A legtöbb videójátékban megszokhattuk, hogy mi vagyunk a nagybetűs Hős, aki megment mindent és mindenkit. Azonban a játékvilág egyik legizgalmasabb csavarja az, amikor a negatív hős felett vehetjük át az irányítást – legyen szó a Dungeon Keeperről, az Overlordról vagy a Destroy All Humansről. Legyünk önmagunkunkhoz őszinték: egy picit mindannyian szeretünk gonoszkodni (legalábbis videójátékokban!). Ezen játékok sorát szélesíti következő tesztalanyunk is, az Evil Wizard, mellyel kapcsolatban sajnos be kell látnunk, hogy nem minden esetben éri meg átállni arra a bizonyos Sötét oldalra.
VARÁZSLAT NÉLKÜL MIT ÉREK ÉN?
A gonosznak vesznie kell! Hogyan is indulhatna másképp az Evil Wizard, minthogy antagonista főhősünk kastélyát megostromolják és kiebrudalják otthonából. Felülemelkedve vereségünkön, kardunkat és varázsbotunkat visszaszerezve pedig bosszankodva és szitkozódva neki is állunk, hogy visszafoglaljuk kastélyunkat a Hősök Szövetségétől és jobblétre szenderítsük az ostrom során kiszabadult förtelmeket. Ennél többet nem is érdemes várni a történettől, ugyanis az Evil Wizard nem a jól kidolgozott történetre és karakterekre helyezi a hangsúlyt, hanem a temérdek mennyiségű, a negyedik falat is bontogató humorra és popkult-utalásokra. Mit sem ér a varázsló varázslatok nélkül. Ebből összesen ötöt szerezhetünk meg kalandunk során, melyek öt különböző elem köré épülnek: tűz, jég, föld, elektromosság és üresség. Ezek a képességek tovább is fejlődnek, miután legyőztük az ahhoz szükséges főellenfeleket, illetve arra is lesz lehetőségünk, hogy kombináljuk varázslatainkat.
Ellenlábasaink palettája igencsak változatos, a legyőzésükhöz szükséges taktika viszont mindig ugyanaz: kerülgetjük a támadásaikat és addig csapkodjuk őket, míg át nem vándorolnak a túlvilágra. Legyőzött, majd kivégzett (!) ellenségeink kristályokat potyogtatnak el maguk után, mellyel tárgyainkat tudjuk fejleszteni és a kastélyon belüli gyorsutazási-pontokat feloldani. Kastélyunk falai közt bolyongva találhatunk különböző ritkaságú ládákat is, melyekben nagyobb mennyiségű kristály vagy egy gumikacsa lapulhat (igen, jól olvastátok), melyeket Rubitónál, a hű szolgánknál válthatunk be, ezzel még több kristályra szert téve. Az szerepjátékos elemek és a fejlődési rendszer nem lett túlgondolva, hiszen a kristályokból tudjuk erősíteni kardunkat, varázsbotunkat, köpenyünket, és persze életerőnket.
A GONOSZKODÁS NEM KIFIZETŐDŐ
A Rubber Duck Games első játéka bármennyire is próbál varázslatosnak tűnni, sajnos a mélyére nézve már egészen más képet mutat magáról. A játékmenet gerincét adó harcrendszer több olyan helyen is megbotlik, ahol műfajbeli versenytársai könnyedén libbennek át. Megszerzett varázslataink nem állandó „társaink” a bajban. Egyszerre mindig csak kettő lehet nálunk és ezekből sem tudunk szabadon válogatni. A kastély falain belül találhatunk elementális forrásokat, melyből ki tudjuk nyerni az adott varázslatokat (például a tábortűzből a tűzlabdát). Ez pontosan azt fogja eredményezni, hogy sosem az, vagy azok a varázslatok lesznek nálunk, melyre épp szükségünk lenne, ezzel késztetve minket állandó ide-oda futkározásra, hogy megtaláljuk a nekünk kellő forrást – ez pedig mind a harcokat, mind a felfedezést nagyban nehezíti. A legyűrt szörnyek után csak abban az esetben kapjuk meg a kristályokat, amennyiben nem csak megöljük, hanem kivégezzük őket (igen, különbséget tesz a játék a kettő között). Ennek a megoldásnak köszönhetően a harcok lassúvá, akadozóvá és frusztrálóvá csapnak át, hiszen nem akarunk érdemi zsákmány nélkül maradni a harcok után. Mindemellett a kontrolleres irányítást sem sikerült normálisan testre szabni: míg billentyűzeten van lehetőségünk szabadon célozni a távolsági támadásainkkal, addig ez kontrolleren valamiért kimaradt – csak arra tudjuk puffogtatni képességeinket, amerre (anti)hősünk néz.
A játék humorával és narratívájával kapcsolatban is megfogadhatták volna a fejlesztők azt az örökérvényű szabályt, hogy a kevesebb néha több. Főhősünknek szinte sose áll be a szája, a párbeszédek pedig annyira túl vannak nyújtva, hogy simán előfordulhat, hogy hosszú perceken keresztül csak olvasgatni fogunk. Érdemi történet hiányában – és egy ilyen stílusú akciójáték esetében – pedig ez több mint rossz döntés, mert megakasztja a játék amúgy sem gördülékeny ritmusát. Természetesen ez teljesen szubjektív – előfordulhat, hogy valakinek pont ez lesz a program legszimpatikusabb eleme. Én azonban szeretem, ha két poén között eltelik némi idő, hogy a rekeszizmaimnak legyen idejük fellélegezni. A tömény humor miatt az Evil Wizard durvább élményt képes nyújtani, mint egy egész napos South Park maraton, hamar kiégetve ezzel a vicc-relénket. Ha pedig mindezek a problémák nem lennének elegek, akkor a játék még hajlamos a töltőképernyők alatti kifagyásra is. Bár elsőre jópofa alkotásnak tűnik az Evil Wizard, azonban hamar kiderül, hogy az érdekes és izgalmas koncepció igazából csak papíron (és Steames leírásában) létezik. Az egyszerű és esetlen harcrendszer, a hamar kifulladó humorforrás és a már fentebb is vázolt technikai problémái pont elegek ahhoz, hogy ne érje meg a virtuális boltokban ráaggatott 19.50 eurós (nagyjából 7.200 Ft-os) árat. Ha netalántán mégis gonoszkodni támadna kedvetek, akkor mindenképp várjatok meg egy combosabb leárazást!
