Először is, az említett információk: FlatOut 2 teszt és Teljes játék ajánló.
Szóval, mint az írásból is látszik, egy kőkemény zúzós autós mókáról van szó, szigorúan az irrealitás talaján maradva. Hatalmas ütközések, elszálló sofőrök, szeméttel telipakolt pályák és féktelen száguldozás. Már ilyen volt az első rész is, azonban a másodikkal sikerült továbblépni, és egy irtózatosan élvezetes játékot alkotni.
Kiszálló sofőrök:
Az első rész egyik nagy újítása volt, hogy frontális ütközéseknél a sofőr kirepülhetett a szélvédőn, rongybabaként pattogva pár másodpercig. Mint a legtöbb játéktechnikai újítást a játékiparban, sajnos ennek használatát is túlzásba vitték: irtózatosan könnyen kirepülhetett a szerencsétlen, és ekkor ráadásul várni kellett pár másodpercet, amíg újra lehetett rakni az autót. Nálam ez volt az egyik döntő tényező, mikor félbehagytam a játékot, egyszerűen ami eleinte viccesnek tűnt, az rövid úton irritálóvá vált.
Szerencsére a fejlesztők is érezhették ezt, ezért a második részben már sokkal kevesebb kirepülést produkálunk, már jóval nagyobb ütközés kell ahhoz, hogy Red Bullosat játsszon szegény rongybaba, és ekkor is rögtön újrarakhatjuk a járgányt, nem kell végignézni, amíg megállapodik. Piros pont érte.
Ide tartozik még, hát megemlítem, hogy továbbra is vannak kimondottan a sofőr reptetésére épülő minijátékok, ezek azonban szerencsére teljesen opcionálisak. Én kifejezetten idétlennek és erőltetettnek érzem ezeket, dehát biztos van, aki szeret ezekkel is szórakozni.
Pontszám alapú bajnokságok:
Nem vagyok egy megrögzött autóversenyes, de nem emlékszem, hogy találkoztam volna másik olyan játékkal, ahol egy-egy bajnokság több futamból áll, és az ezeken szerzett pontszámok összege dönti el végül, hogy ki lesz a nyertes. Ez egy nagyon jó megoldás, mert nem kell folyton azon görcsölni, hogy mindenáron első legyél (vesd össze Need for Speed-sorozat), időnként nem gond, ha becsúszik egy-egy gyengébb futam, ha összességében viszonylag jól teljesítesz. Ezzel az apró húzással elérték, hogy ne kelljen újra és újra játszani egy versenyt, nem gond az, ha az utolsó kanyarban elszúrod, és visszaesel egy helyezést, ettől pedig csak még élvezetesebb, még pergőbb lett az élmény. Ráadásul ahhoz, hogy sikeresnek értékeljen egy bajnokságot, még csak nem is muszáj összetettben első helyen végezni, elég ha dobogósak vagyunk, akkor is megnyílik a következő. Persze arany serlegért több pénz jár…
Egyéniséggel ellátott ellenfelek:
Ez így leírva talán kicsit többnek hangzik, mint ami: a bajnokságban velünk együtt játszó ellenfeleket névvel és arccal látták el, amit játék közben is folyamatosan láthatunk. Ezzel sikerült személyesebbé tenni őket. Ez összekötve az előző pontban említett pont alapú bajnoksággal azt eredményezi, hogy például megjegyezzük a listán előttünk álló nevét, és őt próbáljuk meg a következő futamon minimum megelőzni – szadistább hajlamúak számára a másik lehetőség az opponensek autójának lerombolása, elpusztítása (merthogy itt van törésmodell, teljesen ki lehet szállítani a versenyből bárkit). Volt rá példa, hogy a bajnokság utolsó pályáján a hozzám túlságosan közel álló versenytársat inkább a futam elején leamortizáltam pár jól sikerült ütközéssel.
Másik vonzata ennek a személyiséges mókának, hogy a bajnokságot vezető, vagy csak közel álló személyt szívesebben löktem kicsit meg, ha épp úgy adódott. Míg egy számomra semleges, hátrébb lévő sofőrt inkább kikerültem, nem kockáztattam, addig pl. az állandóan élmezőnyben végző Sophia Martinez jellegzetes rasztafrizurás képét látva szívesebben rántottam kicsit oldalra a kormányt, és ha sikerült megpörgetni, akkor egy jóleső ördögi vigyor terült el arcomon.
Aztán jött egy roncsderbi is… 
Sokféle pálya:
Megmondom őszintén, eleinte pont az ellenkezőjét éreztem: az első bajnokságon nagyon úgy tűnt, hogy csak ugyanaz a 4-5 pálya ismétlődik újra és újra. Aztán a következő szintre lépve újabbak jöttek, majd a harmadik, leghosszabb bajnokságon még újabbak, így a végére már azért helyreállt a rend. A sok ismétlésnek köszönhetően pedig kimondottan könnyű memorizálni a pályákat, így ahogy egyre nehezebb lesz a játék, úgy fogjuk egyre jobban ismerni a pályákat is.
A sima, normál pályák mellett ugyanakkor adottak még a kiegészítő futamok, ahol plusz pénzt lehet szerezni az autó tuningolásához. Itt főleg érdekesebb koncepciókkal próbálkoztak: nyolcas, dupla-nyolcas, többszintű vagy épp simán ovális gyorsasági pályák ezek, de van köztük pár ínyenc, extrémebb is, mint például a kedvencem, ahol egy hosszú egyenesen kell menni, majd mindkét végén egy körrel visszakanyarodni, és ugyanannak az egyenesnek a másik oldalán vissza - így 1-2 kör után a pálya közepén a versenyzők gyakorlatilag egymással szemben haladnak, ami brutális pusztítást és káoszt eredményez.
Ez a pár látszatra apró mozzanat pont elég volt számomra ahhoz, hogy néhány héten át, mikor autókázni támadt kedvem eltöltsek egy-egy önfeledt órácskát a játékkal. Gyors versenyek, óriási kifarolások, hatalmas ugratás után elszálló kasznik, a rajtnál rendszeresen egymásba gabalyodó autó-hegyek, és az az elégedett vigyor, mikor látom az elszálló ellenfelet, akibe azért a rend (és a bónusz) kedvéért még én is beleszaladok, tovább pörgetve szerencsétlent…
A gyári zenéket javaslom cserélésre, elég langyosak, egy ilyen száguldáshoz valami gyorsabb, erőteljesebb kell (én a Metallica Kill’em All című albumára esküszöm, ha autós játékról van szó – egyszer végigfut, annyi elég is a játékból), de ha minden megvan, akkor hatalmas buli lehet ez a program. Egyik legszórakoztatóbb autós játék, amivel találkoztam.Tipp: Én úgy vettem észre, leginkább a négykerékmeghajtású járgányokat érdemes használni. Lehet, hogy nem olyan gyorsak, mint versenyautó társaik, viszont iszonyatosan stabilan tudják tartani az utat, ami egy ilyen játéknál rendkívül fontos, ahol a lökdösődés és a rengeteg tereptárgy mindennapos dolog. Hosszú távon kifizetődőbb, mint kétszázzal elhúzni, majd kiszállni minden második kanyarban.
