Az Outlast tipikus példája annak, hogyan lehet alacsony költségvetésből kiváló szórakoztató terméket kreálni. Persze nincs ebben semmi eget rengető, rengeteg hasonló példát láthattunk már, elég csak a Penumbrára vagy a PC Guru teljes játékaként is megjelent Amnesiára gondolni, melyek magukon hordozzák a „kiváló garázsprojektek” feliratú matricát. Ebbe a körbe került most be a Red Barrels első alkotása, az Outlast is, ami mellett az Amnesia gyakran csak másodhegedűsnek tűnhet.
A gonosz halott és az őrült
A játéknak azért vannak gyengébb elemei, ezek közé tartozik az alaptörténet is. E szerint Miles Upshur szabadúszó újságírót alakítjuk, aki egy nap névtelen tippet kap, hogy nézzen utána, mi zajlik a Mount Massive Asylum nevű, a Murkoff Corporation irányítása alatt álló zárt osztályú pszichiátrián. Hősünk természetesen félelmet nem ismerve ellátogat az intézménybe, ami már első ránézésre is úgy néz ki, hogy józan ember még nappal se menne a közelébe, nemhogy éjjel, ahogy azt Miles teszi. Persze firkászunkat keményebb fából faragták nálunk, ezért el is indul körbenézni a hatalmas épületben, egy szál magában, az éjszaka közepén. Valószínűleg még nem látott elég horrorfilmet ahhoz, hogy tudja, ebből semmi jó nem sülhet ki – eláruljuk, hogy nem is fog. Először is, ahogy azt már az első másodperctől sejteni lehet, az épületkomplexum egyáltalán nem lakatlan, hiába kellene annak lennie. Telis-tele van meztelen, különféle bőrcafatokból összetákolt emberekkel, akik egyébként még a legbarátságosabb lakói a háznak, és többnyire csak békésen veregetik a fejüket a falba, vagy nézik a statikus zajt a televízióban. Akadnak viszont dühöngő őrültek is itt, akik simán péppé verik a fejünket, ha összefutunk velük. De mielőtt spoilert sikítva továbblapoznátok, abbahagyjuk a történet ecsetelését – inkább lássuk, miből áll a játékmenet!
Második érzék
Az Outlast játékmenetét úgy a legegyszerűbb bemutatni, ha rögtön párhuzamot vonunk közte és az Amnesia között. Két nagyon hasonló programról van tehát szó, lényegében egy belső nézetből játszható, puzzle-elemekkel tűzdelt akció-kalandjátékról, amiben a lényeg nem a harcon vagy a szörnyek aprításán van, hanem azon, hogy egy jól felépített történetfonalon végigvezessenek minket, miközben idegeinket egy nyálkás, szúrós bottal piszkálgatják. Lőni vagy harcolni egyáltalán nem tudunk, célunk elsősorban az életben maradás lesz, na és persze az, hogy kameránk segítségével dokumentáljuk az intézményben történt eseményeket, hogy végül a lehető legtöbb információt begyűjtsük arról, miben is mesterkedik a gonosz Murkoff nagyvállalat. Ez persze nem lesz egyszerű feladat, hiszen a helyszín nem egy turisztikai központ, hanem az őrültekháza, ahol a legtöbb ajtó zárva van, amelyik pedig nincs, az majdnem biztos, hogy valami észbontó, egészen rettenetes dolog felé terel minket.
A játék pikantériáját épp a fent említett két dolog jelenti. Az első tehát az, hogy harcolni egyáltalán nem lehet, így folyamatosan menekülnünk kell az életünkre törő emberek és ki tudja mik elől. Csupán úgy védekezhetünk a támadókkal szemben, ha megpróbálunk elbújni előlük, na és persze rohanunk, ahogy a lábunk bírja, csapkodva magunk mögött az ajtókat, ami rövid ideig feltartja a mumusokat. Elbújhatunk szekrényekbe, ágyak alá, dobozok mögé, de ideális fedezéket nyújt számunkra a sötétség is, amely lepelként takar el minket a fürkésző szemek elől. A másik különleges elem hősünk kis kézi kamerája, amellyel egyrészt rögzíthetjük az érdekesnek tűnő eseményeket, feliratokat, jelenségeket (ezek bekerülnek a naplónkba és a jegyzeteink közé, amiket később elolvashatunk), másrészt pedig éjjellátó üzemmódja segítségével a sötétben is tudunk navigálni. A kamera működtetéséhez természetesen energiaforrásra is szükségünk van, tehát folyamatosan kutatnunk és keresgélnünk kell aksik és elemek után, hogy mindig legyen a szerkezetben elég szufla arra az esetre, ha egy vaksötét területre tévednénk.
Magasfeszültség
Jó pár dolognak klappolnia kell ahhoz, hogy egy igazán jó rémtörténetet kapjunk. Először is kell egy izgalmas, lehetőleg kliséktől mentes sztori. Ebben az esetben már az alapfelállást hallva is sejthető, hogy bizony az Outlast ezen a téren nem igazán domborít, és bár a sablonos indítás után kicsit érdekesebb fordulatokat vesz a történet, ez sem igazán emeli különösebb magasságokba az alkotást. Aztán ott van ugye a tálalás, ahol viszont már valamivel jobb a helyzet. Sőt! Ebből a szempontból a Red Barrels csapata kiváló munkát végzett, ugyanis mind a látvány, mind pedig a zene és a hangok is pazarra sikeredtek, együttes összhatásuk pedig már önmagában elegendő ahhoz, hogy folyamatosan rettegjünk az Outlast amúgy 4-5 órás végigjátszása során. Bár azt hihetnénk, hogy a helyszín sajátossága miatt hamar ismétlődő textúrákba, repetitív helyszínekbe botlunk, ez szerencsére nem így van. A játéktér megfelelő mértékben változatos, a bevilágítás és az árnyékok pedig rendkívül hideg és félelmetes hangulatot kölcsönöznek mindennek, ami a szemünk elé kerül, főleg akkor, ha az éjjellátó kamera optikáján keresztül csodáljuk az egészet. A karakterek mozgása ugyan egy kicsit robotszerű, de igazából ez sem zavaró.
Bár a játék gyakran él a sablonos, általam különösen gyűlölt „ezt most hirtelen betolom az arcodba, hogy megijedj” elemekkel, majdnem végig sikerül megőriznie sajátos, feszültségekkel teli hangulatát, amelyek együttes kombinálásával gyakran kerülünk nem túl kellemes, infarktus közeli állapotba. A játék végig sikeresen érezteti velünk, hogy itt bizony semmi esélyünk a túlélésre, aminek köszönhetően végig kényelmetlenül ülünk a székünkben, attól rettegve, hogy mi fog történni velünk, ha benézünk a következő sarkon. Ha pedig nem menekülünk el, vagy nem bújunk el időben, akkor bizony jöhet a checkpoint visszatöltése – és higgyétek el, semmi kedvetek nem lesz újra átélni egy üldözést vagy lopakodós jelenetet! Ezért aztán előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy aki a végigjátszásra adja a fejét, az jobb, ha alaposan felköti azt a bizonyos gatyát, ugyanis számtalan alkalommal lesztek olyan jelenetek részesei, melyek során égnek álló szőrszálaitok még egy rádióadást is képesek lesznek befogni – aki viszont kedveli az ilyesfajta megmérettetést, az igazi csemegére számíthat.
Ördögűzőt ide!
Igazából csak egyetlen gond van az Outlasttal, de az olyannyira belerondít az összképbe, hogy kénytelenek voltunk jó pár százalékot levonni a végső értékelésünkből – ez pedig az, hogy a játék csúnyán bugos. Átesünk egyes felületeken, nem jó helyen ment a játék, de a legdurvább hiba, amivel találkoztunk, hogy miközben ellenfeleink üldöznek minket, gyakran úgy összezavarodnak, hogy egész egyszerűen csak lecövekelnek egy helyben, és úgy maradnak. Persze simán átsiklanánk e bug felett, ha egyszeri esetről lenne szó, de sajnos az a helyzet, hogy legalább három alkalommal belefutottunk, ráadásul nemcsak PC-n, hanem Xboxon is, ami már megbocsáthatatlanul rombolja az amúgy remek illúziót. Remélhetőleg a fejlesztők hamar kijavítják ezeket a bosszantó hiányosságokat, és akkor majd minden a helyére kerül, jelenlegi állapotában azonban az Outlast bizony nem tűnik végleges terméknek. Nagy valószínűséggel a hibák korrigálására hamarosan sor kerül – ezután hozzáadhattok legalább 10%-ot az értékelésünkhöz, ugyanis tény, hogy kevés olyan félelmetes és hangulatos horrorjátékot láttunk mostanában, mint a Red Barrels alkotása.
