Kezdjük az elején, eleinte csak egyetlen problémám volt a novellával: Sunohara. Ő a főhősünk legjobb és egyben egyetlen barátja, hősünk pedig gyakorlatilag szabadidejének minden egyes percét rá vesztegeti. A történet common route-jának 80%-át ezzel az idiótával töltjük, mivel pedig direktbe ilyen idegesítő, folyamatosan barom, minden poén rajta csattan (gyakran szó szerint) karakternek írták, ezért nagyon gyorsan kikészültem tőle. Ugyan történeti szempontból meg van magyarázva, hogy miért is van szinte összenőve főhősünkkel, ami egyébként egész jó indok is, és valójában megvannak a maga kifejezetten józan és komolyabb pillanatai, de ettől még elég hamar az ember idegeire megy Sunohara. Alig vártam, hogy végre megszabaduljunk tőle. Ami meg is történt, a karaterspecifikus routok kezdetével… és én voltam a legjobban meglepve, de egészen hiányzott a srác.
Ekkor jöttem igazából rá, hogy mi is a problémám a novellával.
Repetíció. Pontosabban a karakterinterakciók kissé egyvonalú mivolta. Mert a helyzet az, hogy a történet szereplőgárdája nem nagyon kerül kapcsolatba egymással a cselekmény folyamán. A Clannad nem egy baráti társaság köré épül fel, nincs semmiféle suli utáni klub vagy más tevékenység, ami a szereplőket tömörítené.
Sőt igazából a novellán úgy is végig tudsz egyszeri nekifutásra menni, hogy az 5 főhősnő közül hárommal szinte nem is találkozol, ha nagyon akarod egyes karaktereket teljesen ki is tudsz kerülni. Az egyik route vége felé volt, hogy belefuthattál az egyik hősnőbe, úgy, hogy főszereplőnk nem is tudta ki az. Kíváncsiságból végigtekertem a korábbi részeket, kicsit más döntéseket hozva, és a játék közepén tényleg változott a dialógus attól függően, hogy a novella elején találkoztunk egyáltalán az adott szereplővel. Egészen meglepett, hogy egy történet így lehetőséget ad arra, hogy bizonyos részeit ennyire figyelmen kívül hagyd. A legtöbb általam játszott novellák inkább minél hamarabb be akarták mutatni a teljes karaktergárdát. Egész érdekes megközelítés volt.
Visszakanyarodva viszont a problémámra. Ahogy mi is elkerülhetjük a különböző hősnőkkel való találkozást, úgy ők is elkerülik az egymással valót. Amit egyébként kifejezetten élvezni szoktam novellákban az az, ahogy általában összehoznak egy igen eklektikus bandát, akik aztán különböző szórakoztató módon mennek egymás agyára. Pont ezért szeretem egyébként nagyon a különféle csapatalapú RPG-ket, legyen szó japán vagy nyugati variánsról. Márpedig ez a Clannadből, a fentebb taglalt megközelítés miatt, hiányzik. Minden egyes route csak a főszereplő és az adott hősnő kapcsolatáról szó. Ez pedig kissé egysíkúvá teszi a karakterinterakciókat. Ezért hiányzott kicsit Sunohara azután, hogy eleinte ki nem állhattam. Helyenként akár egész szórakoztató figura is lehetett volna, ha nem lettem volna összezárva vele a teljes common route tizenakárhány órájára (meg nem nyomta volna mindig fullba a kretént). Pontosan emiatt pedig nem nagyon bírtam a Clannadet hosszabb távon.
Mondjuk azt kell mondjam, hogy ez a megközelítés valamilyen szinten még illett is a novellához. Amikor épp nem valamelyik komikus jelenet közepén vagyunk, akkor a Clannad egy jóval visszafogottabb és melankólikusabb életérzést üt meg. Ahogy azt is hozzá kell tenni, hogy a karakterek igen nagy hányada küzd a magányosság vagy épp izoláció valamilyen formájával, nem könnyen szereznek barátokat, így azért igazából a sztori részét is képezi, hogy miért nem lett a szereplőgárda egy nagy banda.
80 órát azért így is beletettem, de ott már azért lefordultam a székemről, és nem bírtam tovább olvasni. Helyenként már így is igen szabadon használtam a továbbtekerés funkcióját, bevallom őszintén. Ezek után pedig muszáj volt szünetet tartanom.
Ami majdnem két teljes év lett, tekintve, hogy 2020 végén befejeztem a történet iskolás részét, és eddig tartott, hogy újra nekiüljek és befejezzem a novellát az After Story-val. Mert amikor 80 óra befektetése után, amit ráadásul úgy értem el, hogy 2 fő route-t nagyobbrészt gyorstekertem, egy mellékroute-t pedig teljesen átugrottam, azzal kellet szembesülnöm, hogy az After Stoy, a történet elvileg érdekesebbik „fele” még hátravan, akkor egyszerűen kiégtem, és nem kevés időbe tellett, hogy újra a novella olvasásába kezdjek.
Mert ez a másik nagy baj a Clannad-el, brutálisan hosszú. Márpedig ez nem egy akciódúsabb mű, ahol annyira pörgősek vagy épp székbeszegezően izgalmasak lennének az események, még akkor sem, ha a dráma igazából helyén van. Egyszerűen a novella csak túl hosszúra sikeredett, annyira azért nem tudott lekötni, ami ezt a hosszat indokolni tudta volna. Egyébként az a vicces, hogy az animéről is pont ezt halottam, hogy valójában az első évadnál, ami az iskolai részt tartalmazza, és ami nem is a Clannad lényegesebbik fele, sokan feladják, mert elunják az egészet. Pedig az összességében véve jóval kevesebb idő, mint a vizuális novella, de úgy tűnik, hogy még animés mértékkel is túlnyújtották a történet bevezetőjét.
És hogy ezek után milyen volt maga az After Story? Kifejezetten jó. Volt egy sokkal komolyabb hangvétele, és már csak amiatt is felüdülés volt, hogy elrugaszkodott az animés iskolák világától. Arról nem is beszélve, hogy nem volt olyan hosszú sem. Azért szerencsére, amire az érdekesebbik „felet” mondták, azt átvitten kellett érteni, max az egyötöde lehetett az egész novellának, úgy 15 óra körül. A nagy bajom nekem azonban az volt, hogy eddigre a novella már elvesztett engem. Elvileg ez az a rész, ami igazán megsiratja az embert, de nem mondhatnám, hogy a tragikusabbnak szánt részek annyira elkaptak volna. Így majd két év után a sztori nagyrészt elvesztette az érdeklődésemet. (Amin az se segített, hogy Nagisa talán a legkevésbé kedvelt hősnőm volt a felhozatalból, bár ez egyéni probléma) Ettől függetlenül ígyis megható és jól összerakott volt az After Story.
Szóval visszakanyarodnék arra, amit az írásom elején mondtam. Összességében nem bántam meg, hogy végigolvastam a Clannad-ot, de azért rendesen próbára tette a türelmemet. Nem volt egyáltalán rossz se az iskolai rész, se az After Story. Az előbbi a maga módján egész szórakoztató volt, néhány erősebb pillanattal, míg az utóbbi egy végig lekötő és megható olvasmány volt. Viszont az egész baromi hosszúra sikeredett, jóval hosszabbra, mint amennyire a novella tényleg le is tudta kötni az embert.
