Ty West 2022-es slasherje, az X (ami egy háromfilmes széria első darabja – az utóbbi idők legjobb horror-trilógiájáé) a pornográf vonásainál fogva tematikailag is úgy épül fel, mint egy felnőttfilm. A rendező hosszú előjátékkal kezd neki a mesélésnek: 1979-ben járunk, hőseink egy Texas államban található isten háta mögötti farmra érkeznek, hogy az ott lévő kis faházban pornós forgassanak. A helyet természetesen a tulajdonostól, egy turbó-konzervatív öregembertől és annak feleségétől bérelték ki, így rögtön két csapatra oszlanak a karakterek, és West a felek közti viszony által erőteljes alapszituációt rajzol meg. A fiatalok a „szeretkezett inkább, ne háborúzz” eszméjével totálisan azonosulva lazán, szégyentelenül megélik a testi-lelki szabadságukat és szexualitásukat, ezért már puszta létükkel is provokálják az időseket. A felvezetés során többször is előfordul, hogy miközben előbbiek buliznak, ejtőznek, szexelnek, jól érzik magukat, addig a házigazda szinte múmiává öregedett neje ezzel párhuzamosan a tovatűnt évein, régmúlt fiatalságán, elveszett örömeim és elszikkadt testén sopánkodik.
Az elzárkózás, a vélt vagy valós sérelmek aztán szép lassan gyilkos őrületbe fordulnak, és innentől kezdve pedig nem csak sejthető, hanem egyértelműen ki is van jelölve a végeredmény, ám a forgatókönyv nem siet sehova. Az X nagyjából első órájában a karakterek bemutatásán, egy szépen filmezett aligátor jeleneten, néhány cickón és egy női testről letörölt spermafolton kívül nem sok minden történik – West azonban fokozatosan csepegteti a feszültséget, izgalomba hozva ezzel a nézőt, körülbelül úgy, mint ahogy egy kanos alfahím pettingeli az aktuális kiszemeltjét. A vérbő konfliktus kirobbanása a reménytelen megöregedés, a méltatlan gyötrődés, a hamuvá égett múlt, illetve a régi emlékekké vált szexuális vonzerő miatt előtörő elmebeteg megszállottság okán ezüsttálcán adja magát, és a műfajból adódóan is elkerülhetetlen.
Egy ponton aztán végleg elszakad a cérna az öregasszony Pearlnél és a férjénél, Howardnál. A fiataloknak, noha nem szolgáltak rá a halálra, nyilvánvalóan veszniük kell, nem a viselkedésük vagy a személyiségük, szimplán csak a házaspár dühe és egója miatt. A tettüket semmivel sem lehet igazolni, ugyanakkor a film ezen vonása egy olyan tulajdonságot hoz magával, amit a 2018-as Halloween óta nem és azt megelőzően is csak a ’70-es években láttál utoljára slasherben: gyk. hogy konkrétan a legtöbb karakter túléléséért ténylegesen szurkolsz. Ekkorra már az aktus felvonásához értünk, ami a film brutális, nemegyszer sokkoló halálnemek tükrében inkább egy kemény, ámde rövid kefélésre hasonlít.
Szemek kiszúrása vasvillával, egy feszes, hamvas női test vérgőzös találkozása egy emberi húsra éhező aligátor éles fogaival, egy fél arc szétszaggatása sörétes puskával – horror-rajongók megnyalhatják mind a tíz ujjukat, a film egyik legemlékezetesebb jelenetében pedig Pearl halálra szurkálja az egyik szereplőt, akinek vére ráfröccsen a mögöttük álló furgon lámpájára, ami így vörös színbe borul, az öreglány meg gyönyörűségesen morbid táncot lejt a (Don’t Fear) The Reaper dallamaira. Az összhatás kitűnő – és a lezárás, azaz a néhány másodperces kielégülés nemkülönben. Az X elejétől a végéig képes meglepetéseket okozni, legyen szó a zsáner szabályainak összekutyulásáról (a film finoman kikacsint/utal/nyúl A texasi láncfűrészes mészárlásból), a gyilkos házaspár iránti szimpátia felkeltéséről, vagy arról, hogy egy utolsó pillanatban elsütött monológ bevágásával gyakorlatilag a főhősnő, Maxine egész karakterét átértelmezik/lekerekítik.
A fentiek alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy West kivételes tehetséggel mutat rá a pornó és a horror hatásmechanizmusának hasonlóságaira, de egyszersmind el is különül tőle – amíg előbbi alkalmatlan értelmiségi eszmecserére, addig utóbbival kapcsolatban lehet mélyebben is beszélni, és a műfaj sajátosságait számba véve részletesebben is kielemezni. Van is mit: jelen esetben az öregedés és a szexualitás témakörét, amely Pearl, valamint férje karakterén keresztül egy szomorú és kényes tényére mutat rá. Nevezetesen arra, hogy ha az ember már nagyon-nagyon öreg, attól még akarhat dugni – de van az úgy, hogy egyszerűen már nem tud. Vagy nem úgy reagál a teste egy valaha szép és szexi nő gyűrött, megviselt látványára, mert már nem olyan vágykeltő, mint hajdanán, ereje teljében, vagy fáj a háta, fáj a gerince, fáj a csípője, fáj minden, gyenge a szíve, és nem képes már az erekcióra.
Az alapvető ösztön benne van, az agy, mint a legnagyobb erogénzóna még működik és csinálná is, de már egyáltalán nem olyan könnyű végrehajtani. Az X nem egy tucat-slasher értelmi szintje felé konvergál (tartok tőle, hogy sokaknak pont ezért nem tetszik, mást vártak tőle, illetve nem értik vagy nem érdekli őket a film mondanivalója és mélyebb üzenete), de még mielőtt rátérnénk az alkotás frappáns karakterívére, érdemes egy-két szót ejteni a korszellem tökéletes megidézéséről. Az X nem csak hogy a ’70-es évek legvégén játszódik, hanem valóban is olyan, mintha tényleg 1979-ben készült volna: az olyan horror-klasszikusokra, mint az előbb említett kultikus láncfűrészes mókára, a Hátsó ablakra, a Psychóra, az Eaten Alive-ra és a Zombira tett kikacsintások mellett a film mind látványvilágban, mind zenében, mind ruhákban, mind pedig vágástechnikában példátlanul idomul a korszellemhez – sőt, mi több, lényegében eggyé válik vele.
Ez kifejezetten szerencsés megoldás az X esetében, ugyanis a mai filmek többsége – a modern kamerák és effektek miatt – köszönőviszonyban sincs a régi mozgóképek hangulatával, különösen az itt megidézett Boogie Nights-életérzéssel, még akkor sem, ha az történetesen a régi időkben játszódik. Túl hidegek a színek, túl steril, túl mű, túl modern. Az X ezzel szemben mindent bevet az autentikusságért: a kép szemcsés, a színvilág barnás-sárgás, ezáltal remekül átjön a lepusztult redneck-közeg, a bőrödön érzed a forró, déli levegőt, a vászonról pedig szinte átszivárog a testnedvvel kevert texasi dögszag. És ami az előbb említett zárójelenetet illeti? Nos, az tökéletes kerek egésszé formálja a filmet. Ugyebár nem véletlen, hogy a főhősnő Maxine-t és Pearlt is Mia Goth játssza: az öregasszony fiatalkori álmai beteljesületlenül maradtak, a céljai kútba estek, a világ eldobta, nem olyan életet élt, mint amilyet szeretett volna – és vajon milyen mértékben lehetnek majd érvényesek ugyanezek a pornózástól karriert remélő, a vallási fanatikus apja elől menekülő, totálisan gyökértelen kokainfüggő lányra?
Pearl valaha volt önmagát látja Maxine-ben, Maxine pedig saját lehetséges jövőjét fedezi fel a megkeseredett öregasszonyban. Hiába áltatja magát, hogy sztár lesz, hiába mondja, hogy nem fogad el olyan életet, amit nem érdemel meg, benne van a pakliban, hogy őt is elfelejtik ha kiöregszik, és így gyakorlatilag ugyanoda jut, mint Pearl. Ez viszont már egy másik történet. Az öreglány eredetsztoriját a 2022-ben bemutatott Pearlben, a főhősnő további sorsát pedig a tavaly mozikba került MaXXXine-ben ismerhetjük meg – de egyiket sem úgy, ahogyan azt gondolnád!
A képek forrása: IMDb
