Tudod, amikor megjelent az első Assassin’s Creed, egészen odáig voltam, meg vissza. A trailerek egyből levettek a lábamról, a két frakció harca a történelmi közegben szinte egy az egyben valósította meg az egyik álmomat, ráadásul látszólag a játékmenet is rendben volt. Aztán jött a szomorú valóság, ami egy jó ötlet unalmas, pocsék kivitelezését mutatta, miközben minden egyes feladatot fájdalmasan sokszor kellett megismételni. Bár a második rész mindent javított, mindent helyrehozott, sőt szerintem a mai napig, vagyis egészen szeptember végéig a legjobb epizódját jelentette a szériának (azért megmosolyogtató külsővel és megoldásokkal), egyben éppen elég is volt számomra a háztetőkön szaladgálós, épületekre kapaszkodós, csuklyában sunnyogós játékstílusból. Mindegyik fejezetet kipróbáltam, van, amit végig is játszottam, de egyszerűen fárasztott, sőt bosszantott az ismétlődő recept, az, ahogyan a kiadó láthatóan hülyére vette a vásárlókat, a rajongókat. Éppen ezért nem is örültem, hogy rám maradt az Odyssey tesztje, miután a megjelenés előtt már két héttel beesett a tesztkód, mikor Bate még javában a Shadow of the Tomb Raidert nyúzta.
Gondoltam, ha ismét ugyanazt kapjuk, ugyanazt látom, akkor kábé 5-6 órát sem fogok kibírni, nemhogy 100-at, amennyit a fórumokon pletykáltak. Bizakodásra csak az RPG-rendszer, maga a korszak és a helyszín adott okot, valamint egy megmagyarázhatatlan érzés, ami már az E3-as prezentációnál is ott bujkált valahol a tudatom mélyén. Szeretem a 300-at, szeretem Hellász történelmét, a nyitott világokat, amiket élettel töltenek meg. De legfőképpen a héroszi meséket, a változatosságot, a tömény hangulatot és a nagy csatákat. És tudod mit? A legnagyobb meglepetést számomra az okozta, hogy az Assassin’s Creed Odyssey ezekből mindent tartalmaz, sőt még többet is.
Túlélni a túlélhetetlent
Emlékszel a 300-ra? Arra a vizuális orgazmusra, ami 2007-ben bevette a mozikat, miközben hősies eposzt teremtett a modern szórakoztatóipar ellustult dogmáira fittyet hányva? Akkor talán Leónidasz király is rémlik, a játék pedig vele és az emlékezetes csatával indít, majd vérvonalával folytatódik. A rövid felvezetés után egy testvérpár felnőtté vált tagját ismerjük meg, ő és a másik gyermek is a Taügetoszról hullott alá, uralkodói sarjként, sorsuk azonban túl korán pecsételődött meg a jóslat miatt, mely Spárta végét vetítette előre. Válaszd Alexiost vagy Kassandrát, ez lényegében nem változtat a történeten, hiszen mindenképpen az egyik testvér bőrébe bújsz, aki felnőve és zsoldossá válva azért indul el egy kis szigetről, hogy apja elé álljon, majd bosszút állhasson/kifaggathassa tettéről, és szembesíthesse azzal.
Mindez pedig egészen jól halad, elvégre néhány apróbb feladat teljesítése után vár rád a hajózás öröme, az Égei-tenger meghódítása, majd pedig egy összecsapás Spárta haderejének oldalán, ami lehetőséget nyújt rá, hogy az elveszett gyermek kiderítse, ő nem is a nagyvezér vére, elvégre az csak gyámjaként nevelte, így hát jön a valóban nagy utazás, ami rengeteg titkot, intrikát és veszélyt hordoz magában.
Birodalmak között
A hatalmas kaland ugyanis tényleg hihetetlen méreteket ölt. Nekem 3-4 óra volt az, hogy a betanulást jelentő szigetről elszabaduljak, meglátva így a főcímet, sőt 15 órámba telt, hogy eljussak Hellász szívéig, Athénba, ami a legnagyobb és legváltozatosabb polisz a teljes játéktérképen. Bámulatos, mi minden megfér ezen az óriási területen, ami az eddigi legméretesebb a sorozat történelmében, de általánosságban monumentálisnak mondható a maga 130 négyzetkilométerével, ami természetesen egy nagyobb MMO játékterületével nem vetekedhet (WoW, csak példának okáért), de így is sokkal nagyobb, mint akár egy GTA, akár a korábbi epizódok együttvéve (!). És ez bizony nem csak ámítás. Bár sok a víz, a tenger elég nagy helyet foglal el a bejárható vidékből, mégis, szinte mindenhol van valami tennivaló, mindenhol van látnivaló, sőt mindez nem csak a szárazföldet jelenti, elvégre sok esetben a habok közé merülve is hajóroncsokra, ősi, elsüllyedt templomokra, városokra lelhetünk. Meg persze cápákra, akik testi épségüket nem féltve védik a kincseket és egyéb értékeket, hogy a harc még a vízfelszín alatt se érjen véget.
Persze, ahogyan mindig, a legfőbb jellemzők ezúttal is visszatérnek. A történetben előrehaladva különböző városokat, helyszíneket ismerünk meg, megmásszuk a legmagasabb pontot, szinkronizálunk, majd egyfelől végrehajtjuk a nyilvánvaló feladatokat, megismerjük a legfontosabb karaktereket, másfelől pedig felfedezzük a még be nem járt környéket, a kérdőjellel jelölt pontokat és egyéb titkokat. Minden feladattal fejlődünk, XP-t kapunk, adott pontmennyiség után szintet is lépünk, ennek megfelelően jönnek a skill-pontok, amikkel pedig immáron aktív és passzív képességeket is megnyithatunk. Előbbiekkel lángoló vagy mérgező fegyvereket vethetünk be ellenfeleinkkel szemben, őrjöngő vadállattá alakulhatunk, visszatölthetjük életerőnk egy részét, sőt még a 300-ból ismert „This is Sparta!” rúgást is bemutathatjuk, amivel a magasabb pontokból egyből halálba küldhetjük a mit sem sejtő opponenseket. De a képességfa ennél sokkal változatosabb, elvégre a három ág nem kizárólag dísz, hanem tényleg választás: aki lopakodna, sunnyogna, bérgyilkosként viselkedne, az inkább az Assassin vonalat veszi igénybe, aki imád íjászkodni, az a Hunter ág specializációira gyúr rá, de az Odyssey igazi akciójáték, akció-RPG is lehet a Warrior tulajdonságokkal. Persze, tudod keverni a különféle opciókat, akár egy igazán különleges hibridet is kihozva így a felhozatalból, de „tisztavérű” karakterként sokkal látványosabb az eredmény. Én speciel egy idő után szinte nem is lopakodtam, már-már a Dragon’s Dogma vagy Dark Souls összecsapásait hoztam ki a játékmenetből, és rendkívüli módon élveztem ezt a szabadságot.
De ha már szabadság… nemcsak nemet választhatsz, de sok esetben azt is, milyen módon reagálsz egy-egy megkeresésre, kérésre, feladatra, beszélgetésre. Nem egyszer emberek sorsáról dönthetsz, ártatlanokat menthetsz meg, de akár meg is kegyelmezhetsz olyanoknak, akik láthatóan nem kaptak más lehetőséget, bűnük pedig nem olyan, amiért halállal kéne lakolniuk. Hogy tetteidért elfogadsz jutalmat vagy sem, az a jéghegy csúcsa, elvégre a birodalmak között kialakuló háborúba több oldalon is beszállhatsz, gyengítheted és erősítheted a frakciókat, erősnek vélt vezetőket tehetsz el láb alól, elpusztíthatod az ellátmányt. Tulajdonképpen még az sincs megszabva, kit vihetsz ágyba. Merthogy igen, sokszor flörtölni is nekiállhatsz, az pedig rajtad múlik, melyik nemet részesíted előnyben – mielőtt bárki felhördülne, azt megjegyzem, hogy ez az ókori Görögország, így bár magam a hagyományos szerepeket részesítem előnyben, egyáltalán nem lepődtem meg, ha valaki „más” módon reagált egy-egy beszélgetés alatt.
Mindenből egy kicsit
Szóba került a nyitott világ, a fejlődés és a választás, és bizony mindez nem újdonság. Vagyis közelítsük meg úgy a kérdést, hogy miközben a széria életében igenis nagy lépést jelent egy-egy összetevő, ezeket hol láthattuk már korábban? A Shadow of Mordor például erőteljes koppintása volt az Assassin’s Creednek, mégis teljesen jó volt, a nemezisrendszer pedig szórakoztató eleme lett a csihipuhinak. Nincs ez másként az Odyssey esetében sem. Zsoldos ugyanis bőven van Hellászban, és ha valakit sikerül magadra haragítani, az vérdíjat tűz ki a fejedre, a pénzért bármire hajlandó harcosok pedig egyből ott lesznek a nyomodban, hogy az életed kioltva növeljék hírnevüket és anyagi biztonságukat. Ezek az ellenfelek, pont, mint a nevesített vezérek, mind hasonló speciális eszközöket vetnek be, mint te, így van, aki bombákat dobál, más meg mérgező pengékkel harcol. Természetesen minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb a jutalom. Az anyagiakon és az XP-n kívül minden esetben színkódos fegyverek, páncélok ütik a markod, kezdve az általánostól a legritkábbig, ezeket a kovácsoknál még fejlesztheted is, sőt extra képességeket is rendelhetsz melléjük. És ahogy lenni szokott, egyre durcább a kinézetük, egyre brutálisabb a külsőd, attól függően, mit aggatsz a karakterre, mit adsz a kezébe.
A harcok végkimenetele viszont nemcsak a képességeken és felszerelésen múlik, hanem az időzítésen, a reflexeken és a kitartáson is. Van ugyanis hárítás, ami lépéselőnyt ad, illetve ha a legjobb pillanatban vetődsz el egy csapás elől, akkor belassul minden, te pedig csak úgy osztogathatod a pofonokat. Szóval nem kizárólag üres csapkodás áll rendelkezésre, hanem igazi, kőkemény küzdelem is, ha a megfelelő módon sajátítod el a rendszerben rejlő lehetőségeket. És igaz ez a hajós küzdelmekre is, elvégre a megszokottnál kevésbé haragos tengerrel visszatérnek a nagy hajózások, amikhez kell a strapabíró ladik, meg a legénység. Négy vezérednek szintén színkódos karaktereket választhatsz meg, a hajón szolgáló csapatot ellenfeleidet kiütve is bővítheted (nem csak a kocsmákból, hanem bárhonnan), rágyúrhatsz a védelemre, az íjászokra vagy lándzsásokra, a frontális támadásra, a tűzerőre, aztán ember vagy hal legyen a talpán/uszonyán, aki megállít utadon. De a különféle, felhasznált elemekkel még adós maradtam. A The Witcher 3 hatásai hála az égnek nagyon érződnek, avagy a lóháton és gyalogosan bebarangolt terület éppen annyira imádnivaló és látványos, hangulatos, mint Geraltot irányítva. Az ókori Görögország pedig sokkal változatosabb és érdekesebb, mint Egyiptom volt. Mindenhol van valami rom, kisváros, falu, szobor, templom, ősi rejtély, ami megfejtésre vár, néha még kincsvadásznak is állhatunk Lara nyomán, ezzel bevállalva az egyszerűbb rejtvények megoldását, sőt a mellékes küldetések nagyja is egészen jó lett. Ha azt veszem, hány sziget, város áll rendelkezésre, mennyi speciális misszió van, a 100 óra egyáltalán nem túlzás, de még csak nem is kell közben agyvérzést kapnod az ismétlődés miatt.
Persze, azért itt van mindaz, amit Assassin’s Creednek hívunk. Lehet lopakodni, lehet csuklyát hordani, ledöfni a célpontokat, sőt Athénba érve abszolút úgy éreztem magam, mintha bármelyik másik epizódot indítottam volna el. Házon felkapaszkodni, tetőkön rohangálni, figyelni az ellenfelekre és a többi – de ez csak egy kis szelet a tényleg gigászi térképen, aminek a többi részén egészen más az élmény. Egy kiforrottabb, változatosabb, érettebb játék képe körvonalazódik, ami ugyan mindenfelől merít, de mégis egyedi, ráadásul a korszakkal is sikerült beletrafálni a közepébe. Egész egyszerűen lélegzetállító a terület, ami mindig mutat valami újat, miközben a napszakok változnak, ahogy az időjárás is, és miközben mindig történik valami. Hol állatok támadnak meg járókelőket, esetleg esnek neki magának a főhősnek, hol pedig egy rejtett szentélybe botlasz, ahol mesés kincseket rejtenek a halálos csapdák. De volt olyan, hogy a még mindig fenomenális fotó módnak hála éppen elbambultam, lelki szemeimmel elképzeltem, hol mutatna jól egy beállított kép, aztán arra tértem magamhoz egy nagy oszlop tetején ücsörögve, hogy egy zsoldos éppen tűzgolyókkal dobál, miközben hangosan kiabál. Ráadásul a sztori is jó, sokszor szinte nem is AC, eleve majdhogynem a gyökerekig ás vissza, a történeti szálban felvázolt szekta elsőre totálisan horrorisztikus, sőt a későbbiekben is vannak a megszokottnál sötétebb, komorabb pillanatok. Ja, igen, van egy kultusz, ami mindent a kezében óhajt tartani, több mint negyven magas beosztású taggal rendelkezik, akik valamilyen formában a világ dolgait befolyásolják – és bizony mindet el kell intézni ahhoz, hogy Leónidasz törött lándzsáját fejleszthesd, a történetnek pedig a végére érj. Szóval lesz feladatod, nem unatkozol majd minimum 40-60 óráig – de minden felfedezéssel és a lelkes kipörgetéssel inkább a 100 a nyerő.
Éppen ezért, a szárazföldi felfedezéssel, kalanddal, harcokkal és fejlődéssel, a tengeri csatákkal vagy éppen a birodalmak közötti hatalmas ütközetekkel (nem mondtam még, hogy ilyenek is vannak, és igazi tömegjeleneteket hoznak?), illetve a közismert történelmi személyiségekkel és a viccesen káromkodó, fura akcentussal megáldott főhősökkel együtt az Odyssey bizony óriási, azon belül is pozitív meglepetés. Vannak tipikus, a sorozatra jellemző dolgok, bugok, de összetettségéhez képest ezek sem akkora mértékben, hogy tényleg zavaróvá válnának, plusz a tavalyi epizódból indulva az idei rész végre eljutott egy olyan útelágazáshoz, ahonnan felfelé is vezet ösvény. Mert bár a játék legtöbb eleme máshonnan lett átemelve, jó érzékkel és mérsékletességgel sikerült összepattintani a darabkákat, amihez a kiválóan megválasztott időszak és a kellemesen izgalmas sztori is asszisztál. Nekem visszahozta a hitem a sorozatban, sőt talán a kedvenc részemmé vált, ami az elmúlt tíz év tükrében meglehetősen nagy dolog. Spártai sisakban és gyönyörűen kimunkált páncélban aprítani az ellenfeleket eléggé jó móka, a kisajtolható játékidő és a nyugodt iramban közel egy hónapnyi tartalom pedig bőven megéri az árát, amit sok-sok évig nem lehetett elmondani az AAA-felhozatalt tekintve. Úgy tűnik, csak meg lett az eredménye annak, hogy mind a CDPR alkotása, mind pedig a GTA V annyi díjat és elismerést bezsebelt.
