Fiktív történetírás gyorstalpaló
A történet első felének ismeretében néztem meg a moziadaptációt és azzá az idegesítő emberré váltam, aki azt szajkózza, hogy „bezzeg a könyv jobb volt”. Még úgy is, hogy csupán az elejét olvastam. Nem arról van szó, hogy az írott anyag annyira zseniálisan lenne megfogalmazva, éppen ellenkezőleg. E/1-ben, a főszereplő szemével látjuk a történteket, ő mesél magáról, a körülötte lévőkről és Lou nem cizellálja az egekig a mondanivalóját. Kissé azt az érzetet kelti, mintha egy naplót olvasnánk vagy beszélgetnénk vele, csupán az interakció hiányzik, például, hogy rákérdezzen figyelek-e rá vagy értem-e amit mond és gondol. Sokkal személyesebb lesz tőle a tartalom és egyébként magát az olvasót is arra ösztökéli, hogy úgy kezelje az írott anyagot, mintha személyesen neki címezték volna. Elgondolkozik azon, vajon mennyi igazságtartalma van és nem veszi kézpénznek minden állítást. Kissé krimisen hangzik, de nem pont erre szeretném átterelni a figyelmet.
Miközben arról olvastam, ahogy Lou és Will közelebb kerülnek egymáshoz végig azon járt az eszem, hogy vajon a lány tényleg azért cselekszik, mert megkedvelte a srácot vagy önös érdekei vannak. A könyv elején hamar kiderül, hogy Louisa kifejezetten ego centrikus és kényes. A családja meg van szorulva anyagileg, ám ő mégis válogat az állások között miután a kávézó ahol előzőleg foglalkoztatták lehúzta a rolóit. Végre talál egy jól fizető melót, ahol nem dolgoztatják agyon és csak egy megkeseredett ember gorombaságait kell elviselnie, ám ő mégis fel akar mondani alig pár nap után. Ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy amikor lehetőséget lát arra, hogy valami nyereséget kovácsoljon az előtte álló helyzetből, akkor megragadj az alkalmat. Csupán magának hazudja, illetve neked próbálja bemesélni, hogy jót cselekszik és minden vele járó pozitívum csupán ráadás -- gondoltam én miközben olvastam. Igazából még most is hajlok efelé az állítás felé.
Személyiség? Kinek kell az?
Az adaptáció túlságosan pozitív képet fest az Emilia Clarke által alakított Louról. Egy afféle túlromantizált, égből pottyant vidámságbombának próbálja láttatni, akinek kétségei vannak arról, hogy morálisan helyes-e az, amit vállalt, amikor nem mondott fel miután kiderült a Traynor család paktuma (erről később több szó lesz, spoileresen.) A könyvbéli karaktere jóval nagyobb dimenziót kap. #SpaceCreated És ez nem csak Loura igaz, de a házasságra készülő párocskára, Traynor apukára és Lou párjára Patrickre is.
Hamar kiderül hogy Willnek volt egy kedvese, akibe még az idő alatt is szerelmes amikor a sztori fő szála játszódik. A lány, Alicia, és Will egykori legjobb barátja, Rupert a baleset után gyakorlatilag megszakítják a kapcsolatot a tolószékhez kötött férfival és csupán akkor térnek vissza az életébe amikor bejelentik az eljegyzésüket. Nyilván ez egy gusztustalanul aljas húzás a részükről, ám a felszín mögött most is többről van szó. A hírt személyesen közlik Willel amikor ellátogatnak a család otthonába, mondván, hogy így mégis csak egyenesebbnek tűnnek, mintha telefonáltak volna, egy menyegzői meghívóval üzentek volna vagy ne adj isten Will valaki mástól tudja meg. Rupert kifejezetten jól viseli, hogy elszerette a paralizált barátjától a kedvesét, Alicia azonban koránt sem így van ezzel. Lou a mosdóban kapja rajta a lányt, amint magában sír. Alicia elmeséli neki, hogy hónapokon át próbált Will mellett maradni, aki mást sem tett csak elmarta őt magától, önmagát ráerőszakolni pedig nem ált módjában. A filmben ebből annyit látunk, hogy Alicia haragosan megejt az esetről egy mondatot Lounak miközben a kabátját veszi és ez még így is több karakterfejlődés, mint amit a többiek kaptak.
A könyv kb 50 oldalán túlesve (és a film kb 45. perces mérföldkövénél) történik meg az első komoly betegágyi jelenet, amiben Will lázas lesz és a hóvihar miatt az ápoló nem tud időben munkába érkezni. Ekkor Mrs. Traynor megígérteti Louval, hogy pénzbeli bónuszért maradjon éjjel is Will mellett. Ez idő alatt Will még nincs kritikus állapotban, Camilla csupán aggódik, főleg mivel egész nap házon kívül kell lennie. Ezt az alkalmat ragadja meg Mr. Traynor és ő is olajra lép. Nathan (az ápoló) elárulja Lounak, hogy az öreg minden egyes alkalommal ezt teszi, amikor az asszony nincs elérhető közelségben. TLDR: a tiszteletre méltó Mr. Traynor szeretőt tart és fittyet hány a bénult fia egészségére, ha cserébe bezavarhatja a macit a málnásba.
De ha már a lázas plot fejezetről beszélünk szeretném megemlíteni, hogy ami a legjobban zavart a film elején az az idővonal megbolygatása volt. Will semmilyen szimpátiát nem mutatott Lou iránt, éppen ellenkezőleg. Ridegen kezelte, helyenként gyerekes is volt és megkeserítette az életét a gúnyos kommentjeivel. Ez pedig addig nem változik amíg Louisa vele nem marad egy éjszakára, hogy nehéz időkben segítsen neki átfordulni egyik oldaláról a másikra ezzel enyhítve a szenvedésein. Csupán ezt követően lesz vele elfogadóbb és a szarkasztikus gúnyosság baráti csipkelődésbe fordul át. Ezzel szemben a filmben kliséként szinte azonnal bedobják azt a jelenetet, ahol Lou Will képébe vágja mennyire nem érdekli őt a sorsa, neki a nap végén csak a csekk kell. „Úristen, végre őszinte velem valaki. Máris jobban kedvelem.” Ez sem a könyvben sem a valóságban nem így van. Bocs.
És végezetül elérkeztünk Patrickhez, aki nemmellesleg Lou 7 éves párkapcsolata. (Nem a srác 7 éves, ne kössetek belém, pls.) A srác nem éppen a lányhoz illő alak, nagyjából semmi közös sincs bennük, ehhez képest mégis együtt vannak hosszú ideje. Patrick a leginkább énközpontú karakter az egész műben. Mindent a saját érdekei szerint alakít, még a közös nyaralást is, amit Louisával terveztek. Nagyon ragaszkodó, birtoktudatos egyén, aki szépen lassan csúszik le a mélységbe. Eleinte nincsen különösebb gondja azzal, hogy a barátnője egy férfi körül éli a napjai java részét, ám amikor Lou egyre többet kezd Will helyzetről gondolkozni és rendszeresen felveti azt Patricknek, akkor megkondul nála a vészharang. Találkozni akar Willel, hogy tudja kivel áll szemben. Amikor sikerül összehozni a közös ebédet Louisa születésnapján Patrick nyíltan fitnesz tippeket ad egy olyan embernek, akiről 100%-osan biztosan lehet tudni, hogy soha többé nem fog járni, de még csak a karját sem tudja mozgatni. Ennél a pontnál kétesélyes, hogy a srác direkt bunkó vagy csak valóban hisz abban a svéd módszerben, amit emleget és így akarja kiküszöbölni, hogy Will rámozduljon a barátnőjére. „Ha már tud járni, akkor nem lesz gond, keres magához illő társat.” Később viszont amikor szakítanak Louval (upsz, spoiler) Patrick bosszúból kiszivárogtatja a korábban említett titkot a sajtónak és ez az, ami kimaradt a filmből. Patricknek csupán az egója marad ami megkülönbözteti mindenki mástól és a néző tovább tanakodhat magában, hogy akkor most mi is az igazság.
Ezek többsége megbocsájthat apróság, csupán a tónus komolyságából veszít a film, viszont szomorú látni, hogy hogyan sikerült a forgatókönyvet megszabdalni. Minden olyan fekete-fehér, nincsenek szürke árnyalatok. Csupán a legvégén durrant egy hatalmasat egy olyan kérdésről, amiről mindenkinek van véleménye, aki vesztett már el barátot, családtagot.
És akkor most spoileres területre evezünk.
Will titka, ami a film felénél derül ki, hogy öngyilkosságot akar elkövetni, mindezt orvosi segítséggel és egyességet kötött a szüleivel arról, hogy 6 hónap leforgása után valóban megteszi, ha csak nem változtat valaki a döntésén.
A könyv fő témája az eutanázia és nagy hangsúlyt fektet annak moralitásának kérdésére, illetve arra, hogy elhelyezze azt egy skálán. A film roppant keveset tesz azért, hogy állást foglaljon vagy kérdéseket vessen fel, mivel a játékidő 90%-át a cselekményre fordítja, amit egyébként durván megcsonkítottak. Nem elég, hogy a szereplők személyiségét megtépázták, de a sztori lényeges elemitől is megszabadultak. Lásd a Patrick féle interjú vagy Camilla belső monológja arról, mégis miért nem hajlandó rábólintani a fia öngyilkossági akaratára. Ami pedig vizuálisan leginkább zavaró azonban számomra az volt, ahogy Lou bohókás avantgárd öltözködési stílusa lassan átcsapott egy ugyan olyan egzotikus, ám sokkal moderáltabb irányzatba. Ezt a könyvben elmesélik mégis miért teszi, a film azonban semmilyen utalást sem tesz rá. Ráadásul az indok nem akármilyen. Lényegesen hozzátesz a főhős motivációjához, rengeteg kérdést megmagyaráz, de inkább nem merülök még jobban bele, mert már így is piszok sokat írtam és anélkül van szó*****ásom, hogy ténylegesen beszélnék. Elnézést érte. :D
Amennyire beleéltem magam abba, hogy elmondjam mégis mi hiányzik a filmből, hogy megfeledkeztem a színészekről. Emilia Clarke remekül átengedi a főszereplő pezsgő személyiségét, voltaképpen azt éreztem egész idő alatt, hogy inkább önmagát adja, ahelyett hogy színészkedne. Csupán a fixált szöveg a különbség közte és Louisa között. Sam Claflin szintén fenomenális még úgy is, hogy nem kap annyi megmunkálni való anyagot, mint amit megérdemelt volna. Néha egy pillantással megnevettet vagy elszomorít és dialógusra sincs szüksége ahhoz, hogy átadjon egy érzést. Az ő esetében ugyan azt hiánylom, mint a többieknél: kevés mélységet kapott a karaktere. Egyébként ez nem kifejezetten a film hibája, hanem a játékidő rövidsége az ok.
A csaknem 2 órás mozi alatt nem a karakterekre vagy az üzenetre fókuszálunk, hanem a cselekményre, ami lássuk be elég silány. Ezerszer láttuk már azt a történetet, ahol a lány és a fiú, akik eltérő szociális helyzetből érkeznek és nem kéne egymásba habarodniuk mégis meglátják a másikban a szépet. Még a rokkantság sem idegen téma, a luxus élet meg pláne nem.
Most viszont, hogy télestünk közel 10 ezer karakternyi síráson mindenképpen meg akarom említeni, hogy a film nem nézhetetlen. Sőt, biztos, hogy magam is újra fogom nézni, mert nem utáltam és helyenként kifejezetten szép tónusa van. A Will és Lou közti jelenetek mind piszok jól működnek hála az atmoszférának és a két színész áhítatos munkájának. Inkább csak haragos vagyok, amiért annyi minden kimaradt belőle, hogy a felhigított limonádé románc lett belőle. Kérdéseket azonban továbbra is feltesz, ezért pedig minden nagyközönséghez szóló film esetében hálás vagyok, mert gondolkodásra és egy fontost téma körüli társalgásra sarkalja az egyszerű embereket anélkül, hogy halálra untatná őket.
