Idol Mahou Shoujo Chiruchiru ☆ Michiru




A Grisai novellák világának egy jóval könnyedebb verziójában játszódó spin-off komédai Michiruval a főszerepben.

Volt egy jó poén a legelején arról, hogyan is kell bekapcsolni egy "varázspálcát", utána viszont nem volt kifejezetten szórakoztató a novella humora. Az eredeti Grisaia humorát a főszereplő, Yuuji, vitte el a hátán, az ő cinikus, szarkasztikus beszólásai és monológjai ütöttek igazán. Nélküle pedig szerintem nem nagyon áll meg a dolog a lábán.

Többek között azért kezdtem ebbe bele, mert Michiru volt a kedvenc szereplőm az eredeti trilógiában, itt azonban már túl sok is volt belőle. Michiru eredetileg egy szórakoztató személyiség volt, azonban el kell azt is ismerni, hogy egyben elégé idegesítő is. Szerintem két dolog miatt működött a karaktere az eredeti részben: Egyrészt a háttérsztorija miatt, amiből megtudtuk miért is viselkedik úgy, ahogy, ami után azért már más volt a leányzó fekvése. Másrészt pedig ő csak egy volt az öt főhősnő közül, akikre a novellák megpróbáltak egyforma mennyiségű időt fordítani, így nem kellett mindig az ő hülyeségeivel foglalkoznod. Az előbbi, az alternatív, sokkal könnyedebb Grisaia univerzumnak köszönhetően teljesen hiányzik, igen lapossá téve a karaktert. Míg az utóbbi pedig, mivel Michiru lenne itt a főszereplő, így gyakorlatilag folyton azt nézhetjük, ahogy fullba tolja a kretént.

Ez pedig rövid időn belül nem hogy szórakoztató nem volt, hanem inkább fárasztó, eléggé egysíkú és unalmas.

Akatsuki no Goei




Ennek az alapfelállása még adta volna magát valami eseménydúsabbhoz, de a megvalósítás eléggé semmilyen lett. A legnagyobb baja az, hogy a szereplők túlságosan is felszínesek, egyszerűen a már túl klisés és nem eléggé szórakoztató kategóriába esnek. Továbbá a route-ok nagy része is nélkülöz érdemi konfliktust (vagy éppen ugyan az a konfliktus forrása mindegyikben), amik így kissé unalmasak lesznek. Sőt akár azt is mondhatnám, hogy a VN önmagában értékelhetetlen, mivel hogy az novella nem fut ki sehova, az egész egy nagy felvezetésnek tetszik, egy elnyújtott és pont ezért érdektelenre sikerült prológusnak. Plusz, a novella helyenként véresen komolyan tudja venni magát annak ellenére, hogy a valóságtól igencsak elrugaszkodott helyzeteket jelenít meg. Az egyik sokkolónak szánt jelenet során például majdnem hangosan felnevettem, mert annyira túltolták benne az erőszakot.

Az egyetlen dolog ami megmenti a helyzetet, az az, hogy lett folytatása, illetve, hogy maga az első rész nem volt kifejezetten hosszú. Illetve talán még annyi, hogy tényleges folytatás előtti közbülső rész kicsit kiegészített az előzmény helyenként igen összecsapott route-jait.

A tényleges befejező része az egész sztorinak is igazából csak az egynek elment kategóriába tartozik. Az alapkoncepciónak szánt gazdagok vs. mélyszegények témából semmi érdekeset nem hoztak ki, a cselekmény teljes középső része üresjárat és a nagy finálé is elég hülyén ér véget. Legalábbis a legfőbb, kánoninak tekinthető route-on. A többi sztoriszál kicsit jobban oldotta ezt meg, de nagy katarzisra sehol nem érdemes számítani.

The Devil on the G-String




Na így képzelem nagyjából el, hogy milyen is lehet egy szinte tökéletes vizuális novella, egy érdekes, izgalmas történet, ami nem feleslegesen 90 óra hosszúságú. Miután a történet beindul, onnantól nincs megállás szinte a sztori végéig. Az egész cselekményen végigvonuló macska-egér játék a főgonosszal végig lekötött. Amiért mégsem válik kedvencemmé, az nagyrészt abból adódik, hogy hiába voltak a karakterek jól megírva, személy szerint nem nyerték el annyira a tetszésemet, így végigkövetni sem volt olyan érdekes őket a történeten. A másik problémám pedig az volt, hogy ugyan a különböző „csaták” a főellenséggel izgalmasak voltak, kissé elnyújtottak is, egy idő után szinte mindegyiknél már csak azt vártam mikor lesz végre végük. Ezektől függetlenül egy kifejezetten élvezetes olvasmány, nem véletlenül ez az egyik legismertebb VN.

Fureraba




Ez az egyetlen olyan VN ebben a listában, ami nem esik kifejezetten a komfortzónámba (Oké, a „varázslányos” Michiru se kifejezetten, de az általam valamennyire kedvelt alapokra építkezett). Ez csak teljesen simán vígjáték, slice of life és, a konkrét route-okon, romantikus vígjáték. Viszont milyen vígjáték! A sztori szerteágazásáig tartó közös szál az egyik legviccesebb dolog, amit japán szórakoztató médiától eddig láttam. Egyszerűen nagyon jól eltalált humora van. Ami egyébként a remek fordításnak is köszönhető, vagy épp lokalizációnak is nevezhetném, mert a fordítást igen szabadszelleműen oldották meg. A történet szereplői japánhoz nem jellemzően káromkodnak, néha ahogy a csövön kifér. Márpedig, ha elég japán médiát fogyasztottál már, akkor tudod, hogy az egy olyan kultúra, ahol ezt egyáltalán nem szokás, szóval egyértelmű, hogy ennek a legnagyobb része a nyugati fordítás szabadelvűségéből adódik. Viszont nagyon megy az egyébkénti cselekményhez és kifejezetten jól oldották meg. A konkrét route-okról viszont kevesebb jót tudok elmondani, a karakterek nem nagyon fejlődnek sehova, és gyakorlatilag egyetlen sztoriszál sem tartalmaz lényegis konfliktust, ami meg a történetmesélésnek lenne általában az egyik sarokköve. Így pedig nincs is nagyon érdemi történet, amit érdemes lenne elmondani. Hozzátéve pedig azt is, hogy itt már a humorból is visszavettek, több teret adva romantikának. Ami azt eredményezi, hogy egész igen eseménytelenre és így unalmasra sikeredett. Gyakran is éltem VN második felében a továbbtekerés lehetőségével. Viszont annak az első félnek a humora tényleg ott volt.