A francia Embers első játéka nem feltétlen az a könnyen emészthető fajta. Legalábbis, ha történetét, az Ori and the Blind Forestre emlékeztető látványvilágát és a főhősét nézzük. Merthogy egy frissen született fényt alakíthatunk. Hősünket áttaszítják egy sötét világba, ami elég ellenséges a fényekkel szemben. Már ez elég elvont, de itt jön java: a sztorit mindössze képekkel és a cselekménnyel mesélik el, senki sem szól egy árva mukkot sem. Szóval, ha meg akarjuk érteni, nem árt odafigyelni, valamint gondolkodni.
Elvont világ, egyértelmű akció
Persze mindez hosszú távon talán unalmas lenne, ezért a fejlesztők nem kevés mennyiségű, kitérésre és védekezésre összpontosító akciót is beleraktak a játékba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bár támadásaink, főleg a három aktív kombó használata fontos, még fontosabb, hogy elugorjunk a rémek csapása elől, vagy blokkoljuk azokat. A sikeres védekezéssel ugyanis nemcsak növelhetjük saját (már megcsappant) életünket, de feltölthetjük erőnket, aminek következtében brutális ellentámadásokat szabadíthatunk el.
A védekezésen és kitérésen túl a Strayed Lights akciói igencsak színesek, hogy úgy mondjam. És ez az, ami ezt az egészet igazán érdekessé teszi. A színek ugyanis nemcsak a történetben, de az összecsapásokban is nagy szerepet játszanak. Tömören fogalmazva: védekezéskor olyan színben kell pompáznunk, amilyen színben az ellenfél lecsap. Ez lehet kék vagy piros. Szóval egy blokkolás nemcsak akkor lesz sikeres, ha időben le tudjuk nyomni a megfelelő gombot, hanem még a helyes színre is át kell váltanunk. Illetve a rosszakaróink olykor lilában tündökölnek, ezek a kivédhetetlen támadások, ilyenkor kell félreugrani. Mindez egyfajta ritmusjátékká alakítja a Strayed Lights-ot, ahol fontos kiismernünk azt, hogy ellenlábasaink milyen ütemben mérik ránk a támadást, és milyen gyakorisággal váltanak színt.
Mindez talán kicsit bonyolultnak tűnik, de egyáltalán nem az. Sőt, a program egész lazán kezeli az akciókat. A védekezésre szánt időablak igencsak nagy, egyáltalán nincs szükségünk macskákat megszégyenítő reflexekre. Szóval, bár a Strayed Lightsot soulslike játékként is jellemzik, egyáltalán nem mondanám, hogy az. Mi több, kifejezetten könnyűnek tűnt így, hogy közvetlen előtte a kevésbé megbocsátó Star Wars Jedi: Survivorrel játszottam. Bár azt azért el kell ismernem, hogy az egyes zónák végén megbújó bossok, és az, ha egyszerre két vagy több ellenféllel küzdünk, nagyobb odafigyelést igényel, de ilyenkor sem fogunk vért izzadni.
Árnyékok a fényjátékban
Bár a harcrendszer rendkívül élvezetes, és a sztori a maga elvont módján igazán érdekes, ha hajlandóak vagyunk elgondolkodni a látottakon, azért bőven van gond a Strayed Lights-szal. Érezhető, hogy mi az, amire az Embers időt és energiát fektetett, és mi az, amit félvállról vett. És ez nagyjából minden más.
Különösen idegesítőek a platformelemek, mert sehol sincs egyértelműen megrajzolva, hogy mi az, amiben hős kis fényünk képes megkapaszkodni, így nagyon könnyen vezethetjük olyan irányba, ahol nem lel kapaszkodóra. Néha a gyönyörű vizualitás is ellenünk fordul, például vannak helyek, ahol az élénk fények miatt nem látszódik a QTE utasítás. Továbbá az alap ellenfelek eléggé önismétlődőek, s bár a világ viszonylag szabadon bejárható, semmi sincs a játékban, ami ösztönözne minket a felfedezésre. Persze a mindössze hat órát felölelő cselekmény esetében erre nem is lenne szükség, csak akkor meg minek raktak bele ilyen lehetőséget?
Mindezek ellenére a Strayed Lights jó játék lett, ha nem is kiemelkedő az indie címek között. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akik a megszokottól eltérőre vágynak, vagy olyasmire, aminek megértéséhez figyelem és gondolkodás is szükséges.
