Mindenekelőtt azonban a mai nap apropóján tennem kell egy kis kitérőt, mely ugyan nem passzol annyira e bejegyzésem témájához, de mivel ma több blogírást nem tervezek, így itt kell most megejtenem. Szóval ma milyen nap volt? Június 7-e, vasárnap, az európai parlamenti választások napja. Minthogy nem értek a politikához, sem az államigazgatáshoz, így igazából kevés fogalmam van arról, hogy ez mit takar. Csak épp annyit, amennyit középiskolában megtanítottak ezekről a dolgokról. Viszont azt tudom, hogy mi a tétje ennek az egésznek. Ma dől el, hogy az EU tagállamaiból kik fogják képviselni az adott országokat. Sokan gondolhatnák, hogy egy ilyen kissé lett ország esetében ennek nincs akkora jelentősége, hiszen úgyis a „nagyok” döntenek, úgyis csak névleges az EU demokráciája (nem én találtam ki, hallottam ilyen érvet amellett, hogy „nem megyek el szavazni”). Pedig ez nem így van. Pontosan azért van szükség arra, hogy elmenjünk és szavazzunk, hogy kimondjuk: mi ezt és ezt akarjuk, hogy jelen legyen az EP-ben, mert így és így akarjuk, hogy megjelenjen Európa, s a Világ előtt Magyarország. S annak fényében, hogy mennyi idétlen sztereotípia és hazugság, illetve tényleges igazságtalanság sújtja országunkat mind mostanában, mind 2004. május 1. óta a Nyugat és a szomszédos országok részéről, úgy gondolom, e szavazásnak nincs kisebb tétje, mint egy országgyűlési választásnak. Mikor először választhattam, akkor ezt még nem fogtam fel, bár akkor is ugyanazokra szavaztam, akikre most is, viszont ma én ennek tudatában mentem el leadni a voksomat. Legalábbis én olyan képviseletet akarok, akik igen is kiállnak Magyarországért, még az európai puccos nyakkendős urak ellenében is, még akkor is, ha egyedül vannak a teremben Magyarország MELLETT, nem hunyászkodnak meg, és nem hagyják, hogy kis országterületünk és ledegradált jelentőségünk okán szemétteleppé és nyugati karrierista köcsögök befektetéseivé változtassák szeretett hazánkat. Természetesen figyelemmel fogom kísérni a munkát, amennyiben sikerül azoknak elnyernie a többséget, akik mellett letettem a voksomat, minthogy nem tál bablevesért vagy „csak úgy”, hasra ütve szavaztam. Sajnos környezetemben is sok olyan van, aki nem fogja fel ennek jelentőségét (sőt, egyik választásét sem), és baszik arra, hogy neki is joga lenne meghatározni, hogy kik képviseljenek minket az EP-ben. (Persze van, akiknél azt mondom: jobb is…) Politikai pártállástól függetlenül úgy gondolom, végtelenül felelőtlen, együgyű és buta emberekről van szó ezesetben, akiknek van választójoga, de nem élnek vele. Nem akarok persze senkit sem megbántani, de ez egyértelműen felelőtlenség, s mintegy annak deklarálása szimbolikusan, hogy „baszok mindenre”. Mert jó-jó, lehet itt hangoztatni, hogy „majd, ha… …akkor elhúzok ebből a vécécsészéből”. De, ha most nem megy el szavazni, pedig nem (mozgás)korlátozott, nem köti le munkája, tehát megtehetné, azzal mintegy elfogadja a hülye sztereotípiákat, minthogy „minden magyar lopós” (osztrákok), vagy, hogy „minden magyar cigány” (angolok pl.). Az ilyen baromságok baromságnak hatnak, hiszen mondhatnánk „ehh, ezek úgyis szélsőségek”. Azonban ne feledjük: az egyes országokat TV-ben, újságokban csak reprezentálva láthatjuk, soha nem tudhatjuk, hogy a közember mit gondol népünkről, rólunk. Így e választással esetlegesen külföldi országokban tartózkodásának jövőjét is meghatározhatja az illető, aki szavazni mehetne. Tehát azért az nem úgy van, hogy „majd elmegyek úgyis innen, kit érdekel”, mert attól valaki még magyar, magyarországi, hogy külföldön akar a jövőben élni.
Én legalábbis így érzem e szavazás lehetőségét, jelentőségét, ahogy fent vázoltam (persze a külföldre menést kivéve − arra csak ennyit: „nem, nem, soha!”). Remélem, meg is lesz az eredménye. Ha nem, az se baj, úgyis kiábrándultam már rég a demokráciából, így legfeljebb majd „antidemokratikusan” harcolunk a hazánkért…

Vissza a közmondásokra! Mint azt a bevezetőben említettem, egy-két szólást, közmondást fogok elemezni, megvizsgálni, hogy mennyire állják meg helyüket, mint „népi bölcsességek”. Persze mindez csak „szerintem”, nem kell szentírásnak venni, amit leírok, sőt, arra buzdítanék mindenkit, hogy kommentben ossza meg velem, szerinte mit is takar, mi a véleménye az adott közmondásról.

”A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát.”
Kezdjük is ezzel az örökbecsű mondással! Mit is mond e „bölcsesség”? A hazug embert vonja párhuzamba a sánta kutyával. A kapcsolódási pont az, hogy ezeket „utol kell érni”. A hazug embert miért kell utolérni? Mert nem mondott igazat. Nietzschétől pont most olvastam egy szöveget („A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról”), melyben kifejti, hogy az igazság és a hazugság csupán következményükben lényegesek, maga a tett nem is az. Az igazság boldogságot okoz, ezért hajkurássza mindenki, míg a hazugság felháborít, mert valamilyen társadalomra káros következménye van. Tehát elsősorban a hazugot azért üldözik, mert káros a társadalomra nézve tette. Így utol kell érni, ez világos. Viszont a sánta kutyát miért kell utolérni? Gyakorlatilag egy olyan állatról van szó, ami már hasznavehetetlen. Járni nem tud rendesen, tehát futni sem tud, így vadászatra sem alkalmas. Házőrzésre sem nagyon, mert a sánta kutya esetleg biceg, míg a betörő felmászik bárhová, átugrik a kerítésen és kész. A kutya még csak nem is zavarta őt. Ha a mai kutyaviadalok szemszögéből nézzük a dolgot, akkor is teljesen értelmetlen a sánta kutyát hajkurászni, hiszen biztos a veresége, mozgásképtelen. Én gyerekkoromban láttam sánta kutyát: két hét múlva meg is halt szerencsétlen (hülye szomszéd lőtte meg, s akkor sántult le). Így teljesen értelmetlen lenne egy sánta kutyát befogni, üldözni. Minek utolérni? Semmit nem akarok tőle. Persze a mai humánus világban az állatbarátok az ilyet befogadják, de nekik meg szükségtelen üldözni. Úgyhogy e mondás itt „sántít” kissé. Vagy pont ez erősíti meg? Pont ezt a kontrasztot akarja megmutatni a könyörtelen, ítélő népnyelv? Hiszen egy sánta kutyát értelmetlen üldözni, tehát ez az üldözés „0”, 0 távolságot kell leküzdeni. Akit ennél előbb utolérnek, azt gyorsabban érik utól, mintha semmit sem tenne. Tehát ezzel a mondással talán az igazságszolgáltatás gyorsaságára, a bűncselekmény, csalás hasztalanságára kívánnak utalni.

”Aki másnak vermet ás, maga esik bele.”
Ez is egy érdekes mondás, mindig is elgondolkodtatott, hogy mit is rejt magában. Ezt is az előző kérdés problémájából közelíteném meg. Mert végülis a mondás nem tér ki arra, hogy mi van akkor, ha ez a veremásás annak a bizonyos „hazug embernek” az „utolérése” végett történik? Mi van akkor, ha én jogosan szeretném becserkészni ezt a hazugot, és neki „ások vermet”? Akkor is én szívom meg? Így ez a mondás enyhén szólva igazságtalan azokkal szemben, akik a törvény nevében kívánnak eljárni, és a hazugságot leleplezni. Mellesleg e mondatot megcáfolja például a Prison Break második évadának azon jelenete, ahol LJ becsalja az FBI ügynököt a jól ismert verembe, ahol végül otthagyja őt két társa. Itt jogos elégtételt vesz a fiú, akinek legyilkolták családját, s olyan vermet ásott, amibe ő nem esett bele. Tehát valami kis kitérőt adhattak volna annak idején, mikor ezt megalkották, mert így egy kalap alá veszi azokat, akik jogosan vennének revansot és azokat, akik esetleg gaztettből állítanának másnak csapdát.

”Csak a fejét üsd, hogy meg ne sántuljon!”

E szólás bizonyára a (rab)szolgaság, jobbágyság idejéből származhatott, mikor az engedetlen, vagy éppen befogásra kerülő egyént regulázták meg. Milyen igaz is amúgy: a jobbágynak vagy szolgának elsősorban testi erejére volt szüksége (leszámítva persze a rómaiaknál a görög rabszolgákat, akiket elsősorban filozófiatanításra tartottak, tehát az eszük miatt), így, ha mozgáskorlátozott lett, akkor haszontalanná vált. Így semmiképp nem engedhette meg magának az ura, hogy maradandó károsodást szenvedjen. Igen ám, de a szólás alkotója bizonyára nem mérlegelte, hogy ugyan, ha a fejét üti, meg nem sántul, de elhülyül az illető! Márpedig a munkavégzéshez helyes koordináció-képesség is kell, mely nem izom, hanem agyi eredetű. A kapáláshoz nem csupán testi erő kell. Nem csupán kapálunk, vagy ásunk, hanem tudjuk, hogy mit kapálunk/ásunk! Ez nagyon fontos, s ezt elfelejtették e mondat megalkotásakor.

”Egy fecske nem csinál nyarat.”

Ennél igazából nem is kell különösebben magyarázkodni: tény, hogy a fecskék manapság már nem a nyarat, hanem a tavaszt jelzik. Legalábbis számomra mindig jellegzetes, hogy ha nyílnak a virágok, akkor hallom a madárcsicsergést is, na és persze megjelenik a lépcsőnkön a madárszar is. Nyáron is persze, de tavasszal szoktam ezeket tapasztalni, mégpedig áprilisban. Tehát végülis igaz: nyarat nem csinál egy fecske, de tavaszt igen.

”Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.”

Ezt különösebben nem akarom szintén elemezni. Sőt, ez rendben is van, egyszerű tautológián alapszik, viszont én régebben nagyon komolyan elmorfondíroztam azon, hogy „ez micsoda hülyeség”. Ugyanis általános iskolában, mikor még alig tudtam, hogy mi a tizedestört, akkor számolgatni kezdtem! 19 - 20. Ok, 1 a különbség. De várjunk csak, mert tizedestörtek is vannak. S akkor, ha „egy híján húsz”, az nem 19, hanem 19,9! Persze később rájöttem, hogy mégiscsak én vagyok a hülye, nem az, aki kitalálta e szólást.

”Éhes disznó makkal álmodik.”
Az rendben van, hogy a vaddisznók az erdőben főleg makkot találnak. De itt nincs kikötve, hogy vaddisznóról van szó. Márpedig a disznók esznek mindent! Sőt, egy jó házidisznó pont, hogy nem makkal, hanem mindenféle, számunkra mocsok, számára ínyenc étellel: moslék, tele krumplival, búzadara, kukorica. Mikor még mamámék tartottak malacot, akkor mindig megfigyeltem, hogy legkedvencebb táplálékuk a sima, csöves kukorica. Szóval e közmondást bizonyára a disznók nagy része cáfolná, főleg a mai világban, ahol különféle tápszerekkel fújják fel őlket…

”Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.”

Kissé sántít e mondás is. Hiszen vegyük azt a tényt, hogy például Szókratészt, Arisztotelészt vagy Platónt a laikusok „görög bölcseknek” hívják. S ki is a bölcs? Aki nagy tudással rendelkezik, aki mindenre tud valami megoldást, aki minden helyzetben tudja, mi a legpraktikusabb, legjobb, stb. stb. stb. E mondás szerint ehhez még az is társul, hogy „kussol”. Persze ez bizonyára azt jelenti, hogy a bölcs felméri a helyzetet, és mikor nem kívánatos, nem beszél, illetve megtartja magában a hülyeségeit (mondhatják sokan: én is lehettem volna bölcs :D :P ). De, ha e mondást szó szerint vesszük, akkor az sül ki belőle, hogy a bölcsesség = kussolás. Márpedig Szókratész és Arisztotelész is köztudottan „beszélgetős” módszerrel tanítottak, illetve többjük a görög bölcseknek le sem írta „bölcsességeit”. Mindenesetre én azt mondom: nem feltétlenül az a bölcs, aki hallgat. Sőt, a hallgatás sokszor rossz, mert „bólogató kutya” stílusra vall. Viszont teljesen igaz, hogy olykor a bölcsesség azt diktálja: hallgass! Fórumokon ez különösen jól jönne, mondjuk a trollok ellen. De fórumokon kevés bölcs fordul meg. :P

”Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”
Az rendben van, hogy mindig a biztosan kitaposott „ösvény” a „jövedelmezőbb”. Nyilvánvalóan például, ha nekem azt mondják, hogy egy vizsgán lehet választani a házi dolgozat és a ZH között, akkor én az előbbit választom, mert abban vagyok jobb. Ez általában bejön. De mondjuk a diktatúrák esetében ez a mondás máris átértelmeződik. Például 1949-56 között azt hirdették, hogy az egyetlen út a szocializmusé, mely majd a kommunizmushoz vezet. Aztán persze bebizonyosodott, hogy van más út is, csak éppen az kicsit „gazos”. A forradalommal erre próbáltak rálépni az emberek, s ugyan lehet, hogy nem kellett volna feladniuk, de akkor talán folytatódik a kemény, sztálinista diktatúra, ha nem próbálják ki a „másik utat”.

” Jobb adni, mint kapni.”
Az tény, hogy adni jó. Látni, mikor az, akit szeretsz, boldog, mert megkapott valamit, amire már régóta áhítozott. Viszont, ha mindig jobb adni, mint kapni, akkor előbb-utóbb elfogynak az „adható” dolgok, s nincstelen leszel. Persze ez sarkított, de azért az egyensúlyra itt is ügyelni kell. Nem mellesleg pedig az egészséges, időközönkénti önzés mindig is elfogadott. Illetve, ha megnézzük a dolog lényegét, nyilvánvalóvá válik, hogy igazából hiába mi adunk, akkor is azt élvezzük benne, hogy mi most milyen „erkölcsileg jót” tettünk. Arisztotelész Nikhomakoszi etikában írja, hogy igazából, mikor jót cselekszünk, azt nem érdek nélkül tesszük, hanem azért, hogy saját „jóságunkban” élvezkedhessünk. Tehát egyfajta nárcisztikus lépés is az, amikor adunk valakinek: látni akarjuk a boldogságot, az örömöt, ami minket is boldoggá tesz. Persze én ettől függetlenül szeretek adni :P.

”Jobb félni, mint megijedni.”

Az igaz, hiszen egy esetleges ijesztés hirtelen sokkot okozhat. Viszont gondoljunk bele: a félelem egy folyamatos feszültség-állapotot jelent. Igaz, itt tárgya van, tehát nem olyan, mint a szorongás, hogy még csak azt sem tudjuk, mitől félünk. De azért egy folyamatos feszültségben lenni rosszabb mégis, mint egy adott pillanatban megijedni. Hiszen gondoljunk bele: a félelem időtartamát eltölthetnénk mással is. Mondjuk egy kellemes nyári éjszakán éppen szexelünk a barátnőnkkel egy kocsiban. Önfeledt pillanatok, a legjobb, amit valaha csak csinálhattunk. Csak kellemességet érzünk, semmire nem gondolunk, csupán a gyönyör pillanatait éljük meg örökkévalóságként. Filmekre vonatkoztatva: ekkor még nincs ott Jason, hogy lecsapjon, vagy Freddy Krueger, vagy a texasi láncfűrészes, vagy a zombik. Nem is tudunk róluk a film elején. Sőt, a horrorfilmek egyenesen erre alapoznak, legalábbis míg a nézők nem szoktak hozzá e sokkoló műfajhoz: kezdeti mámor, boldogság, nincs ott a félelem tárgya. Aztán egyszer csak hirtelen berobban, megijedünk, sokkot kapunk, s talán meg is hal a karakter, akivel addig a vásznon azonosultunk. DE! Előtte nem kellett félnie a köcsög zombitól, nem is tudta, hogy létezik Krueger, boldogságban, gondtalanul élt. Ha tudta volna, hogy van zombi, talán el sem megy a barátnőjével szexelni egy elhagyatott farmra, sőt, nem is kellene neki barátnő, hiszen az kockázattal jár az ilyen extrém, perverz, egzotikus kívánságok miatt. Ha „jobb félni”, akkor örökké arra gondolnánk, hogy az otthon melege mindig védelmet nyújt, és nem mennénk sehová. Természetesen jobb félni olykor, de máskor meg jobb nem is tudni a félelem tárgyáról. Ki tudja, lehet, hogy a zombi pont ignorál minket és megússzuk! :D

”Ki korán kel, aranyat lel!”
Személyes kedvencem! Az oké, hogy, ha korán kelek, ha éber vagyok, ha első vagyok, akkor gyorsabban túlvagyok a vizsgákon mondjuk. De mi van akkor, ha balga módon kapkodok, korán kelek, s emiatt nem alszom ki magam. Nem aludtam ki magam, nem működik még úgy az agyam, nem áramlik úgy a vér, nem halad olyan gyorsan az ingerület. Márpedig vizsgakor, főleg szóbelin, ott helyben gyorsan kell válaszolni, haladni kell, a legrosszabb az, ha hallgatás van. A folyamatos beszédhez pedig agy, kipihentség kell. Tehát közel sem biztos, hogy ha korán kelsz, ha már első vagy, akkor át is mész. S egyáltalán nem biztos az sem, hogy ha az utolsók közt vagy, mert késel, de kialudtad magad, akkor megbuksz. Úgyhogy én inkább kések, de kialszom magam, mintsem leblokkoljak a fáradtság miatt.

”Legjobb szakács az éhség.”
Ezt is cáfolnám, saját példával. Mikor még kövér voltam, az volt az első dolgom, mikor hazajöttem, hogy világra szóló ebédeket akartam csinálni magamnak. Igen ám, de volt, hogy nem kész ételt találtam itthon, hanem csak alapanyagokat. Nos, ilyenkor mit tehet az ember? Éhezik vagy csinál magának. Felcsaptam hát szakácsnak, de mivel nagyon éhes voltam, így persze mindent akartam. Ezért raktam a serpenyőbe tenger gyümölcseit, paprikát, tojást, kolbászt. Persze, hogy utána rosszul voltam, annyira szar volt. Az éhség elhomályosítja az agyat, a tisztánlátást, így nem tudunk elvonatkoztatni, a gyorsaságra megyünk, és mindenféle hülyeséget összebaszunk. Így pedig csak még éhesebbek maradunk, legalábbis jobb esetben. Rosszabb esetben megesszük a szar főztöt, és utána meg vergődünk, mert annyira rossz volt. Úgyhogy csak fenntartással! Vagy inkább rendeljünk valami egészséges ételt (direkt nem pizzát írtam, az már nem fér össze az új életmódommal :D).

”Madarat tolláról, embert barátjáról.”
E közmondást először a Disney-féle Dzsungel könyvében, gyerekkorom egyik meghatározó és rongyosra nézett rajzfilmjében hallottam. Már akkor is kicsit sántított számomra, de mostanában még inkább elgondolkodtatott. Mert az rendben van: a madarakat elsősorban a tollazatukról a legkönnyebb beazonosítani, azt is elsősorban a színük miatt, illetve, ha járatosabbak vagyunk a biológiában, akkor egy darab tollról leolvasva fajra pontosan megállapíthatjuk, melyik madártól származik. Viszont a közmondás ott sántít, hogy a tollat a baráttal azonosítja. Pedig tudjuk mindannyian, hogy az embernek a kültakarója a szőr, melyet drága majombarátainktól örököltünk. Viszont itt a népnyelv egy összetett képet alkalmazott, és mintegy az azonosítójel szimbolikusan az ember barátja lett. Ez rendben van, de mégis milyen alapon határoznak meg engem egy másik ember viszonylatában? Nem-e az a lényeg inkább, hogy miként cselekszem? Véleményem szerint a közmondás így sokkal jobban hangzana: „Madarat tolláról, embert tetteiről”. Persze abból is sokat le lehet olvasni, hogy kikkel társalog, „lóg” az ember, de a mai világban számtalan példát látunk arra, mikor a „rossz társaság” nem feltétlenül határoz meg rossz embert. Manapság sok fiatal divatból, kamaszkori identitáskeresés (és -zavar) miatt kezdi el magát mondjuk vagdosni, vagy boszorkánnyá festeni, illetve csak azért lövi magát, mert az olyan trendi. Vagy ott van a dohányzás (bocs attól, aki cigizik, most oltani fogok kicsit - de nem nagyon, ígérem :D): sokan azért kezdenek el cigizni, mert általánosban megkínálják, s azt ciki lenne visszautasítani. Ha valamilyen rajtunk kívül álló kényszer miatt kerülünk olyan közegbe, ami azt a látszatot kelti, hogy „rosszak vagyunk”, de mi alapvetően a jóra törekednénk, csak éppen még nem olyan erős az egyéniségünk, akkor e mondás nem annyira állja meg a helyét. Hiszen elég kár lenne elítélni valakit már tinédzserként csak azért, mert éppen vagdossa magát, vagy haverjaival felgyújtanak egy villanykarót, bűnözőnek titulálni örök életére. Vagy: csak mert a napiszarra felkerült, onnantól már szar ember :D.

”Minden jó, ha vége jó.” vs. „Más kárán tanul az okos.”
Ezek önmagukban megállják a helyüket, de így ütköztetve már korántsem olyan egyértelmű létjogosultságuk. Mert ugye az jó, ha valami jól végződik. Boldogok vagyunk, mert örömet okoztunk valakinek, vagy minket ért öröm, vagy elvégeztünk egy feladatot stb. stb. stb. Viszont az nem jó-e, ha esetleg valami szarul végződik, de mi ebből tapasztalatot merítve tanulunk? Mondjuk vegyük az érettségit, úgyis aktuális sokaknál. Kijön mondjuk a Half Life 2, mint annak idején esetemben történt. Megveszem, játszok vele egész májusban, és június elején tudom meg, hogy 8-án szóbeli. Elkúrtam 1 hónapot, s ugyan szerencsére, mivel tanultam 4 éven át folyamatosan, így jelesre tudtam teljesíteni mindent, viszont százalékban annyira nem jöttek ki jó eredmények (magyar: 60% - épp, hogy 5-ös). Ez ugyan nem rossz, de nem is nevezhető jónak, hiszen neccesen kerültem csak be az ELTE-re. Ez nyilván nem jó, mert mi van, ha… Illetve, s ez jobb példa lesz, az ELTE ÁJK-ra mentem, jogász szakra. Viszont ez annyira nehéz volt számomra, hogy elbuktam, ki kellett lépnem, és újrafelvételiznem. Jól végződött? Nem, hiszen hogyan is végződött volna jól, csupa elégtelennel gyakorlatilag kibuktam, csak éppen én hagytam ott még időben. Tapasztalatot viszont szereztem, amivel a BTK-n már gyerekjáték volt a kezdés, s így tudtam a tananyagra koncentrálni, illetve az ETR nevű, Sátán által készített tanulmányi rendszert is kiismertem már eddigre. Jó volt a vége az ÁJK-s pályafutásomnak? Nem, abszolút szar volt. Viszont jó, hogy tapasztalatot szereztem? Naná, hogy jó. Nem azt mondom, hogy okos ember vagyok, de mindenképp a saját káromon tanultam, és most úgy jó nekem, hogy egy előző szakasznak, amiben a tapasztalatot szereztem, a vége nagyon nem volt jó. Tehát nem mindig az a jó, ha valaminek a vége is jó, mert a rosszból is lehet tanulni. Már, ha túléljük :D.

”Okos enged, szamár szenved.”
Ez is kedvenc. Az ok, hogy legtöbbször az a jó, ha ráhagyjuk valakire a hülyeségét: had fújja csak! Fórumokon aztán tényleg gyakran találkozik az ember olyan egyénekkel, akikkel nem lehet vitázni, de még veszekedni sem, mert képtelen elismerni, ha esetleg a másiknak igaza van, illetve idegesítő módon ugyanazt ismételgeti, hiába hangzottak el helytálló ellenérvek (port.hu melegágya ennek). Ilyenkor, ha belefáradunk, és tudjuk, hogy nekünk van igazunk, okosabb elhúzni onnan, vagy csendben maradni. Igen ám, de vannak olyan helyzetek, mikor nagyon nem szabad engedni. Tipikus vizsgaszituáció ez is, s itt is saját példát tudok mondani csak. Elsőéves bölcsészként volt olyan kurzusom, hogy „Kommunikáció, retorika”. Nos, azt tudni kell, hogy itt 2 nyavalyás kreditért írni kellett egy ZH-t, egy beadandó beszédet, s még vizsgaidőszakban szóbelizni is kellett (csak összehasonlításképp: egy 4 kredites vallásfilozófia-vizsga abból állt, hogy bementem, alig nyögtem valamit és 3-ast kaptam). Nos, a szóbeli abból állt, hogy meg kellett védeni a dolgozatot, a ZH-t is és a beadandót is. Tehát gyakorlatilag bizonyítani kellett, hogy elsajátítottuk az érvelést, legyen az igazság vagy hazugság mellett álló. Nos, mikor a szóbeli zajlott, akkor előtte a kurzusfórumon sokan írták, hogy hasznos, ha nagyon eladjuk magunkat, nem engedünk az igazunkból. Aki a közmondás szerint járt el, vagyis megkukult, annál előfordult, hogy 5-ösből 1-est „varázsolt”, aki pedig nem engedett, tehát „szamár” volt, még 2-esből is 5-öst csinált. Én például szamár voltam, összehordtam minden hülyeséget, és 4-esből 5-öst kaptam. Tehát ez sem egy örökérvényű mondás, vannak helyzetek, ahol kifejezetten káros, ha bólogató kutyák módjára a háttérbe vonulunk.

”Sok lúd disznót győz!”
Játékokban bizonyára mindenki tapasztalta már, milyen is az a „rush”. Főleg RTS-ekben gyakori, hogy többjátékos módban sok, olcsó egységgel még a játszma elején lerohanjuk ellenfelünket, megsemmisítő vereséget mérve rá. Én például a Battle for Middle Earth 1. részében alkalmaztam ezt az orkokkal: gyorsan legyártottam rengeteget, aztán orkrushsal pillanatok alatt megsemmisítettem a mocskos elfeket. De szinte minden játékban találkozhatunk ezzel az elvvel. Diabloban hiába van mindent szétkúró karaktered, Hell nehézségi szinten ugyan 1 szörnnyel még mindig könnyedén el lehet bánni, de a bekerítés itt már biztos halál: sokat látott hősünket másodpercek alatt földbe döngölik. Viszont e mondás, hiába is tűnik örökérvényűnek e sok példa után, mégis kifelejt valamit: mégpedig az „überdisznó” fogalmát. Hiszen az jó, hogy ha sokan összefogunk, lenyomhatunk egy nagy ellenséget. De mi van, ha ez az ellenfél már olyan nagy falat, hogy hiába vagyunk rengetegen, soha nem fogjuk legyűrni. Számtalan ilyen példa van. Például a Dragon Ball Z-ben a Buu elleni harc is ilyen. A sorozat szinte összes hatalmas hőse olykor egyszerre vonul fel a dög ellen, de az sajnos egy „überdisznó”, mely látszólag legyőzhetetlen. Persze megteszik, de csakis úgy képesek rá, ha maguk is létrehoznak egy „überdisznót”, vagyis a Spirit bombot. Jó, persze értelmezhető ez is úgy, hogy az emberek a ludak, meg az egész univerzum egy lúd, de Buut nem a hősök és a föld lakossága együtt győzi le, hanem egy másik „überdisznó”. Tehát olykor hiába a sok lúd, kell egy másik, nagy disznó.

”A rest kétszer fárad.”
Ugyan ez bibliai példa is, és abszolút nem áll szándékomban megkérdőjelezni annak igazságát, mint hívő ember, de azért mégiscsak elgondolkodtam ennek örökérvényűségén. Mert az való igaz, hogy a lustaság csak több munkát szül. Lusta vagyok lenyírni a füvet e héten, két hét múlva nagyobb lesz. A nagyobb fű vagy több gereblyézést, vagy fűgyűjtő esetén több ürítést követel meg, tehát több munkát. Minél tovább húzzuk-halasztjuk a vizsgára készülődést, annál több anyag, olvasnivaló halmozódik fel. Viszont az is igaz, hogy aki nem próbálja meg megkönnyíteni életét, az véleményem szerint buta, bólogató kutya. Ugyan rossz dolog felhalmozni az anyagokat vizsgára, de olykor kiderül, hogy felesleges lett volna parázni, meg készülődni agyonra. Tavaly volt nálam így: fostam, hogy 500 oldalt majd hogy olvasok el, de úgy voltam vele, hogy inkább hagyom, majd lesz valahogy. Aztán hirtelen kiderült, hogy lehet választani, így csak 120 oldalra kellett gyúrnom. Jól tettem, hogy lusta voltam? Itt igen. Persze e mondás is „általában igaz”, de feleslegesen nem kell megnehezíteni az életünket, úgy gondolom. Természetesen a „kiskapuk” keresése semmiképp nem szép dolog.

Egyelőre ennyit az „agymenésről”, nem kívánom felsorolni az egész Szólások és közmondások könyvemet.

Ja, és visszatérve a bevezetőmhöz: e pillanatokban lett meg a választások eredménye. Nos, én csak annyit fűzök ehhez hozzá: győztünk! Végre látszik, akármennyien is mentek el, de valami látszik, mintha a magyar kezdene ébredni, mintha a magyar kezdené azt mondani: elég volt! Ideje volt már, na. Persze ez nem jelent semmit. Majd jövőre lesz „éles” a játék, ez még csak „előszél”. Mindenesetre akármilyen is a részvétel (állítólag elég jó), én elégedett vagyok, nagyon is. S nyíltan ki kell mondanom, mert ez kurvára boldogít, bár nem akarok politizálni: az SZDSZ nem jutott be, nincs mandátuma!!! Számomra felcsillant valami remény. S azt hiszem, itt az idő, hogy magam is aktív, cselekvő legyek, talán ébredni kezdett a magyar. Akármi is legyen, azt hiszem, a hasonló gondolkodásúakkal mindenképp el kell kezdenem felvenni a kapcsolatot. Mert vannak, ebből a választási eredményből valamennyire ezt érzem.