Kezdjük azzal, ami tetszett, a játékmenet és a kihívás. Talán az én hibám, hogy nem játszottam nehezebb játékokkal, de még soha nem játszottam, olyan könyörtelen játékkal, mint a Dark Souls. Nem voltak kompromisszumok, vagy megtanulom, hogyan kell játszani, vagy feladom. Imádtam a harcrendszert és hatalmas élmény volt elsajátítani a tudást, ami ahhoz kellett, hogy végigvigyem a játékot. Kedvenc helyem egyértelműen Sen’s Fortress volt, ami egy hatalmas akadálypálya volt, egy az egyben volt minden, ami miatt kedveltem a játékot, a játékmenet és a kihívás miatt.
Azonban miután sikerült ráéreznem a játékmenetre, több időm maradt másra is figyelni, mint csak a túlélésre koncentrálni. Ekkor kezdtek csak el az igazán idegesítő dolgok szembejönni. A legidegesítőbb ezek közül az az abszurd távolság volt, ami a bossok és a legutolsó bonfire között volt. A bossharcok a játék legélvezetesebb pontjai voltak, de egyben legnehezebbjei is. Akkor viszont miért kellett végigszenvednem azt a több kilométeres utat, minden egyes alkalommal végig futva, csak ahhoz, hogy újra próbálkozhassak. Szimplán unalmas volt és egy csomó időt elvesztegettem vele. Ez a játék legelejétől bosszantott, már eleinte is volt néhány nevetségesen távol elhelyezett bonfire, de leginkább a mocsárban éreztem úgy, hogy mindjárt eldurran az agyam, amikor már tizedjére kellett átvágom a lassító mocsáron ahhoz, hogy megküzdhessek Quelaaggal. Könyörgöm csak a bossokkal akarok harcolni, nem a maratont lefutni.
Rengetegszer éreztem azt, hogy imádnám a játékot (ami valamilyen szinten meg is valósult) ha nem akarna folyton valami idegesítő dologgal felbosszantani. Például miért nem lehet megállítani a játékot? Biztos nem véletlenül van így, de el nem tudom képzelni, hogy milyen célt szolgálhatott, azon kívül, hogy még nehezebbé tegye a játékot. Még ha volt is valami oka, miért kell jobban megkeseríteni az életemet, hogy még a toalettre se tudok egy pillanatra kiugrani. A másik meg, a játék tele van csapdákkal, rajtaütésekkel, amiket az elején még szórakoztatónak találtam, mert rávett arra, hogy sose engedjem le a védelmemet. A játék végére azonban az egy négyzetméterre jutó halálcsapdák száma meghaladta a tűréshatáromat, ez azért már egy kicsit idegesítő volt, csak haladni akartam volna. Komolyan az átjárókon a Dark Soulsban az ember csak bukfencezve haladhat át, mert tuti hogy mindkét oldalán lesben állnak az ellenségek.
Ez önmagában talán még nem lett volna elég ahhoz, hogy megcsömöröljek a Dark Soulstól, de a hab a tortán a történet volt, vagy inkább annak hiánya. Ugyanis azt halottam, hogy a Dark Soulsnak kifejezetten érdekes és jó sztorija van. A 20. óránál azonban kénytelen voltam megállni és a szemöldökömet ráncolni, hogy akkor most hol is van az a lenyűgöző történet, amit ígértek nekem. Mármint halottam, hogy a játéknak nem szokványos történetmesélési módszere van, meg hogy a játék konkrétan úgy mondja el a történetét, hogy nem mondja el, de az eszembe se jutott, hogy az utóbbit szó szerint is vegyem. Egy szó, mint száz, nem a megfelelő elvárásokkal ültem le a játék elé.
Ugyanis a játék sztorija olyan szinten ködös és rejtélyes, hogy az már szinte nevetséges. Szó szerint a tárgyleírásokból kell összekaparni, hogy mi történt Lordran királyságában. Ami nem feltétlenül rossz ötlet, azonban ezt én gyorsan fel is adtam, mert hiába olvasgattam én tárgyleírásokat, az egész csak egy csomó random információ volt. Amiből ugyan tudtam néhány dologra következtetni, de semmi lényegi dolog nem derült ki azt illetően, hogy mi a fene folyik itt, mit csinálok én, és legfőképp miért? Igazából a játéknak inkább háttértörténete van, mint rendes sztorija.
A játék felénél döbbentem rá igazán arra, hogy semmi értelme annak, amit csinálok, mármint hogy ködös utasításokat követek, valami még ködösebb cél érdekében. Amikor a festményvilág bossa, az egyetlen boss aki hajlandó volt szóba állni velem, az mondta, hogy békében távozhatok, akkor csak örültem, hogy végre valakivel szót lehetett érteni, és eszembe jutott, hogy vajon a többi boss miért próbált megölni? Ekkor döbbentem rá, hogy igazából semmi értelme ennek az egésznek, valami érthetetlen célt üldözök, miközben mindenki megpróbál megállítani, de mi okból? Miért próbál meg szószerint mindenki megölni, a szörnyeket még értem, de néhány lény biztosan értelmesebb volt, szóval akkor miért?
Egyszerűen nem volt kedvem egy wikire felmászni, csak azért, hogy értelmet nyerjen a világ, mert ha a játék nem hajlandó elmesélni a saját történetét, akkor engem miért érdekelne? Nem azért jásztok játékokat, hogy aztán az egyszerűen csak azt mondja nekem, hogy ha kíváncsi vagyok a történetre, akkor keressek rá a neten.
Végül mégiscsak győzött a kíváncsiság és utánanéztem, hogy mégis mire ez a nagy felhajtás. Sok minden értelmet nyert. A Dark Souls sztoriját direkt úgy csinálták meg, hogy csak néhány információt adtak meg nekünk, majd ránk hagyták, hogy a legjobb tudásunk szerint próbáljuk meg betömni a lyukakat. Az a történet, amit ma tudunk a Dark Soulsról, sok ezer játékos megfigyeléseiből, ötleteiből és teóriáiból áll össze, ami hónapok, ha nem évek alatt gyűlt össze. Egyfajta közösségi projekt lehetett felfedni a játék titkait, és ha innen közelítem meg, tényleg érdekes a Dark Souls történetvezetési módszere. Csak méltányolni lehet a játékot, amiért mert így újítani a videojátékok történetmesélési szokásain.
De hogy ez, teljesen megváltoztatta volna a véleményemet? Nem. Értékelem, amit a játék a történettel csinált, de ettől még nem élveztem. Ha tényleg sok ezer játékos több hónapnyi megfigyelése jutott el ahhoz a konklúzióhoz, amit ma a Dark Souls történetének nevezünk, akkor nekem így, mint átlag játékosnak mennyit kellett volna értenem a sztoriból első végigjátszásra. Azok a teóriák, amiket megnéztem, ráadásul rámutattak, arra, hogy a játék erősen épít a szimbolizmusra, amit annyira igazán sose kedveltem. Ugyanis ez ahhoz hasonló, amit középiskolában verselemzés néven csináltunk, ott is arra gondoltam, hogy oké lehet a költő erre gondolt, de nem megyünk kicsit túl messzire ezzel az elemzéssel? Mennyi az esélye annak, hogy a költő, vagy a játék esetében a történetíró mindezeket előre tervezte, egy részét biztos, de hogy mindet, azt nem tudom. Nem mondom, hogy megvetem a szimbolizmus használatát, de nem is szeretem, ha túlzásba viszik.
Tehát amikor megnéztem, egy videót arról, hogy az egész leereszkedés Blighttown-ba egyfajta szimbólum akar lenni a sötétségbe való alámerülésre, aminek a végén semmiféle jutalom nem vár, akkor kénytelen voltam a fejemet vakarni, hogy akkor most tényleg? Aztán, hogy áttérjek egy kicsit a Dark Souls 2-re, ami úgyis hasonló történetvezetési stílussal bír, egy másik videó mely egy rokkánál üllő öregasszony kilétét taglalja, azt mondja, hogy a nő egy a mitológiákban gyakran felbukkanó jövendőmondó akar lenni. Ezt pedig azzal akarja bebizonyítani, hogy egy pók szimbóluma egyértelmű utalás akar lenni Akira Kurosawa Véres Trón (1957) című filmjére, ami egyébként egy Machbet feldolgozás. Most komolyan, tényleg végig kéne néznem egy 1957-es japán filmet és el kéne olvasnom a Machbetet, ahhoz hogy egyáltalán a játék prológusából megértsek valamit, oké Shakespeare nem ismeretlen szerző és Akira Kurosawa híre még nyugatra is eljutott, de a probléma adott. Tényleg minden egyes része a Dark Souls világának valami nagyon elvont metafora akar lenni, vagy egyesek tényleg túl sokat látnak bele?
Őszintén? Nem tudom. Márpedig nem jó dolog nem tudni. Kevés kellemetlenebb dolog van egy történetben annál, mint amikor nem érted mi történik, vagy azért mert nem figyeltél, vagy azért mert az írók tényleg rosszul építették fel a cselekményt. Márpedig a Dark Souls esetében folyamatosan ez az érzés kerülgetett, nem tudtam eldönteni, hogy most akkor én vagyok a hülye, vagy tényleg ennyire elvont a sztori. Láttam már embereket úgy beszélni a játékról, mint az üdítő frissességről, a szájbarágós történetek korában, de vitatkoznék, hogy a másik szélsőség sokkal jobb lenne. Sőt épp a Dark Souls ébresztett rá arra, hogy mennyivel jobban élvezem a hagyományosabb történetmesélést.
Ne értsetek félre, ha azok a teóriák, amiről fentebb beszéltem igazak, akkor az a maga módján lenyűgöző, de nem ezért ültem le a játék elé. Mégis mennyi előismeretet kéne magamba szívnom, hogy értsem a történetet? A legnagyobb bajom ezzel az, hogy ez neten való keresgélést és csomó utána olvasást igényelne ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem megérteni a dolgokat, holott én csak egy videojátékkal akartam játszani.
Visszakanyarodva a játékra, egy idő után elkezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy valószínűleg nem fogom én itt megmenteni a világot, márpedig ha a végcél elérhetetlen, akkor minek játsszak tovább. A játék 2/3-ánál majdnem otthagytam az egészet, mert a játékmenettől már megkaptam mindent, amit lehetett, a sztoriról pedig tudtam, hogy egyértelműen nem lesz világosabb az utolsó harmadban sem.
Ahogy a Dark Souls feleslegesnek ítélte a játék végéni döntést, mondván, hogy végeredményt tekintve teljesen ugyanaz, úgy én is feleslegesnek ítélem a történet további felgöngyölítését. Ez a másik nagy bajom, hogy céltalannak tűnik fejest ugrani a Dark Souls wikibe, ugyanis a játék természetéből fakadóan, úgysem fogok mindenre választ kapni. Hiába ásnám bele magamat jobban a háttértörténetbe, mert tudom,hogy a teljes képet sosem fogom látni.
Ez csak a saját véleményem. Mindaz, amiről beszélek, nem arra akar kilyukadni, hogy a játék rossz, hanem arra, hogy nem való mindenkinek. Ami egyértelműnek tűnhet a nehézség tükrében, én viszont úgy gondolom, hogy elég időt és energiát belefektetve szinte bárki végigjátszhatja a játékot, és inkább a sztori miatt nem való mindenkinek. Úgy tűnik én is ebbe a csoportba tartozom.
Egyáltalán nem olyan rossz a Dark Souls. Nem is feltétlenül olyan elvont a játék története, mint amilyennek írásomból kitűnik, csak hát valójában fogalmam sincs, és éppen ez a baj.
