Meglehetősen álságos lenne azt mondani, hogy a Pokémon-sorozat képtelen megújulni, amikor több évnyi könyörgés után a sok szempontból briliáns, minden szempontból újító Pokémon Legends: Arceus is a paletta részét képezi, de a tény ettől még tény marad: a Game Freak/Nintendo sokkal jobban szeret az elkényelmesedett pózban maradni, semmint kitörni onnan, az újdonságokat cseppenként adagolva a feleslegesen húzós menetrendben. A Switch-generációban – az Arceus-t leszámítva – mégis ez jutott a Pokémon-rajongóknak, hiszen a Sword & Shield például nem nagyon tudott mit hozzátenni a formulához a raideken túl, a nyílt világú mentalitást teljes egészében adaptáló, éppen ezért újító szándékkal érkezett Scarlet and Violet érdemeit pedig mind a földbe döngölte az a vállalhatatlanul gyenge előadásmódja, amely méltán rakta be a platform legrondább és legrosszabbul kivitelezett játékai közé. Ennek fényében bizakodhatnánk, hogy a 2023-as év kihagyása egy új Pokémon-játék szempontjából, valamint a Game Freak közelmúltbeli nyilatkozata a tempó lassítása kapcsán előrevetíthet egy 2024-es nagy meglepetést, de a múltbéli tapasztalatok alapján erre jobb nem nagyobb összegben fogadni. Már csak azért sem, mert az idei évre ütemezett Pokémon-adag egy olyan, két részre szabdalt Scarlet and Violet DLC lett, amely megörökölte elődje összes hibáját.
Az almák földje
Pedig egészen izgalmasan indul a kaland, miután az akadémiára való beiratkozást és az első pár órányi kalandot követően rögtön egy külföldi tanulmányi út lehetősége merül fel, eljuttatva a játékost a Japán által inspirált Kitakami-régióba, ahol a hegyek, rizsföldek és almáskertek árnyékában egy álmos kis falu lakói készülnek a maguk kis fesztiváljára. Ennek során azt a három Pokémont éltetik, akik sok évvel korábban megvédték a földet és annak lakóit a gonosz lény, Ogerpon támadásától. Ám a legendáról elég gyorsan kiderül, hogy talán kissé hiteltelenül őrizte meg az eseményeket...
A két részre bontott DLC pedig ezt a történetet meséli el egy lendületes, gyors és meglehetősen rövid, alig 4-5 órás kaland során, hiszen a The Teal Mask a fesztivált és annak körülményeit mutatja be, a játékost az események aktív részesévé változtatva. A nem túl hosszú cselekményhez egy kifejezetten szélsőséges testvérpár asszisztál, akik nemcsak egymás személyiségével szeretnek folyton-folyvást megküzdeni, de természetesen a játékos Pokémon-csapatával is. Carmen és Kieran integráns része az eseményeknek, és kettejük konfliktusa minden bizonnyal fel fog tűnni a második felvonásban is, előrevetítve egy nagyobb konfliktust.
Világjáró
A Teal Mask főszereplője azért mégiscsak az új régió, ami meglehetősen apró, főleg Paldeához képest. Mindössze egyetlen, alig pár házból álló település található rajta, amit hatalmas és sajnos továbbra is rettenetesen sivár síkságok, nagy hegységek, egy-két érdekesebb lokáció ölel körbe. Kitakami éppen ezért eléggé felejthető, mert ugyan a főbb, emberek által benépesített részei rendkívül hangulatosan ragadják meg egy álmos kis japán falu legkarakteresebb elemeit, de maga a vidék abszolúte nem tartogat meglepetést vagy igazi látványosságot, és igazából nem több egy színpadnál, amit számtalan visszatérő Pokémon-népesít be.
A kiegészítő ezen a téren egyébként kifejezetten jól teljesít, hiszen a kompakt játéktér miatt lényegében méterenként fogunk Pokémonokba botlani, így közel 100+100 adható hozzá a helyi Pokédexhez, rengeteg tennivalót biztosítva a történet befejezését követően. Főleg, mert a két új minijáték (egy csak az első pár alkalommal érdekes járműves gyűjtögetés és egy, a Pokémon Snapet idéző fényképhajsza) semmiképp sem nevezhető lebilincselőnek, ez pedig magáról a Teak Maskről is elmondható. Szerethető, hangulatos, de pontosan ugyanazoktól a hibáktól szenved, mint az alapjáték.
