Én a mai játékokra erős kritikával nézek. Nem azt mondom, hogy őskövület vagyok a játékosok között, mert vannak nálunk, huszonéveseknél sokkal öregebbek, akik sokkal régebb óta játszanak vagy konzolon, vagy PC-n. Én a Wolfenstein-nel és a Dangerous Dave-vel kezdtem (meg a Sokoban-nal és Pac-Man-nel) annak idején a játszást. S ma, mikor kijött egy ilyen csoda, mint a Puzzle Quest, ismét elkönyveltem, hogy azok egyszerűsége és mégis komplexitása mennyire megfogta az embert. Itt egy rakat játék, sokféle helyről, s mégis a Puzzle Quest volt az, ahol nem merült fel bennem, hogy kilépjek. Vagy, mikor megvettem a Doom Collector's Edition-t, azon a napon nem nagyon csináltam mást, csak nosztalgiáztam.

Ennek oka az, hogy ezeknél a játékoknál az ember nagyon nem arra koncentrál, hogy néz ki az egész, és mivel a játékok még nem arról voltak híresek, hogy "hú, de nagy szabadságot kapsz", abszolút nem voltak üresjáratok. A Doom-ban nyomult az ember előre, kereste vadul a kulcsot, a Pac-Man-ben eszeveszetten menekült a szörnyek elől, felzabálva mindent. Ma meg már egy FPS-ben is lelkiismeretfurdalásom van, ha nem fedezek fel mindent. Ezért számomra eléggé unalmassá válik némelyik játék. Sőt, igazából itt van ez az Assassin's Creed is, mégsem érzek késztetést rá, hogy ismét betöltsem. De még egy Witcher-t sem hiányolok annyira, mint annak idején a Morrowind-et... Szinte könnyeztem, mikor még a Gamer magazinban olvasgattam az olvasók segélykéréseit a Morrowind-del kapcsolatban, hogy én ezzel a játékkal nem játszhatok. S mikor megszerztem, majdnem a tanulmányi átalagomat csesztem el, annyira magával ragadott. Egy Witcher is nagyon tetszett, jó volt, szép volt a demoja is, de valahogy nem sajnálom, hogy nincs meg. Pedig áradoznak róla, és jó is, ezt éreztem, de nem vonz. Ez persze lehet a csömör miatt is, hiszen legalább 100 eredeti játékom van, s még ki tudja mennyi "khm"-játékom, de ilyen Gothic 1-et, vagy Soldier of Fortune 2-t, Wolfenstein-t betöltök még ma is. De a mostani játékokat egyszerűen követni sem tudom már, meg nem is nagyon vonz egyik sem. A Gears of War vérgőzös hangulata biztos nagyon nyerő, de már kb. ezer meg egy TPS-t toltam végig, és ez a fedezékbe vonulás nekem nem okoz akkora katarzist, hogy erre verjem, vagy beszerezzem nagyon olcsón, 4990 Ft-ért. De ott a Bioshock is: nagyon tetszett a demo, a kritikák is imádták, már 7000-ért kapható, van is rá pénzem jelenleg, de nem hiányzik.

S nem, nem vagyok beteg, hogy nem akarok játszani. Akarok, csak inkább előveszem (fujj, nem azt XD) a régi, nagy neveket többször, minthogy megvegyek egy játékot, amit igazából nem is akarok. Most is azt tettem, hogy beszereztem inkább a Thief III-at és a GTA III-at eredetiben (ok, a Thief már meg volt a Guru által, de az nálam akkora favorit, hogy meg is kellett vennem :Z - főleg ilyen rohadt olcsón, 1290-ért), minthogy Gears of War-t vagy HL 2 Orange Box-ot vegyek egy kis kiegészítéssel. A Portal-ra is ezrek izgulnak, meg minden, de én azt is végigjátszottam flash-verzióban, és annyi. Elég is volt.

Egyszerűen engem nem tud lekötni a csili-vili grafika. Pedig abszolút tisztelem azokat a fejlesztőket, akik ilyet tudnak produkálni. Le a kalappal előttük! A Crysis és az Assassin's Creed is olyan látványban részesít, amit bármelyik film is megirigyelhet - pedig a filmek azért a valóságot is mutatják (kivéve persze a CGI orgiákat). S régebben nagyon tudtam élvezni pl. hogy a Max Payne 2-ben rongybabaként esnek össze az ellenfelek, valamint a torkolattűz olyan szépen világít. Sőt, ha véres volt a kard egy játékban, már attól katarzisom volt, hogy milyen szépen megmunkálták. De mára valahogy ez nem tud megfogni. Már nem olyan nagy élmény, hogy egy hordót végre arrébb tudsz lökni, ahogy a Half Life 1-ben tehettük annak idején.

Úgy gondolom, a játékok is eljutottak oda, ahová az 1900-as évek elején a filmek: nem elég már látványosat alkotni. Nem volt elég már a némafilmeknél, hogy a mozgást mutatták meg. A béna történetek, a túljátszott szerepek egy idő után repetitívek lettek és idegesítették is a nézőket. Bár a játékoknál sokan még nagyon a grafikára, a látványra mennek, de azért már vannak, akiknek kezd a tűráshatáruk kicsit szűkülni. Nem mondom, a játékok még így is iszonyatos nagy fejlődésen mentek keresztül, s tényleg vannak igazán komplex, fordulatos történeteket bemutató alkotások, de még mindig nagyon sok az "epigonizmus", vagyis az egy kaptafára készülő, más kinézetű ötletek száma. Jó, van egy olyan, hogy Fahrenheit, melyben mi irányítjuk a filmet, vagy a nagyon hatásvadász Stranglehold, ami Woo szerint a "saját rendezésünk" (LOL?).
De a történet sem elég, mert a Fahrenheit is kiváló sztori volt, meg minden, de én cseppet sem élveztem azt az össze-vissza idétlen nyomkodást, ínhüvely-gyakorlatot, amit ott le kellett nyomni. Sokkal inkább bejött volna, ha valóban én hozom létre az eszméletlen mozdulatokat, és New York utcáit én dúlom fel. Így nem is nagyon látja a játéko, hogy mit csinál, mert csak a felvillanásokra koncentrál, és pont a lényegről marad le. Persze a Fahrenheit egy kalandjáték, nem akció.

Egy szó, mint száz, ahogy annak idején a filmeknek filmszerűnek kellett lenniük (tehát irodalomtól, színháztól mentesülni), úgy a játékoknak is játékszerűnek kell lenni. Ez nálam a történet, a játékmenet és az interakció teljes összhangját jelenti. Az, hogy hogy néz ki, másodlagos. Egy film is lehet jó, és ötletes, ha nem nyomják tele CGI-vel, így egy játék is lehet látványosan szórakoztató attól, hogy nem marja ki a szemed a sok HDR meg bloom-effekt XD. Tehát arra kell törekedniük szerintem elsősorban, hogy a tartalmat kihangsúlyozzák. A filmben is a forgatókönyv, és a jelenetezés után kezdenek csak neki a vágásnak, csinosításnak...
Bár abban már nem reménykedek, hogy olyan játékokat kapunk majd, mint a Doom, vagy a Pirates!, de talán a játékok is ki tudnak lábalni az epigonizmusból és az akadémizmusból.