Azon kevés (?) ember közé tartozom, akinek teljes mértékben kimaradt az 1999-ben megjelent, a többség szerint számos okból forradalminak tekinthető Outcast, valamint annak 2017-es remake-je, az Outcast: Second Contact, szóval teljesen vakon, ergo elvárások nélkül ugorhattam fejest Cutter Slade történetébe. Szerencsére így van ezzel a B-filmes névvel megáldott főhős is, akinek jól láthatóan fogalma sincs az előzményekről, tehát valóban nem hazudott a projekt felett bábáskodó Appeal Studios, amikor azt mondta, hogy az előd ismerete nélkül is befogadható lesz az A New Beginning alcímmel ellátott reboot. Az első felvonás amúgy egyáltalán nem lett kiradírozva az egyenletből, hiszen nagyon is megtörténtek az abban látott események, csupán zárójelbe tették a készítők, hogy az új érkezők is élvezzék a kalandot, miközben a veterán rajongók sem maradnak utalások és fanservice-elemek nélkül. Na de mit is takar pontosan ez az új kezdet? Tartsatok velem, és elárulom!
Az Adelpha messiása
Történetünk a sokszor alkalmazott in medias res felütéssel veszi kezdetét, így derék hősünk mellett mi sem nagyon tudjuk, hogy tulajdonképpen mit is keresünk az Adelpha nevezetű planétán, melynek őslakóit, a Talanokat nagy elánnal sanyargatják az idegen, természetesen fejlettebb technológiával rendelkező megszállók. Az első szembejövő karakter, Lehaz aztán hamar felvilágosítja a kérdőjeleket kergető protagonistát arról, hogy egy ősi prófécia szerint az Ulukai feladata lesz megmenteni a bolygó lakóit, aki – meglepetés! – mi lennénk, csak ezt ugyebár bizonyítani is kell. Az ezerszer látott elemekből építkező sztori egyébként messze nincs túlbonyolítva, ellenben a cselekményvezetéssel, ami szerintem felettébb ritmustalan lett – az első 2-3 órában például egymásnak adják a kilincset a visszaemlékezések és a bevágások, hogy aztán utána már csak egy-egy „telefonhívás” tolja előre a fősodor szekerét. Az Avatart idéző alapokoncepció felszíne alatt persze van néhány extra réteg, ami bonyolítani szándékozza a cselekményt, de kidolgozott karakterek (erre még visszatérünk) és megfelelő előadásmód híján hamar elvesztettem az érdeklődésemet a történet iránt – az viszont tagadhatatlan, hogy szinte minden megmozdulásunk hozzátesz valamennyit a nagy egészhez, ezt pedig mindig tudtam értékelni egy videójátékban. Slade legfőbb feladata ugyanis az lesz a kaland során, hogy egyesítse a szétszórt Talan falvakat a közös ellenféllel szemben, így megakadályozva a faj állítólagos kihalását – hiába na, az istenek (ez esetben Yodok) által küldött jövendöléseket akkor sem szabad félvállról venni, ha azt egy kívülállón keresztül közvetítik.
Ahogy az lenni szokott, természetesen minden egyes településnek megvan a maga problémája, amit mindenképp orvosolnunk kell, mielőtt az adott vezető beadná a derekát, ebből kifolyólag aztán rendesen el leszünk látva tennivalóval – szerencsére a jó értelemben véve. Az egyes falvak ugyanis merőben különböznek egymástól, így a megoldásért kiáltó gondok tárháza is felettébb szélesre sikeredett, ami garantálja az érdekes sztoriszálakat. Az egyik helyen például egy elfeledett faj utolsó példányának megszületésében segédkezünk, míg a másikban az alkohol utánpótlása érdekében „kertészkedünk” (a piának áramolnia kell!), a tengerparton pedig értelemszerűen a halászatban veszik hasznunkat a lakók. Üröm az örömben, hogy maguk a főbb karakterek szinte minden esetben kimerítik a két lábon járó sztereotípia fogalmát, hiszen a főhős például hamar az idegeinkre mehet a ’80-as évekből kölcsönzött egysorosaival (bár ez egyéni ízlés kérdése), de akad a felhozatalban falu bolondja, nagyothalló bölcs, szűkszavú amazon, szigorú tekintetű főgonosz és rejtélyes segítő is, szóval nem nagyon igyekezték árnyalni a szereplőket az Appeal Studios szakemberei.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a költségvetésből kifolyólag sajnos az arcmimikával is eléggé hadilábon áll az Outcast: A New Beginning, ami az esetek többségében egyszerűen nem létezik – ellenben a gesztikulációval, amit viszont finoman szólva is eltúloztak a fejlesztők. Ebből adódóan hiába tudunk rákérdezni szinte bármire a Mass Effect-szériát idéző párbeszédtárcsán, hamar bele lehet unni a faarccal bámuló, cserébe vadul hadonászó karakterek nem túl megnyerő látványába, amit csak tovább tetéznek az enervált, sokszor ismétlődő szinkronhangok. Jó hír azonban, hogy humor terén egészen jól szuperál a program, mert bár a kelleténél egy fokkal jobban támaszkodik a sajátos kifejezésekből eredő félreértésekre, azért úton-útfélen találkozhatunk egy kósza popkulturális utalással, vagy egy jó időben elsütött poénnal. Az időnk túlnyomó részében persze nem cseverészni fogunk, lássuk tehát, hogy mit tud az alkotás játékmenet fronton.
Hova mész, Slade?
Ezen a téren már bőven kerültek tételek a mérleg pozitív serpenyőjébe, szóval kezdjük is ezekkel. Az első és legfontosabb, hogy az oktatómód során megszerzett jetpacknek hála valódi élmény a világban történő barangolás, hiszen nem elég, hogy a segítségével könnyedén elérhetjük a magasabb részeket, de a talaj felett száguldozva is pillanatok alatt letudhatjuk a távolságokat. A bejárható terület amúgy nem olyan óriási, mint amilyennek első látásra tűnik, de ez egyáltalán nem probléma, az eltúlzott méretarányokat hagyjuk meg szépen a Ubisoft szakijainak. Mivel 2024-et írunk, természetesen a fejlődési rendszer is szériatartozéknak minősül egy akció-kalandjáték esetében, így a megfelelő nyersanyag (Blue Helium) szorgos gyűjtögetésével egyre táposabbá válhat a hátunkra szerelt ketyere, hogy néhány óra múlva már futurisztikus „szárnyasruhában” szelhessük a habokat. Az áldást hozó matéria persze nem érett alma módjára pottyan az ölünkbe, itt jönnek képbe az A New Beginning mellékes elfoglaltságai, melyek ugyan rendre a „ha egyet láttál, láttad az összeset” alomból kerültek ki, de mivel mindegyik szórakoztató, én ezt nem annyira vettem zokon. Minden ilyen ügyességi feladathoz a jetpack egyre bővülő eszköztárát kell segítségül hívnunk, bár némi inkonzisztencia azért van a rendszerben, mert a hármas (tehát maximum) nehézségi szinttel ellátott kihívásokat sokszor könnyebbnek éreztem, mint az egyest, plusz néha kiírt olyan hiányzó fejlesztést, amire végül nem is volt szükség a jutalommal kecsegtető futam teljesítéséhez.
És akkor el is érkeztünk a fekete leveshez, avagy a harcrendszerhez, amely sajnos (és ez már az előzeteseken is látszott) rendkívül fapados lett, ezen pedig az sem sokat segít, hogy idővel azért alaposan kibővülnek a lehetőségeink – akár még Adelpha élővilágát is bevethetjük a szembenállók ellen. Fedezékrendszer például egyáltalán nincs, ami mondjuk csak a kisebbik rossz, mivel akár a levegőből is gyakorolhatjuk a vadkacsavadászatot, ám azt már nem nagyon lehet elnézni a stúdiónak, hogy semmilyen élvezeti értékkel nem bír a fegyverek elsütése. Egyszerűen nem érezni a lövedékek súlyát, függetlenül attól, hogy a pisztolyt vagy a puskát szorongatjuk a kezünkben, így aztán hiába a rengeteg modul, amivel megváltoztathatjuk a flinták tulajdonságait (nagyobb sebzés, lassabb hevülés, tüzelési módok változtatása, satöbbi), egyszerűen ásítozást generálnak az összecsapások.
A sokszor promózott pajzsot sem találtam olyan eget rengetően nagy dolognak, mert bár tény, hogy időnként még közepes nehézségi szint mellett is elengedhetetlen a használata (főleg a nagyobb bázisok kipucolása során), a túl gyorsan száguldó lövedékek miatt elég nehéz észrevenni a csata hevében, hogy mikor is kellene bevetni. Megfelelően felfejlesztve viszont valóban hasznos társnak bizonyulhat (pláne közelharc szempontjából), szóval nem árt szorgosan gyűjtögetni az ehhez szükséges, a gépekből kipotyogó és a ládákban található nyersanyagot. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a mesterséges intelligencia is csak a fedezékkeresést ismeri a taktikai megmozdulások közül, de még azt is csak nagyritkán veti be ellenünk. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az elmúlt évek egyik legsemmitmondóbb harcait kínálja az Outcast: A New Beginning, legyen szó az Adelphát megszálló erők robotjairól, vagy a helyi flóra barátságtalanabb egyedeiről. A jéghegy csúcsa pedig, hogy derék főszereplőnk előszeretettel kommentál minden létező dolgot, ami már rövid távon is kimondottan idegesítő tud lenni, néhány óra elteltével pedig kis túlzással a falat kapartam az ezerszer hallott megjegyzéseitől.
Ameddig a szem ellát
Tesztünk alanyának egyik legnagyobb szerencséje, hogy a történetnek helyet adó planéta rendkívül hangulatosra sikeredett, a már sokszor bizonyított Unreal Engine 4-nek hála pedig jól is néz ki – legalábbis az esetek többségében. Összhatást tekintve kifejezetten szép látványt kínál a játék, hiszen színes-szagos tájak tárulnak elénk, a növényzet hajladozik a szélben (és a lábunk alatt), a levegőben madarak repkednek, plusz a változatosság rublikát is kipipálhatjuk, mivel a dzsungeles területek mellett tengerpartok, sivatagok, sőt, még hófödte hegycsúcsok is akadnak a felhozatalban. Az ördög azonban ezúttal is a részletekben rejtőzik, helyenként ugyanis szembejönnek velünk a környezet többi eleméhez képest kevésbé kidolgozott objektumok (főként PS2-es időket idéző fák képében), a magaslati pontokon már valósággal kiszúrja a szemünket a látótávolságot erősen lekorlátozó köd, a Talanok soraiban pedig elég sok klónnal találkozhatunk, holott nem egy Star Wars-játékkal van dolgunk.
A AA kategória „varázsa” leginkább az animációk terén mutatja ki a foga fehérjét, Slade például felettébb rossz viszonyt ápol az emelkedőkkel, melyeken kis túlzással a levegőben sétálunk, és közben még a futás sem opció. De azt sem nagyon tudtam hova tenni, hogy nincs a programban vault-rendszer, holott sok zuhanástól megmentett volna, ha a sokat látott protagonista hajlandó lenne megragadni a tereptárgyak szélét – a jetpack szerencsére gondoskodik róla, hogy ne legyen belőlünk matrica. Arra pedig még a 15. órában sem jöttem rá, hogy miért lehet guggolni, én legalábbis csak a tutorial során használtam, mivel ott kötelező volt. Hangzás terén is felemás az összkép, mert bár az üresjáratokban hallható dallamokat kifejezetten kellemesnek találtam (valamiért a Star Wars: Knights of the Old Republicot juttatták az eszembe), a harcok során felcsendülő nagyzenekari szólamokat kimondottan tolakodónak éreztem, maguk a környezeti hangok pedig hajlamosak beakadni – bár ezt mostanra talán javították.
A teszt alapján talán úgy tűnhet, hogy nem nagyon szerettem az Outcast: A New Beginninget, holott szó sincs erről, mivel végig képes volt lekötni a fluid és addiktív közlekedésével (melynek hála a gyorsutazást sem nagyon használtam), a nem túl eredeti, ugyanakkor szórakoztató (és csak nagyritkán frusztráló) mellékes feladataival, valamint a megkapó környezetével. Azt ugyanakkor nem lehet szőnyeg alá söpörni, hogy a harcrendszer még a közepes szintet sem nagyon üti meg, a történet és annak tálalása kifejezetten messze áll a mai sztenderdektől, a szereplők pedig hamarabb elillannak az emlékeinkből, mint az elfogyasztott főzetek (igen, ilyenre is van lehetőség, bár jómagam közepes fokozaton sem nagyon szorultam rájuk) Slade szervezetéből. A 25 000 forintos árcédulát (legalábbis konzolon) én rendkívül túlzónak találom a tartalom és a megvalósítás függvényében, egy leárazás alkalmával azonban mind a játék, mind pedig a zsáner rajongóinak melegen tudom ajánlani, mert bár nem kínál maradandó élményt, amíg tart a kaland, addig kifejezetten szórakoztató.
