Joe persze nem áll közvetlen rokoni kapcsolatban kedvenc kincsvadászunkkal, hiszen az ostoron és a kalapon kívül semmi közös nincsen bennük. Ez pedig igen sajnálatos, ugyanis a Frozen Pixel játéka kifejezetten ígéretesen indul, de (spoiler) már az első akadálynál, vagyis a főszereplőnél elhasal. Engem nem nehéz lenyűgözni, ha puzzle-platformerekről van szó, Joe kalandjaiba viszont beletört a bicskám. Vagy, akár úgy is mondhatnám, hogy elszakadt az ostorom, nincsenek hozzá eléggé kötélből az idegeim... és a teljesség igénye nélkül képzeljetek még ide egyéb, témába vágó béna szóvicceket.
Japántól Egyiptomig
Joe-t még megismerni sincs időnk, a játék indításával ugyanis egyenesen az események kellős közepébe csöppenünk bele. Se szöveg, se beszéd, csak a vizuális narráció árulkodik a történetről, vagyis egy eléggé félresikerült felfedezésről: egy azték templomban egy lebegő, piros drágakő megnyitja a dimenziókaput, ami beszippant bennünket, innentől kezdve pedig pályáról pályára gyűjtögetjük a különféle érméket és gyémántokat. A témához képest kifejezetten furcsa a kezdés, de rengeteg platformert tudnánk megnevezni hasonló, vagy épp ugyanilyen felépítéssel és felütéssel. Szegény Joe-val viszont mégsem működik a koncepció. A szürreális, és kifejezetten érdektelen nyitójelenet után a játék többi része is végtelenül semmilyen és monoton, közben hiába járhatunk be négy gyönyörű földrészt.
Hány kőtömb egy Joe?
Kezdjük azzal, hogy a főhős esetlen fizimiskájával kifejezetten nehéz volt megbarátkoznom. A promóciós képeken lévő aranyos figurát mozgás közben felváltotta egy trappoló, rettenetes mozgáskultúrával megáldott kalapos pacák, aki a magasabb szintekről való leugrásnál automatikusan arccal tompítja az esést. Az első pár esetnél még nevettem…aztán utána is, csak sajnos már nem jókedvemben. A főszereplő tehát hagy némi kívánnivalót maga után, de attól a megoldandó feladatok még lehetnek szórakoztatóak! A játék azonban ezen a téren is elvérzik, úgy nagyjából az ötödik pálya után, ugyanis nemcsak a missziók ismétlődnek percről percre, de azok megoldásai is.
Senki ne számítson tehát elgondolkoztató logikai puzzle-ökre, mivel Joe enigmatikus kalandjaiban csak ládákat tologatunk és húzogatunk egyik helyről a másikra, pályánkként minimum négyszer, feladatonként pedig rengetegszer. Sokszor csak azért lökjük el jobbra, hogy aztán egy fél ugrás után visszarúgjuk balra. A borzalmas fizikának köszönhetően (túlcsúszik, másfele megy, csak ránézünk és leesik a helyéről) ez sajnos nemcsak bosszantó és körülményes, de szörnyen időpazarló is. Később ugyan elvétve találkozhatunk más feladatokkal, de az egysíkú játékmeneten ezek már nem sokat dobnak. A küldetések nem azért nehezek, mert az agytekervényeinket vagy a kezünket kell megdolgoztatnunk az eredményért, hanem mert a türelmünket és az idegeinket veszik igénybe a feladatok.
Viszont akad itt nekünk néhány harc is. Az ellenfeleket egyetlen ostorcsapással ártalmatlaníthatjuk, ha kellő távolságból, jókor nyomjuk meg a megfelelő gombot. Amennyiben ez nem sikerül, (márpedig, ha sokat teketóriázunk, akkor valószínűleg nem fog), a legutóbbi mentési pontnál találjuk magunkat, és kezdhetjük elölről, amit addig megcsináltunk. A főellenségek ezzel szemben kifejezetten érdekesre és szórakoztatóra sikerültek. A platformer-, vagyis az ugrálós és lengős részek is jól működnek, habár Joe-nak még mindig nem áll jól az ugrabugra.
A Joe Wander and the Enigmatic Adventures-ben ott van a potenciál, hogy szórakoztató és élvezetes, pár órát felölelő puzzle-platformer váljon belőle, de ezernyi apró dolgon csúszik el, így hamar frusztrálóvá válik. A fejlesztők azonban folyamatosan monitorozzák a visszajelzéseket, így egy-két javítás után remélhetőleg felhasználóbarátabbá és kevésbé körülményessé válik a játék, ami csak a javára szolgálna.
