Galéria


A The Longest Journey minden idők egyik legcsodálatosabb kalandjátéka, klasszikus point'n'click rendszerrel, imádnivaló szereplőkkel és mesés történettel (amiről csak azért nem írok többet, mert jó alany lehetne pályázatra, ha a mostanival végeztem ). Pont emiatt övezte nagy várakozás a folytatásként készülő Dreamfallt. A várakozásba baljós előjelek is kerültek: a hagyományos nézet helyett nézdahátam módban irányított karakterek és az akciórészek gyanút keltettek a rajongókban - mint kiderült, sajnos nem alaptalanul.

Miről is van szó? A Dreamfall egy TPS-nézetű kalandjáték, ahol az elődtől eltérően a WASD Szentnégységgel irányítva karakterünket tulajdonképpen egy interaktív filmben veszünk részt, minimális kalandelemekkel és nagyon-nagyon egyszerű fejtörőkkel. A karakter irányítása billentyűről történik, emellett az egérrel hozhatjuk elő a tárgylistát, majd az adott tárgyat kiválasztva használhatjuk azt a karakter arca előtti helyen - ha lehetséges. Emellett szintén az egérrel kezdeményezhetünk egy különleges, távoli "körülnézést", ahol egy sugárral pásztázva messziről vizsgálhatjuk meg az interaktív részeket. Eleinte szokatlan volt ez a rendszer, de idővel viszonylag kényelmesen kézreállt, miután beállítottam a kamerát a menüben, és megszoktam, hogy billentyűzetről egyszerűbb tárgyat választani, mint egérrel.



A folyamatos boncolgatás helyett a változatosság kedvéért egy bővített Pro-Kontra listával jöjjenek a főbb ismérvek...

- A feladványok rendkívül egyszerűek. Ha már két tárgy van a zsákunkban, akkor az már nagyobb kihívásnak számít, legtöbbször teljesen egyértelmű, hogy mit hol kell használni. Ugyan az előd se tartozott a legkeményebb kalandok közé, ez még attól is messze elmarad.

- Az említett akciórészek két dologból állnak: verekedés és lopakodás. Előbbi egy rendkívül primitív, legtöbbször minden kihívást nélkülöző, abszolút irreális gombnyomogatás, utóbbi már emészthetőbb, de önmagában szintén elég kidolgozatlan elem, ahol árnyékoknak semmi szerepe nincs, egyedül a tárgyak mögé bújás vagy a távolság tartása számít.

- Időnként egy-egy hackelős vagy zárnyitós minijáték is becsúszik, előbbi esetében Mahjongg-szerűen kell szimbólumokat keresni egy zagyva táblán az idő lejárta előtt, zárnyitásnál pedig tárcsák forgatásával kell jeleket párosítanunk. Egyik sem okozhat kihívást, sem különösebb szórakozást...

A fentieket összefoglalva tehát egy rém egyszerű, nagyjából nulla kihívást jelentő játékról van szó. Se a feladványok, se a minijátékok, és főleg az akcióelemek nem szórakoztatóak és játékként tekintve nagyjából nulla játékélményt nyújtanak. Szerencsére az érem másik oldala viszont annyira jól sikerült, hogy valamelyest feledteti a fenti gondokat.



+ Gyönyörű grafika. Persze manapság grafika dícsérete miatt könnyen beskatulyázzák az embert, de itt a stílus, a design is annyira pazar, hogy művészileg sem lehet kifogásunk. Külön élvezet először érkezni olyan helyekre, ahol az elődben jártunk, és újra bejárni azokat, ezúttal testközelből nézelődve.

+ Szimpatikus szereplők. Ugyan az első rész színvonalát nem sikerült felülmúlni, azért önmagában nézve itt is találhatunk érdekes karaktereket, szerethető alakokat. A főszereplő Zoë Castillo az egyik legszebb leány, akit 3D-ben lemodelleztek, a furcsa akcentusával együtt szokatlan, de emlékezetes figura. De vannak visszatérők is: April épp emo-korszakát éli, és úgy általában a legtöbb korábbról ismert karakter kicsit komorabb lett, ami eleinte talán zavaró lehet, furcsán kontrasztos az első látásra azért élettelibb, vidámabb helyszínekhez viszonyítva.

- Sajnos a megírt szövegek érezhetően visszábbestek az első rész sziporkázó mondataitól, szófordulataitól. Hiányoznak az igazi, szellemes megjegyzések, csípős gondolatok, frappáns mondatok, de például Zoë "naplója" is sokkal lélektelenebb, személytelenebb, mint Aprilé volt.

+ A zene ugyanakkor ismét fantasztikus. Ha valahol, hát itt nem érheti szó a ház elejét, stílusos, gyönyörű szerzeményeket hallhatunk - külön pirospont, hogy időnként még ének is felcsendül, ami sajnos (számomra érthetetlen okokból) nagyon ritka a mai játékoknál.

+ A történet ugyan nehezen indul be, később azonban, különösen a végére rengeteget javul. Ismét összevetve az előddel annál sokkal szövevényesebb, nincs kezdetektől az a cél, ami az előd első harmada után már látható volt. Ezt lehet szeretni vagy sem, ahogy azt is, hogy a befejezés után rengeteg szál függőben marad, több lesz a kérdés, mint a válasz, amit talán egyszer majd a Dreamfall Chapters keretein belül megválaszolnak... A történetet egyébként rengeteg párbeszéden keresztül tárják fel, sokszor hosszú percekig nem lesz tennivalónk, vagy csak ki kell választanunk egy válaszlehetőséget, aminek függvényében kisebb eltérések lehetnek a dialógusban.



Összefoglalva tehát: ha nem lenne a nagyszerű történet, a csodás grafika és hibátlan zene, továbbá a remek szereplők, akkor a Dreamfall egy nagyon csúnya bukás lenne, mert mint játék, egyszerűen rém unalmas. Még szerencse, hogy nem erről van szó, és a felsoroltak összességében bőven szórakoztatóvá emelik, befejezés után pedig mindenképpen pozitív szájízt hagy maga után ez a nagyra nőtt, interaktív film. Az első résznek azonban sajnos nem érhet a nyomába, szinte minden téren kisebb-nagyobb mértékben elmarad tőle. Nem tett jót a programnak a váltás, és az ezzel járó forradalmi újítások...