföldön, ha ez a sok tehetetlen fasz nem képes Magyarországra behozni záros határidőn belül.

A film - kritikám

A Watchmen véleményem szerint a Da Vinci kód ellentettje lett. Elsőre ez szürreláisan hangzik, de, ha megnézzük az utóbbiról írt kritikákat, nyilvánvalóvá válik e feltevés. Annak idején emlékszem, sokan azért feddték meg e valóban nem Oscar-díjas alkotást, mert túlságosan is görcsösen kívánt ragaszkodni az alapanyaghoz. „Papírízűre sikeredett” - írták sokan. Nos, a Watchmenről is elmondható, hogy tényleg hiteles, pontos adaptációja a képregénynek és valóban megérdemli Zack Snyder filmje, hogy ezt a nevet viselje, mégis lehetett volna ezúttal kicsit papírízűbb, talán ezúttal pont a celluloidból sikeredett több a kelleténél.

Kétségtelen, hogy a nagy filmesztétáknak igaza van: ha irodalmi alapanyagot használunk fel a filmhez, az jobb, ha inkább „gyengébb” minőségű, hogy a film által többet ki lehessen hozni belőle, s ne nyomja el magát a filmet egy esetlegesen „kanonizált” remekmű. A Gyűrűk Ura, az Interjú a vámpírral például pont rácáfolnak erre, ahogy a Watchmen is. Nem egyszerű alkotás, sőt, remekmű, melyet többek között rendkívül bonyolult, szövevényes történetének köszönhet. Nem is a fordulatok teszik ezt, hanem a megdöbbentő epizódjai, a stílusa, az életérzése, amit közvetít. Márpedig egy ilyen alapanyagot, hiába, hogy képregény (tehát ugyanúgy képekkel operál, mint a film, s ugyanúgy képi elbeszélés, mint a mozgókép), nagyon nehéz filmre adaptálni, hiszen eleve nehéz elmesélni, mi is a Watchmen sztorija. Lehet egy politikai thrillerről is beszélni, hiszen egy hatalmas háborús konfliktus és az emögötti összeesküvés az egyik fő, konfliktusteremtő szál, egy alternatív 1985-ben. De lehet ez különféle szuperhősök élettörténete is, hiszen mindegyik múltjába betekintést nyerhetünk. De ugyanúgy lehet a Komédiás és Silk Spectre szerelmi története is, vagy Jon és Laurie románca stb. stb. stb. Tehát igen nehéz megragadni egy fontos, klasszikus, lineáris elbeszélésbe helyezhető sztorit a Watchmennél, ezért is tiltakozhatott oly hevesen Alan Moore, a képregény szerzője a megfilmesítés ellen.

Zack Snydernek nem is sikerült ez. Olyan érzésünk van a filmet nézve, mintha egy szerzői stílusfilmet néznénk. Habár igyekezett felépíteni a világméretű összeesküvés-elméletre a történetet, ez mégsem sikerült neki. E szál elsikkad, eltűnik, néha előbukkan és felszínre lép, de nem tudja koherensen átfogni az egész Watchment. Ez még a rendezői változatnál is kiütközik, mely ugyan csak 30 perccel hosszabb, mint a moziváltozat, mégis érződik rajta, hogy még 3 óra sem volt elég a rendezőnek egy igazán tartalmas adaptáció összefogására. Azt nem mondhatjuk semmiképp, hogy ide ver, oda ver egész végig Zack Snyder, de kétségtelen, hogy maga sem találja olykor a helyét, nem érti, illetve nem tudja eldönteni, melyik szál a fontosabb. Van, mikor elmerülünk a szuperhősök múltjában: például Rorschach ül a börtönben, meséli a gyerekkorát, átérezzük a helyzetét. vagy mikor a Komédiás és Nite Owl tüntetőket oszlatnak. Van azonban, mikor ezek közé hirtelen becsap a politikai szál: afgán háború, szovjet támadás, jujj, mi lesz. Érezhető, hogy tudatosan vannak ezek összeállítva, felsnittelve, s elosztva (egy személyes élettörténetre következik egy politikai szál), de mégsem sikerül az ezek közti összefüggést feltárni. Én magam szerencsés helyzetben voltam, mert ismertem a képregényt, tehát értettem mindent, de ahogy elmerengetem nézés közben is, arra a következtetésre jutottam: sok részt nem biztos, hogy megértek a filmből. Például a két Éjjeli Bagoly kapcsolata és ennek miértje a képregényben egyes feljegyzésekből illetve visszaemlékezésekből derült ki, itt viszont csak egyszer találkoznak a film során, akkor is egy elég homályos beszélgetésben. Sután lett megoldva, habár nyilvánvalóan így is szorított a játékidő. Mindenesetre ez pont egy fontos momentum lett volna. De eleve a fő szál, vagyis a világméretű összeesküvés és Ozymandias szerepe ebben összecsapott lett, mely ordas hiba, hiszen az egész erre lett kifuttatva a képregényben úgy, mint a filmben. Tehát a Watchmen erősen epizodikusra sikeredett, s e részek között nem jön létre a kapcsolat legtöbbször, illetve valószínűleg az idő szűke miatt is kissé összecsapott lett. Több papírízt elviseltünk volna.

Több papírízt, mert a hirtelenkedés mellett vannak olyan változatások, melyek nem váltak javára a képregénynek. Egy adaptáció során persze nyilvánvalóan nem az a lényeg, hogy képreől-képre lemásoljuk az alapanyagot, sőt, el is várjuk, ha ismerjük, hogy valamennyire eltérjen tőle, valami újat mutasson nekünk filmként. Illetve vannak megoldások, melyek filmen nem működnek, vagy csak nem mutatnak olyan jól mozgásban. Ezért változtatni kell. Rorschach karaktere kissé erősebb, átlagon felülibb lett a kelleténél, pedig a képregényben pont az volt a lényega hősnek, hogy magánéletében egy nagy senki, arcszerkezete is teljesen átlagos, s a maszkja adja meg neki igazi arcát. Merész húzás volt, de működött. Ozymandiast viszont jóval haloványabbá degradálták, mely nem tett jót a karakternek, s így pont a történet egyik kulcsfigurája szépen elsikkadt. De ugyanilyen felesleges volt Dr. Manhattentre terelni a végső csapások gyanúját, illetve az olyan apró változtatások is a brutális látvány érdekében, mint Rorschach archarapása a gyerekkori jelenetben, vagy a maszk történetének teljes kihagyása. Felesleges változtatások ezek, melyeket a rendező egyértelműen a látvány oltárán áldozott fel: markáns Rorschach-kinézet, direkt buzis Ozymandias, látványos, feleslegesen belassított Komédiás-gyilkosság stb. Inkább kellett volna ragaszkodni a képregény lényegéhez, ha a látványt ezúttal is sikerült tökéletesen megragadni.

A vizuális megjelenítésre ugyanis nem lehet panasz. Igaz, olykor igen öncélúak a belassítások és a csonttörő, képrgényr egyáltalán nem jellemző, brutális verekedések, de ezek mégis jól mutatnak és az összhangulathoz csak hozzátesznek. A marsi jelenetek gyönyörűek, a Dr. Manhattan „születését” bemutató flashback-szekvencia is igen katartikusra sikeredett, s annak ellenére, hogy egy alapvetően lassú tempójú, lírai alapanagot dolgozott fel, megfelelően epikus hatást keltenek a szemünk előtt pergő képek. Ehhez persze nagyban hozzájárul a tökéletes zenei kompozíció is, melyek részben Tyler Bates dallamai (ismét), részben pedig licence-elt, ’80-as évekbeli slágerek, illtve korábbi filmekből idézett zenei betétek. Apropó, idézetek: kreatívan használta Snyder a filmlegendákat a Watchmen egyes epizódjaihoz, melyek a szemfüles filmrajongók számára kellemes, nosztalgikus pillanatokat okozhatnak. Példuál felcsendül itt a Diploma előtt egyik betétdala, de konkrét képi és hangidézettel megjelenik az Apokalipszis most (Wagner zenéje + vietnámi képsorok), illetve a Dühöngő bika (Hollis Mason meggyilkolása). Az audiovizuális anyagra tehát egy szavunk sem lehet, az élmény katartikus, megnyerő, letaglózó, a nézőt garantáltan Szirénként bűvöli el így a film, s feledeteti gyengeségeit az elbeszélés terén.

Persze azt azért le kell szögezni, hogy a Watchmen koránt sem rossz film, s nem csupán az olykor elég hatásvadász és öncélú képi világa miatt. Ugyan sokszor hiányosságokkal küzd, és valóban igaz, hogy lehetne „papírízűbb”, de mégis hű, tiszteletteljes adaptációj a híres képregénynek. Az epizódok nehézkesen függnek össze, de képről képre jelen vannak a filmben, melyeket a képregényben is láthattunk állóképként. Szinte minden egyes szereplő egy-az-egyben a színes lapokról lépett le, s valószínűleg sok rajongó hördült fel, hogy „igen, őt pont így képzeltem el!”. Nite Owl, Moloch, , Dr. Manhattan, Silk Sceptre, a Komédiás - mind-mind tökéletes rendezői választásról tanúskodnak, az őket meformáló színészek szakasztott másai a képregény azonos nevű karaktereinek. Emellett pedig sikerült megagadni azért a lényegét, nemcsak az akciójeleneteket. Ha sikerült volna megteremteni a koherenciát, akkor akár a Watchmant egy nagyköltségvetésű szerzői stílusfilmnek is nevezhetnénk, mert lassú, személyes, lírai, már-már művészfilmes hatást kelt. Tehát, ha szenved is logikai hibáktól, kissé összecsapott jelenetektől a történet, de az koránt sem mondható, hogy nem hű és tiszteletteljes adaptáció. Látszik az egész filmen, hogy ez Zack Snyder szívügye, és valóban rajong a képregényért. Az interpretációs képességeivel ugyan néhol baj van, de szerencsére nemcsak a „szuperhőssztorit” értette meg belőle.

Pedig, mint már az elején említettem, e rendező személye nem volt túl bizalomgerjesztő. Szinte csak a Holtak hajnala remake-je és a 300 köthető nevéhez, viszonylag zöldfülű a szakmában. Azonban a 300 után a Watchmen is bizakodásra késztet személyével kapcsolatban. Ha nem is a komoly rendezéshez, de a kiváló látványfilmkészítéshez mindenképp ő az egyik, aki legjobban ért. Rendkívüli érzéke van a kép és a hang összehozásához és egymásra illesztéséhez, illetve a zenei ellenpontozáshoz, amit a Watchmenben megcsillogtatott (például: a Komédiás temetése alatt a Diploma előtt szerelmi jelenetének dala szól). Az viszont egyértelmű, hogy elbeszélés terén még csiszolódnia kell sokat, mert már a 300-ban is szépen ellaposodott az a kevés történet is, ami volt, s átvette a helyét a látványos trancsírozás. Ez nem baj, de, ha egy Watchmen-kaliberű filmbe fog legközelebb, akkor mindenképp oda kell figyelnie arra, hogy a látványos epizódok koherens egésszé álljanak össze a film végére.
A színészek kiválasztására viszont nem lehet panasz, ezt kétségtelenül ismét jól eltalálta. Okosan csupa olyan színészt választott, akikhez nem köthető sztereotípia, többnyire ismeretlen arcok, így tökéletesen eggyé tudtak válni a karaktereikkel - mind ők maguk, mind pedig a nézők számára. Egytől egyig kiköpött másai a képregényben látott figuráknak, s megszólalásuk is tökéletes összhangban van a Watchmen még „néma” hőseivel. Csupán Ozymandias lett csalódás: egy teljesen jellegtelen, nyálasképű színész „játszotta” amúgy is visszafogottan. Pedig pont e karakter volt az, akinek nem szabadott volna visszafogottnak lennie, hiszen ő testesítette meg a csillogó sztárt, a patyolattiszta hőst, akiről senki sem gondotla volna, hogy milliók életét oltaná ki. Ezzel szemben egy alapvetően gonosz, rejtélyeskedő figurát kaptunk, akiről csak a hülye nem sejtette, hogy valami tervet forral a háttérben. Ozymandias mellett a Silk Scpetre-t alakító színésznő sem tudott a formás idomain és szép arcán kívül mással megfogni, a temperamentumos, hirtelen haragú Laurie helyett egy kiszámítható egyennőt kaptunk, aki még kissé butácska is. Tehát a papírízre e két karakternek is szüksége lett volna, nem tett jót nekik a változtatás.

A Watchmenről hű adaptáció lett úgy, hogy nem ragaszkodott görcsösen az alapanyaghoz. Lehet, hogy pont ez a baj vele? Ugyan rossz filmnek koránt sem nevezhető, de a kiválótól is távol van. Sok társával ellentétben itt pont arra lett volna szükség, hogy még jobban a képregény mélyére ásson, és a lehető legtöbb elemet emelje át onnan. Ezek nélkül ugyanis a történet nem tud összeállni, nem tud akkorát ütni, mint a képregényben. Márpedig egy mozinézőtől nem várható el, hogy elolvassa a film alapjául szolgálór irodalmat, igen is a mozgóképnek kell a moziban mesélnie, nem pedig a mozgóképnek és a „könyvnek”. Éppen ezért lett volna jobb, ha Zack Snyder sokkal jobban megérti és ragaszkodik a Watchmenhez, mert akkor egy, az eredetit nem olvasó néző is átélhette volna ugyanazt a katarzist, mint amit mi, rajongók éreztünk a III. kötet befejezésekor. Így viszont e feladat megmarad a látványnak, a történettel pedig remélhetőleg „csak tud kedeni valamit” az átlagnéző is. „Who watches the watchmen?” - szerintem mindenki, aki szereti az igényes alkotásokat, de „sajnos” a képregény elolvasása kötelező, ha akarjuk érteni is a sztorit.

A film után

Szóval nekem alapvetően tetszett a Watchmen. Ozymandias karaktere miatt azért fejbecsűrtem volna a film nézése közben a rendezőt, de végülis megbarátkoztam vele, mert amúgy a többi rész rendben volt. S tényleg engem is magával ragadott a látvány és a zene tökéletes összhangja, a forma, a képi világ úgy egészében. Vizuális komponálásban Zack Snyder jelesere vizsgázott, s meg tudott nyerni engem annak ellenére, hogy az ilyeneken már csak „szakmai okokból” is át kell látnom. (Habár nálunk azt tanítják a filmszakon, hogy meg kell tanulni filmet elemezni, azonban, ha „csak” szórakozni akarunk, akkor meg kell tanulni elfelejteni, kiiktatni azt, amit tanultunk, hogy élvezni is tudjuk a filmet.) Csupa olyan szám szerepelt, mely önmagában is tökéletes, bizsergető, hát még ezekkel a kiválóan összerakott képekkel. Szóval voltak szakaszok, mikor azt mondtam magamban, hogy ez a világ legjobb filmje, mert annyira megfogott. Viszont olykor megkérdeztem magamtól, hogy vajon, mint a Watchmen feldolgozása, megállja-e teljes mértékben a helyét. Nos, mint írtam, ebben már annyira nem jó a film. Az a baj, hogy ilyen balfaszságok nem kellettek volna, mint a Komédiás gyilkosságának direkt lelassítása, vagy a felesleges csonttörő burtalitás a verekedős jeleneteknél. Illetve tényleg elképesztő, hogy egyes részeket nem lehet érteni a képregény nélkül. Például mikor Nite Owl és Laurie eldöntik, hogy kirepülnek az éjszakába, az rendkívül összecsapottra sikeredett. Ha nem ismerem a képregény hosszas monológjait és párbeszédeit, akkor tényleg nem értem, ezek hogy jöttek össze, illetve hogy jutottak arra a következtetésre: ki kell menteni Rorschachot! Azon pedig abszolút morcoskodtam, hogy a hajós részt teljesen kihagyták. Bár lesz egy Ultimate Edition, mint írtam korábban, melyben benne lesz, de kérdés, hogy ez miért nem képezte az eredeti koncepció részét? Hiszen ez a képregényben az egyik legfontosabb „intertextus”, enélkül nem is nagyon értjük meg Adrian Veidt „gaztettét”, s nem is kezdünk el moralizálni azon, mit tett. Nem kezdünk el állást foglalni Rorschach tette és Dr. Manhattené mellett. Önmagában a fő történeti szál nem lenne ennyire elgondolkodtató, ez a képregényidézet kell mellé, hogy valóban értsük is. Zack Snyder úgy gondolom, ezt nem értette meg, így szépen kihagyta. Jó, az UE-be belerakja, leforgatja, de akkor sem értem, miért nem lehetett pár felesleges akciórészt lerövidíteni, vagy a Marsos szemfényvesztésből kicsit visszavenni a kalózos szál érdekében…

Mindegy most már, a lényeg, hogy ez egy nagyon jó film lett a hiányosságai ellenére, s bár nagyon hosszú, de én mégis meg fogom nézni többször is. Akik szarozták, bizonyára meg volt rá az okuk, vagy nekik az ízlésük egészen más irányú, mint az enyém. Nekem annak ellenére kurvára bejött, hogy a képregényt olvastam és fanatikus rajongója lettem. De nem is értem, miért írom ezt, mikor amúgy nagyon hű lett az eredetihez, csak a kritikában is említett pontokon hibádzik, de ezek összesen 20 percet vesznek el a film 3 órájából. DVD-n is meg fogom venni, s remélem, Magyrországon is kiadják az Ultimate Editiont majd, mert amit jelenleg terveznek, igencsak kevés, Rorschach-maszk ide, fémdoboz oda.