Már korábban is hallottam erről a játékról, de akkor még csak PlayStationre volt, aztán mire megjelent PC-re is, addigra meg is feledkeztem róla. Nemrég viszont elindult a Humble Indie Bundle X, amiben jó pár remek játék mellett benne volt a Papo & Yo is. Azonnal beruháztam a csomagra, és telepítettem is a játékot -- három óra múlva aztán a készítők listáját nézve azon gondolkodtam, hogy mivel is játszottam tulajdonképpen. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük inkább az elején!
Az Út
Az „új játék” gombra bökve kapásból egy köszönetnyilvánítást láthatunk, melyben a játék készítője, Vander Caballero megköszöni az édesanyjának és a testvéreinek, hogy segítettek neki a szörny ellen, akit az apjának hív. Ez már meg is adja a játék alaphangulatát. Ezután a főhősünket, Quicót láthatjuk egy szekrényben megbújni. Pár pillanat múlva ki is derül, hogy a másik főszereplő elől rejtőzködik, akit nemes egyszerűséggel Szörnynek hívnak, ezután felragyog egy ábra a falon, és Quico ezt kihasználva kereket old a megnyílt portálon keresztül -- itt vehetjük át az irányítását.
Innentől kezdve egy lány, Alejandra „segít” minket a különböző feladványokban. Kis idő elteltével csatlakozik hozzánk Quico legjobb barátja, Lula is, aki egy kis robot, az ő rakétájának köszönhetően képesek leszünk duplán ugrani, mely értelemszerűen nagyobb távolságok áthidalására szolgál. Feltűnik majd Szörny is, akivel különböző kapcsolókat indíthatunk be, illetve mikor épp alszik, a hasát trambulinként használva magasabbra szökkenhetünk -- arra viszont figyelnünk kell, hogy ne egyen meg egy békát se, mert akkor dührohamot kap, és csak kék gyümölcsökkel kúrálhatjuk ki ezekből. Alejandra elárulja Quicónak, hogy van egy sámán, aki segíthet végleg kigyógyítani Szörnyet a békafüggőségéből, de oda el is kell jutniuk. Útra kelnek hát a brazil nyomornegyedek és a fantázia világának peremén...
Apa és Én
A játékmenet nem áll másból, mint megyünk előre, eljutunk valami térre, ahol megoldunk egy feladványt, ugrálunk egy kicsit, és megyünk tovább. Mindez hamar unalomba fulladna, ám szerencsénkre a feladványok kellően egyediek ahhoz, hogy késztetést érezzünk teljesíteni őket. Az egyik helyen például egy hatalmas folyó felett kellene átkelnünk, de csak pár doboz van előttünk -- de amint az egyiket felvesszük, láthatjuk, hogy a túlparton egy kis házikó is kiemelkedik, és ahogy hordozzuk körbe-körbe a dobozkát, úgy mozog az épület is. Innentől már gyerekjáték hidat építeni a dobozokból, hogy aztán átkelhessünk a házak tetején a túloldalra.
Ahogy említettem fentebb, van, ahol Szörnyet kell sárga gyümölcsökkel különböző nyomólapokra csalogatni, hogy kinyíljon a továbbjutáshoz szükséges kapu. A feladványok amúgy nem túl megerőltetőek, kis odafigyeléssel mindegyik elég hamar megoldható, ami miatt nem nagyon tolódik ki az amúgy is nyúlfarknyi történet. Ám ha végigjátsszuk a játékot, megjelennek különböző fejfedők, melyek megszerzésével el lehet szórakozni -- igaz, amint ez is megvan, már nem érzünk majd késztetést arra, hogy újra elővegyük a játékot.
Quico! Én vagyok az apád!
A látványvilágról nem szóltam még, de nem is lehet sokat elmondani róla. Az Unreal motor hozza azt a szintet, amit az alacsony költségvetés ellenére ki lehetett belőle hozni, viszont az optimalizálás már nem lett a legjobb, mert néha-néha megakad a játék. A másik probléma, hogy a nyomornegyed egy idő után unalmassá válik, más helyszínen pedig nem nagyon fordulunk meg, csak a legvégén. A sztori sem lett tökéletes, mert sajnos egyik karakter sincs annyira kidolgozva, hogy érzelmileg kötődjünk hozzájuk. Alejandráról ráadásul semmit sem tudunk meg, csak azt, hogy van, és néha segít, de hogy miért, és egyáltalán kicsoda ő, azt már nem.
Mit is mondhatnék még a Papo & Yóról? Egy súlyos társadalmi problémáról mesélni nehéz feladat, főleg, ha mindezt egy játékkal szeretnénk megtenni, de Vander Caballerónak nagy vonalakban sikerült elmondania a saját történetét, és már ezért elismerés illeti. Sokkal több ilyen merész fejlesztő kellene, akik meg merik tenni, hogy a különböző, létező problémákat hasonló formában tárják a közönség elé (ilyen például az Ulitsa Dimitrova) is. Szerintem lenne rá igény.
