Álmodtam a feleségemről. Álmomban is halott volt. De ez így volt rendjén... Ez az utolsó dolog, amit Max szájából hallottunk 9 évvel ezelőtt. A megkésett búcsú egy megbékéléssel teli jobb élet kezdetét sugallta, és eme hitben hagyott minket egészen az első Max Payne 3 screenshotok megjelenéséig. Max ezek szerint ugyanis nem heverte ki traumáit, sőt, gőzerővel elkezdett újakat gyűjteni és okozni. Hogyan jutott a monologizáló, búskomorságában is eltökélt zsaru odáig, hogy lepukkant, pocakos alkoholistaként önszorgalomból irtsa Brazília lakosságát? A játékbeli válaszok erre a kérdésre oly távoliak, mint az általunk régről ismert Payne, viszont hozzá hasonlóan ezeket sem érdemes hiányolni. 

Az álmok rossz szokásai

Hogy bármi értelmet találjunk a történetben, vissza kell mennünk pár évet... Vagyis nem, hagyjuk a noir felvezetőt, abszolút lényegtelen az előzmény. Főhősünk lehetne bárki az alkohol- és drogproblémákkal élő, gátlástalanul gyilkoló amerikaiak sorából. Egy ember, akinek nem akad vesztenivalója szánalmas életében, de a kapitalizmust ismeri, így testőrként éjjel-nappal védelmezi a kőgazdag Branco famíliát, kísérve őket partikból álló programjuk minden állomására. Indokolt ez a munkakör, hisz Sao Paolo klubjai legalább olyan veszélyesek, mint Bagdad, csak itt sokkal több a tangás táncoslány – viszont hősünk nem a legjobb választás őrangyalnak. Éber védelmező helyett egy önsajnálatban fetrengő, masszív függőségekkel élő roncs, aki akkor is épp be van tintázva, mikor Brancoékra otthonukban nehéztüzérséggel csap le a Comando Sombra gang, hogy a váltságdíjért elrabolják Rodrigo Brancot és nejét, Fabianát. Bár ezt a támadást visszaveri a ház biztonsági egysége, Max fokozott intézkedések bevezetése helyett az eseményt egy marék fájdalomcsillapítóra ivott fél üveg whiskey-vel reagálja le. Nem túl sokkoló fordulat, hogy a másnapi partin a vonagló fiatalok közt ismét gépfegyveres gettólakók bukkannak fel, egy másfajta bulit kezdeményezve Brancoékkal – de a kába, mindaddig a technózenét szapuló Max most sincs felkészülve a támadásra, Fabianát így sikeresen elhurcolja a túszokkal nem épp kesztyűs kézzel bánó szadista banda. Ez egy ébresztő pofon hősünknek, aki bűntudattól elnehezült szívével és piától megnagyobbodott májával elindul a lány után, gyilkolással tarkított fordulatos események 14+ órás láncát indítva el. Sőt, a sztori szövetébe egy korábbi árulást feldolgozó szál is belefonódik, így egyszerre kapaszkodunk ki a múlt sötét gödréből, és zuhanunk bele annak jövő által ásott, brazil megfelelőjébe.

Meghúzni a ravaszt bináris döntés

Stílusában ez nem is játék, hanem interaktív mozifilm, és ez a történet mellett a vizualitásra is igaz. Rengeteg (sajnos gyakori és kizökkentő, viszont a töltőképernyőket elrejtő) átvezető videó és Max jól ismert narrációja meséli a történetet, a csodálatosan kidolgozott látvány jelszava pedig a realitás. Színes filterekkel, torzításokkal éri el, hogy a játékos pont úgy érezze magát, mint Max – mikor hősünk a gyógyszerekre leküldött piát öklendezi fel, a kép fájdalmasan lüktet és szaggat, aztán a másnapos szemeket támadó napsütésben éles és csíkos, a fájó visszaemlékezések pedig sötéten, darabokban villannak fel. Az első játékok képregénypaneles átvezetőit a rajongók visszavárták, ám azt a fejlesztők igazából csak a kor grafikái miatt használták. Helyettük megjelentek a trendi, akciófilmbe illő, kimerevített képkockák, továbbá a képen lebegő feliratok formájában kiemelt kulcsmondatok, és a mozifilmes kamerakezelések teremtenek adrenalinnal teli hangulatot. Lebilincselően szép játékot kaptunk, amit egyedi stílusáért külön lehet szeretni. 

Minden, amit szeretnék - írta Max Payne

Legalább nézni élvezet, ha hallgatni nem az... Na, nem a zenét, az lélegzetelállító lett, a Poets of the Fall dallamainak átdolgozása és az új dalkészlet egyaránt. Max állandó pofázásával van a baj, illetve végtelenül súlytalan mondandójával. Míg az előző részekből ismert, Noir York utcáira rászabaduló Bogart-utánzatként, régimódi gengszterekkel diskuráló Max minden mondata aranyköpéssé vált, itt a szöveg jelenti a leggyengébb elemet. Attól, hogy James McCaffrey teátrális baritonján halljuk, még nem lesz érdekes sem az ajtónyitás kommentálása, sem a folyamatos önszapulás („egy piás, szar alak vagyok, szétlőhetné valaki a fejem”). Tudom, hogy az eredeti játékban Sam Lake poétikus, stílusosan túlírt metaforákkal teli szövegkönyve roppant magasra tette a képzeletbeli lécet, de Dan Hauser nemcsak hogy képtelen volt azt megugrani, de az arcával verte le, majd a léccel együtt a földbe csapódott és lyukat vájva elsüllyedt. 

Itt nincs „az angyalokról nem nyilatkozhatok, de az embernek a félelem ad szárnyakat”. Itt csak „jól esne egy whiskey... szar ügy” van. Ezzel a karakter legjobb részét, az ikonikus saga legfőbb elemét irtották ki oly könnyedén, ahogy Max pusztítja a likőröket egy bárszekrényből. És ezért volt hiba a Max Payne nevet rácsapni erre az egyébként fantasztikus akcióélményre: mert olyan elvárásokat támaszt, amiket a játék nem tud, és nem is akar teljesíteni. Talán új főhőst kellett volna alkotni... Mondjuk „Dick Justice” néven. A számtalan matt, részegen hányós jelenetnek a felét simán lehetett volna Dick személyének felépítésére szánni, akinél a blőd, káromkodásokkal tűzdelt szófosás beillik stíluselemnek is. Dicktől senki sem várt volna Sam Spade-et idéző sziporkákat. Maxtől pedig már hiába várjuk.

Több száz golyóval ezelőtt

Azért nincs baj, mert bár noirnak pocsék, akciójátéknak első osztályú anyag ez. Harcrendszerének nagy újítása, a fedezékrendszer komoly taktikai eszköz, az idő lassításával fűszerezett gyilkolászás pedig megunhatatlan. A játék nehézségi foka üdítően csap a zsáner lecsójába, itt a Medium inkább Hard Boiled (az Easy elsőre is túl kispályás, lapozd át), szóval nem csak Max retkes felsőin terjednek majd izzadságfoltok játék közben. Célzási metódust is választhatunk, a legdurvább kihívást a segítséget nélkülöző Free Aim nyújtja, a lazább nehézséget pedig a Soft és Hard Lock módok garantálják. 

Ami nem öl meg, az elszántabbá tesz: a néhol frusztráló túlerőben levő, portugálul üvöltöző rosszfiúk üldözésével leállni szinte lehetetlen. Erősen hajaz az Uncharted megoldásaira az a sürgető, pörgős eseménykavalkád, amivel a játék rögtön körbefon minket, hogy aztán a drótokat rángatva cibáljon tovább mindig a következő szobába, a következő feladathoz vagy felderítendő információ morzsához. Megállni se érkezésünk, se indíttatásunk nincs. Max rezignáltan cseszeget, ha leállunk bámészkodni, de sokszor az üldözöttjeink is kereket oldanak vagy megölik túszaikat, ha késünk. A militáns lakosságot képviselő AI olyan, mint a bors – sok van belőle és nem fél tőlünk, pedig be akarjuk darálni. Szerencsére néhol találunk egy-egy adagot a brazil csoda-fájdalomcsillapítóból, ami nem csak a másnaposságot, de a lőtt sebeket is gyógyítja. A mediterrán tabletták leghasznosabb tulajdonsága mégis a feltámasztó képesség, vagyis a Last Man Standing mód. Egy piruláért cserébe, halálos seb esetén Max kap egy esélyt, hogy bullet time-ba lépve puffantsa le azt, aki a végzetes golyót küldte, és siker esetén visszatér a halál pereméről (kivéve a mindig fatális fejlövést).

Max, legkedvesebb barátom...

A pirulákat Max már 9 éve dobozszámra nyeli, és bőven iszik is rájuk (Dr. House egészséges ember hozzá képest), szóval csoda, hogy még képes egyenesen nézni, nemhogy elsütni egy pisztolyt. Üdítő elemként ez fizikailag ki is ütközik rajta, derékban terebélyesedő akcióhősünk legszebb formájában is egy zilált lúzer, rossz természettel. A realitások talaján maradva tehát nem tud zsebenként három AK-47-est cipelni, minden pillanatban maximum három stukkerünk lehet, gránát meg sosem, hisz nincs hol tartani. A két marokfegyver és egy puska látható Max testén, újratárazáskor a hóna alá szorítja őket, ha pedig a dual wielddel élve két kézzel pumpáljuk az ólmot, a puskát kénytelen-kelletlen eldobja. Ezek az élethű animációk pedig lenyűgözőek – ahogy Max kezeli a cuccokat, ahogy pakolássza a fegyvereket, ahogy teli kézzel ügyeskedik a golyókkal, mind-mind csodálatosan kidolgozott pillanatok. És ez igaz minden más mozdulatára is, legyen szó a célzás közbeni helyezkedésről vagy a földről való feltápászkodásról. Le a kalappal a Rockstar előtt, mérföldkövet állítottak a lövöldözés dimenziójában. 

...úgy volt, hogy én leszek a hős

Hogy ne legyen egysíkú, a durrogtatást olyan feladatok dobják fel, mint aktuális társunk fedezése a közelítő katonák kilövésével, tetőről lezuhanás közben minél több fejlövés kiosztása, esetleg egy-egy mounted gun kezelése. Ennek ellenére néha herótközeli állapotba taszítanak az el nem fogyó bandatagok monoton hullámai. És mint az lenni szokott, az extrém módon életszerű fizika néha extrém bugokat, béna beakadásokat generál. De semmi nem idegesítőbb annál, mint hogy az átvezető videók (amiből cseszettül sok van ám) végeztével Max visszavált maroklőfegyverre, akkor is, ha épp egy leszámolás közepén állt. Mennyiből áll megjegyezni, melyik flintát fogtuk vágás előtt? Tudom, hogy egy gombnyomás a weapon wheel előhívása, de miért kell? És ha már rinyálás, tényleg kiakasztó, ahogy Max folyamatosan ecseteli pocsék életének semmirekellő voltát. 

De legalább érdemes nézelődni a pályákon, mert nemcsak összegyűjthető fegyverdarabokat találsz, hanem „nyomokat” is – leszakadt ruhafoszlányokat, elejtett papírokat, melyekből Max (amúgy haszontalan) következtetéseket von le. Rejtőzik pár érdekes infókkal szolgáló „turista” is a legmeglepőbb helyeken, illetve tévéket bekapcsolva Captain Baseball Bat Boy (emlékeztek Vinnie Gognitti kedvencére?) epizódokat és releváns híradókat csíphetsz el. Ha pedig zongorát látsz, csapj a billentyűkre! Max ujjai emlékeznek az ismerős dallamra...

Arcade Mode: Játszd újra!

A kampány végigtolásával megnyíló Arcade módok igencsak nyújtják a játékidőt. Már az arany fegyverek összebogarászása miatt is értékes lehetőség a fejezetválasztás, de a két új opcióval a pályák többszöri újrajátszása is indokolt. A Score Attack keretében a játék menet közben pontozza kaszabolásunkat, a minél pontosabb találatok, fejlövések és gyors egymásutánban ejtett killek egyre magasabb szorzókat érnek, a sérülés és ügyetlen célzás pedig pontlevonást. Más tematikájú a nosztalgikus New York Minute mód, ahol egy percről kezd visszaszámolni az óra a pálya elején, de minden gyilkolással újabb másodperceket nyerünk magunknak. A cél minél több megmaradt idővel elérni a rész végét. Mindkét esetben preferált a robbantás, a fejlövés és az egyéb kreatív megoldások, de persze sok múlik az (egyébként a single-re tervezett) pályák tulajdonságain is. A barátaink vagy a globális ranglista ellen mérkőzve vicces ráadásként olyan megnyitható karaktereket választhatunk, mint a korábbi Payne játékok eredeti modelljei, vagy a Game Boy Advanced verzióból átemelt, legófigurára emlékeztető pixel-Max. 

Multi: Kedves ellenségek

Ahhoz képest, hogy Max jobban akart golyót a saját fejébe, mint a rajongók multit a játékhoz, a Rockstar brillírozik ezen a téren. A favelákban dúló bandaháborúk tematikájára felépített, csapatos vagy egyéni deathmatch-csek közel olyan élvezetesek, mint a single kampány. Ezek a maximum 16 fős harcok kiválóan tervezett, élvezetes térképeken, a brazil gettó díszleteiben kaptak helyet. Az XP alapú szintezés (max 50-ig), a bajtársakon elkövethető hullarablás (vigyázat, közben védtelen vagy), a játékbeli 6 gang egyikébe való belépés egy pengén testre szabható karakter felépítését biztosítják. Adalékként az ellencsapat antipatikus tagjaira személyes vendettát hirdethetünk („azt a nyomoroncot lőjétek!”), illetve a Burst nevű képességekkel rövid buffokat adhatunk saját embereinknek (láthatatlanság, extra armor, életerő, stb). 

Végtelen lőszer és ölési engedély

Változik a világ. Nemcsak a darabos animációk felett szállt el az idő, de film noirt idéző szerelmi történetet sem látunk többé Max főszereplésével. Az egykori búskomor zsarut felváltó, kiöregedett akcióhős kevésbé irodalmi, de ezerszer szebb látványvilágú, dinamikus történetével úgy a legjobb játszani, ha elvonatkoztatunk a karaktertől. Megéri, hiszen zseniális akciójátékot és hozzá egy lenyűgöző multit kaptunk, ami talán a Rockstar eddigi legjobb munkája. 

Álmodtam Max Payne-ről. Álmomban rá se lehetett ismerni... De ez így volt rendjén.