Gallows Creek kisvárosában járunk, méghozzá a ’80-as évek végén. Forrest Nash és kollégája, Peggy épp az éjszakai rádiós műsorra készülnek. Szépen átveszik a dolgokat és mire kigyullad az ON AIR felirat, már mindketten készen állnak, hogy a legújabb popslágereket és friss híreket – meg szörnyű reklámokat – szállítsák mind a 32 embernek, aki egy ilyen késői órán épp őket hallgatja. A laza estét egy segélyhívás töri meg. Kiderül, hogy a sheriff halott, a segédje megsérült, és aki még az örsön tartózkodik, Forrestéktől kér segítséget. Kiderül, hogy visszatért a városba a The Whistling Man, egy Jason vagy Michael Myers –szerű gyilkos, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Visszatért és bosszúra szomjazik, Gallows Creek egyetlen elérhető járőre pedig átkapcsolja a segélyhívó telefonszámát Forresték vonalára, így minden beérkező (segély)hívás náluk csörög. Amíg a maszkos ámokfutó odakinn vadászik, hősünknek és segítőjének kell megmenteniük azokat az embereket, akiket a The Whistling Man kiszemelt magának – vajon sikerülhet?
Lehet már dalt kérni?
A Killer Frequency egyik legerősebb pontja a története. Forrest egy szimpla rádiós műsorvezető, így a játék legnagyobb részében egy komplett kezelőasztal előtt fogunk álldogálni. Feltehetünk különböző lemezeket (akad itt szinti-pop, rock és még synthwave is), bejátszhatunk hangmintákat és persze fogadhatjuk a beérkező hívásokat. A lényeg, hogy valahogy mindenkit meg kell mentenünk, ám ehhez eléggé oda kell figyelni a sztorira – ami a játék legerősebb pontja. Akad benne egy jókora csavar, amit én egyáltalán nem láttam jönni, és összességében is nagyszerűen hozza a ’80-as évek slasher-horrorjainak történetét, de némi Sikoly mellékízt is fel lehet fedezni benne. Talán erre utal az is, hogy az éjszakai műsor címe The Scream, vagyis A Sikoly – egyébként számos horrorfilmes utalás helyet kapott még itt-ott. Elég csak a falra kitett, jókora térképen megnézni az utcaneveket: Romero- és Peele utca, Haddonfield út… és tömve lett a játék hasonlókkal. Mondjuk az X-akták plakát kissé kilóg az iroda falán, tekintve, hogy 1987-ben járunk és a sorozat csak ’93-ban indult, de ezt most hagyjuk. Idővel a komplett KFAM épület (és még a kinti része is) bejárhatóvá válik, és a fejlesztők nagyszerű érzékkel adagolják a rejtélyeket és a megoldandó feladványokat.
Nincs semmiféle fegyver, a Killer Frequency sokkal közelebb áll egy sétálószimulátorhoz. Ugyanakkor a Supermassive Games (Until Dawn, The Quarry, The Dark Pictures-játékok) stílusa is visszaköszön, ugyanis a betelefonálók zöme potenciális áldozat, akiket valahogy életben kell tartanunk. Megválaszthatjuk, hogy Forrest mikor mit mondjon, így – ha nagyon ügyesek vagyunk – mindenki életben marad a befejezésig. Ennek titka az odafigyelés. Egy nagyon érdekes sztori kezd összeállni szépen apránként, a mozaikdarabkákat pedig mi magunk rakosgathatjuk a helyükre. Mi történt az ’50-es években megfulladt fiúval? Ki végezte a boncolást és fennállhatott-e idegenkezűség a tragédiában? Ki lehet valójában a The Whistling Man? Megannyi kérdés, amire Forrest és Peggy együtt próbálják megkeresni a válaszokat, természetesen a mi segítségünkkel. A fejlesztők nagyon ötletes feladványokat találtak ki: egyszer a térképen kell kikeresni, hogy ki lakik a legközelebb egy szeméttelepen rekedt áldozathoz, máskor pedig egy riadt nőnek kell segíteni kulcs nélkül beindítani az autóját egy erre használatos szakkönyv segítségével. Egyedül a biztosíték-keresgélős elcsépelt és ezerszer látott már (a kiégett relék helyére újakat kell találni, amik összértéke pont 70), de a többi tényleg nagyon jól sikerült és feldobják a hangulatot.
Adásszünet
Amivel egyébként sincs baj, hiszen a voice-acting nagyszerű. Az összes szinkronhang remek és kellő beleéléssel adja elő a karakterét, így már szimplán az is le tudja kötni az embert, ha Forrest és Peggy csak beszélgetnek, vagy azon zsörtölődnek, hogy a helyi pizzázó tulajdonosa már sokadik alkalommal telefonál be, hogy ingyen reklámozza saját magát (ez a fordítottja annak, amikor a Blair Witchben állandóan a Donny’s Pizzát hívogattuk). Az már tényleg csak az extra feltét, hogy mindemellett egy slasher horror bontakozik ki előttünk, sötét múltbéli titkokkal és egy kifejezetten ötletes gyilkossal, aki ugyanazt a dallomot fütyüli, amikor lecsapni készül az áldozatára. Spoilerezni nem szeretnék, de a játék vége felé, mikor meghallottam ezt a fütyülést, még én is megugrottam a tévé előtt (igen, konzolokra is megjelent a játék). Bónuszként lehet gyűjtögetni elrejtett lemezeket vagy papírgalacsinokkal kosárra dobni a keverőpult mögül. Persze a lényeg az, hogy a megfelelő válaszokkal igyekezzünk úgy a kaland (és az éjszaka) végére érni, hogy mindenki túléli. Ez kellő izgalmat biztosít és a játék utolsó felében már nekem is meg-megugrott a pulzusom, mikor Peggy szólt, hogy egy új betelefonáló van a vonalban.
A Killer Frequency egy remek játék. A Dredge és a Bramble: The Mountain King után számomra az idei év egyik újabb indie-meglepetése, amit egyetlen délután alatt vittem végig és minden egyes percét nagyon élveztem. Talán egy-két minijáték még elfért volna benne (az étkezőben lévő retró-játékgép sajnos pont nem üzemel), de így is egy nagyon kellemes élményt adott, amint próbáltam rájönni a gyilkos kilétére és arra, hogy miféle titkokat őriz még Gallows Creek kisvárosa. Bátra tudom ajánlani a narratívát előtérbe helyezőknek és a horrorfilmek kedvelőinek egyaránt. Britpopper voltam és köszönöm, hogy velem tartottatok! Most pedig jöjjön egy popsláger 1987-ből!
