90 perc

Szép napos tavaszi délután volt, 2050 tavaszán. London egyik külvárosában távol a zajtól, a nyüzsgéstől, egy 30 év körüli férfi, ölében a 8 év körüli kisfiával és egy fotó albummal a kezében mesél egy focistáról: David Murphy-ről.
Az ő története 50 évvel ezelőtt kezdődött 2000-ben.

1. fejezet

Aznap különös gyomoridegességgel ébredtem, hiszen délután volt életem legfontosabb eseménye.
Édesanyám, mint minden reggel, úgy azon a reggelen is friss gyümölccsel és reggelivel várt.
Csak „turkáltam” az ételben, nem voltam éhes, anyám szóvá is tette, ám tudta, hogy felesleges erőlködnie, mert látta rajtam, hogy ideges vagyok.
Apám, mint minden reggel, akkor is korán kelt, mivel dolgozni kellett mennie. Sokszor csak esténként láttam őt, ám volt olyan alkalom is, hogy mire haza ért, én már a lóbőrt húztam. Szerelő volt egy cégnél, mondhatnám inkább, hogy afféle ezermester, mivel a számítógépek javításától egészen a csapokig mindent megszerelt. Édesanyám takarítónő volt egy Dél-Londoni cégnél.
Bár még csak 13 éves voltam, de már két nagy vágyam volt. Az egyik az, hogy amint lehetőségem adódig a szüleimet anyagilag megsegítsem. Azt a sok szeretet, önfeláldozást, amit ők adtak nekem, a tőlem telhető legtöbbet nyújtva szerettem volna viszonozni nekik.
Soha nem panaszkodtam azelőtt. Mindenem megvolt, amit akartam, persze ésszerű keretek között. Nem dúskáltunk a pénzben, ám szeretetben annál inkább. Tudom, hogy közhelynek tűnhet, ám valahogy mégis emiatt tudtuk átvészelni a nehéz időket. Na meg persze a másik nagy álmom hajkurászásának is köszönhető volt, mégpedig a focinak.
Mint minden velem egykorú srác, úgy én is Beckham, Zidane vagy Raul akartam lenni. Akár reggeltől estig képes voltam a labdát kergetni. Sokszor csak anyám hívó szava miatt hagytam abba a labda kergetését. Ám haza érkezésem után sem szakadtam el teljesen ettől a sporttól, hiszen tévén keresztül néztem kedvenc csapatom meccseit, azaz az Arsenalt.
Henry játéka miatt tetszett meg nekem ez a csapat, bár emellett valószínűleg apám is hatott rám. Életem első mérkőzését, amit a helyszínen néztem meg a Highburry-ben volt, édesapám nagy rajongója volt a csapatnak.
Mondhatni, hogy egy igazi, elvetemült, valódi angol foci drukker. Amikor tehette mérkőzésekre járt, bár az árak nagyon magasak voltak, de azért havonta egyszer mindég ment, s idővel engem is magával vitt.
Amint elkészültem, elindultam az iskolába.
- Mikor jössz? – kérdezte anyám
- Nem tudom- válaszoltam
- Siess haza és légy ügyes- válaszolt anyám, és amilyen gyorsan végeztem a reggelivel, olyan gyorsan távoztam is.
Bár csak 5 percnyire laktam az iskolától, ám mégis akkor reggel olyan hosszúnak tűnt az út. A torkomban „gombóc” volt, amit képtelen voltam lenyelni, pedig tudtam semmi értelme az idegeskedésnek.
Az iskola kapujához érve, az udvar, játszadozó gyerekek hangjától volt már hangos. Voltak, akik ugróköteleztek, ugróiskoláztak, és persze voltak olyanok is, akik fociztak.
A srácokon is látszott, hogy nem egy átlagos nap következett számunkra. Éppen akkor érkezett meg Nathan Rodgers is. Amint belépett a pályára a fiúk körbe vették őt. Ő volt az iskola büszkesége, és a foci csapat csapatkapitánya. Igaz ehhez a szülei pénztárcájának a vastagsági is hozzá járult, de azt be kell vallanom, hogy azért a focihoz is értett.
A távolból egy ismerős arc tűnt fel, Bob edző. Picit bicegett már, igaz ennek megvolt a maga oka.
Az ő történetét akkoriban nem nagyon tudtam megérteni, bár 13 évesen úgy gondoltam, hogy sokat tudok a nagyok dolgairól, ám mégis oly homályosnak tűnt minden, mint ahogyan az ő fiatalkorának az élete is.
Azt beszélték, hogy ígéretes tehetség volt, sőt még az egyik első osztályú csapatban is bemutatkozott, de ekkortájt történt vele valami, ami derékba törte a karrierjét, egészen pontosan a lábát.
Nem tudtam elképzelni, hogy az alkohol milyen káros lehet az emberek személyiségére és mi az, amit annyira szeretnek benne az emberek - bár hozzá teszem, hogy felnőttfejjel sem értem igazán-.
Egy átmulatott éjszaka után, az egyik barátjával éppen hazafelé tartottak, amikor a kocsijuk elé egy rosszvas ugrott. Talán józan fejjel sem lett volna esélye kikerülni, ám enyhén illuminált állapotában még annyi sansza sem volt.
Az anyósülésen ülő barátja a helyszínen meghalt, míg ő egy lábtöréssel „megúszta”, de pont e miatt a baleset miatt kellett felhagynia profi karrierjével.
Az eset után megváltozott, miután annyiszor a pohár fenekére nézett, úgy döntött, hogy új életet kezd. Pár évvel később gyerekekkel kezdett foglalkozni, és 10 évig az én iskolámban is dolgozott. Bár miután elhagytam iskolám falait, úgy őt sem láttam többé, nem is hallottam felőle már.

Amint az edző, a pályához ért, magához hivatott minket, és arról érdeklődött, hogy érezzük magunkat, rendben vagyunk-e fizikailag és lelkileg. Nem volt sok időnk beszélni vele, hiszen már becsengettek az első órára, ám azt még elmondta, hogy suli után a portánál gyülekezzünk, és majd ott bevárjuk a Chelsea-től érkezőket, és onnan megyünk majd az iskola foci pályájára.
Amint elköszönt az edző, a terembe menet elgondolkoztam azon, hogy miért pont a Chelsea, miért nem az Arsenal. Persze tudtam, hogy ennek már hagyománya van iskolánkban.
London egyik legjobb focicsapata a miénk az iskolák között, és minden évben egyszer meglátogatnak minket a Chelsea tehetségkutató szakemberei. Rendszerint minden páros évben 1-2 srácot beválogatnak közülünk és a korosztályos csapataikban játszatják őket, ha megfelelnek az elvárásoknak.
Egész nap nem tudtam másra gondolni, mintsem arra, hogy milyen lesz a délután, vajon sikerül-e felhívni magamra a figyelmet. Tudtam, hogy Nathan szinte biztosan beválogatásra fog kerülni, és ezért is sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz.
Szerencsém volt aznap, hogy nem feleltem, mert nem figyeltem a tanárra, és nem is a tananyag járt a fejemben.
Délután a suli után, ahogy az edző mondta, a portán kezdtünk gyülekezni. Életemben először láttam Nathant izgulni, bár ebben a helyzetben ez érthető volt. Kivétel nélkül mindenki arról beszélt, hogy ez mekkora lehetőség számunkra, milyen jó lenne egyszer majd több tízezer ember előtt játszani a világ legnagyszerűbb stadionjaiban.
Azokban az időkben az egyik legjobb barátom Steven Baker volt. Ő volt a csapat kapusa, sokszor az ő védései miatt nyertünk meg mérkőzéseket, bár előfordult olyan alkalom is, hogy az ő óriási bakijai miatt kaptunk ki. De a hibák ellenére mindannyian nagyon tiszteltük, hiszen nagyon keményen dolgozott az edzéseken.
Végre az edző is megérkezett, és vele együtt másik két, elegánsan öltözött ember is jött. Komoly embereknek tűntek, és biztosak voltunk benne, hogy e két ember kezében van a sorsunk. Mikor hozzánk értek, az edző bemutatott minket nekik és fordítva, bár nem használta a szokásos formalitásokat:
- Nos, itt lennének a jövő sztárjai, mondta az edző, a két férfinak és közben ránk mutatott.
- Ez a két úriember Sean Murray és James Montgomery, a Chelsea tehetség kutatói, és a 15 éves korosztály edző párosa.
Ekkor James felénk fordult és hozzánk szólt:
- Gondolom, már mindannyian izgultok, úgyhogy nem is húznám nagyon a szót. Feltételezem, már tudjátok, hogy miért vagyunk itt, és teljes mértékben fel vagytok készülve, mindarra, ami rátok vár. Bár még nagyon fiatalok vagytok, de ennek ellenére fontos azt is tudnotok, hogy azok, akik ma lehetőséget kapnak arra, hogy végérvényesen megpecsételjék a sorsukat, nagy felelősséget vállalnak. Reggeltől estig keményen kellesz dolgoznotok, viszont, ha kitartóak lesztek, akkor nem marad el a jutalom sem. És ki tudja, lehet, hogy 4-5 év múlva még Lampard-al is együtt játszhattok.
Picit meglepő volt számomra, hogy mennyire komolyan beszélt James, de úgy gondoltam, hogy végső soron is ez természetes, hiszen egy profi csapat, profi edzőjétől más nem is várható volt el.
Ettől kezdve az események felgyorsultak, pillanatok alatt az öltözőben találtam magamat, és Bob edző már két részre is osztott minket. Nathan a másik csapatba került, Steve és én pedig egy csapatba. Ennek kifejezetten örültem, mert biztos voltam abban, hogy a kapusunk most remek formában fog védeni, sőt ez majd megnyugtat minket, és megnyerjük a meccset. A szokásos 45 percnyi játékidő helyett kétszer 20 percet játszottunk, de úgy gondolom ez teljesen érthető volt, pláne úgy, hogy a 16 év alatti tornákon nem szokás 20 percnél többet játszani.
Az idő még mindig kifogástalan volt, bár a levegőn érezni lehetett az este közeledtét, igaz miután elkezdtünk játszani, ez sem befolyásolt minket.
Bob vezette a mérkőzést, James és Sean pedig a lelátóra ültek, kezükben egy tollal és egy papírral. Valószínűleg erre jegyzeteltek le mindent, amit észrevettek.
Nathan szemében láttam, hogy teljesen fel van tüzelve, bár mindenkin érződött a felfokozott hangulat, bár rajta különösképpen.
Ismeretlen érzés kerített hatalmába, se azelőtt sem azután nem éreztem többé. Mint egy japán szamuráj harcos, úgy éreztem magam. Csak a győzelem az elfogadható, most nem szabad veszítenem.
Talán ez volt életem legnehezebb mérkőzése, mert valószínűleg mind a huszonkettőnknek ez a legnagyobb esélye, álmaink megvalósítására.
Sajnos Steven hozta a formáját a hatalmas védései ellenére, volt 1-2 nagy hibája, ami eleinte még elment, ám az első bekapott gól után, már elég idegesítő volt. Bár a mérkőzés hevében én is szúrós szemmel néztem legjobb barátom ténykedéseit, ám visszagondolva, egyáltalán nem irigylem. A kapusoknak van talán a legnehezebb dolguk, ha gólt kap a csapat, akkor a legkönnyebb rájuk kenni az egészet.
Az első gólt Nathan rúgta, egy beadás után Steven rosszul mozdult ki, és már nem volt nehéz dolga befejelni az üresen maradt kapuba a labdát. Ezután a játékszert elsősorban ők birtokolták, bár nekünk is adódtak még helyzeteink. Az első félidő vége előtt 1 perccel nekem is volt egy helyzetem olyan 20 méterről, de Bradly nagyot védett, és szögletre mentett. A szöglet után Robert fejese a kapu felé szállt, és az edző lefújta az első félidőt.
Bár csak 20 percet játszottunk, de elégé elfáradtunk. Nagyon különös volt az a mérkőzés, hiszen mindenki elsősorban magáért küzdött, ám mégis egymásra voltunk utalva, hiszen a futball tipikusan az a sportág, ahol egyedül nem lehet meccset nyerni. Előfordulhat, hogy valaki kimagaslik a társai közül, de mégsem egyedül viszi diadalra a társaságot.
Úgy éreztem, végső soron nem is játszok rosszul, annak ellenére, hogy nem rúgtam gólt, ámbár az 1 az 1 elleni „csatákat” megnyertem, és kiosztottam egy kötényt is, valamint volt
1-2 szép cselem is.
A 2. félidőben végre sikerült gólt szereznem, végre… Egy baloldali akció végén, egy védőről lepattanó labdát rúgtam be a jobbalsóba. Ekkor - ha lehet mondani- egy nagy kő esett le a szívemről. Úgy gondoltam, hogy az, aki gólt szerez, már kivívja a figyelmet. 1 perccel később egy Nathantől szerzett labdából, indítottam Thomas-t, de buktatták. Bob a 11-es pontra mutatott. A suli csapatban én szoktam elvégezni a büntetőket, most sem volt ez másképp. Mikor a labdát elhelyeztem a fehér ponton eldöntöttem, hogy balra fogom rúgni. Miután neki futottam a labdának, nem is néztem a kapus szemébe, csak arra koncentráltam, hogy berúgjam. És sikerült. Nem tudom, hogy miért, de első pillantásomat Nathanra vetettem, megpróbáltam leplezni örömömet, legalábbis enyhíteni határtalan jókedvem. Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy rettentően feszült.
Körülbelül 5 perc lehetett még hátra a meccsből, de tudtuk, hogy nincs eldőlve semmi sem. A 2. gólom után megdöbbentően jól játszott a másik csapat, főleg Nathan. Rettentően agresszívan focizott, ennek ellenére, mégis szabályos volt. Sajnos ijesztően hamar megfordították az eredményt. Igaz nem hibáztathatunk ezért senkit, mert komoly hibát nem követtünk el.
Bob edző lefújta a mérkőzést, 3:2. Sajnálatomra nem mi nyertünk. Ám mégis úgy éreztem, hogy jól játszottam, és ez a legfontosabb végeredményben.
Mindenki megpróbálta értékelni saját játékát, de mindenki egyetértett abban, hogy én és Nathan voltunk a legjobbak. Steven volt az első, és igazából az egyetlen, aki hozzám jött és gratulált.
Alig pár perc telt el, és máris hívattak minket. Sean volt az, aki megköszönte a munkánkat, és gratulált, merthogy remek kis csatát vívtunk. Persze jött a szokásos mondat is, amit mindenki hallott már élete során, csak másképp:
Sajnos nem vihetünk mindenkit magunkkal, mert nem lehet, de mindenki nagyon tehetséges, és próbálkozzatok, mert meg van bennetek a tűz.
Ez után Jamesnek adta át a szót, ő pedig végre a várva várt mondatba kezdett. Ekkor kezdtem el igazából izgulni ám! A szívem úgy vert, hogy majd ki ugrott a helyéről, és úgy izzadtam, mint még soha.
- Tehát! Ma egy valakinek megadatott az a szerencse, hogy csatlakozhat hozzánk, innentől a sorsa a saját kezében van. Amit Sean mondott az úgy igaz. Soha nem szabad az álmokat feladni, mert a nélkül az emberből kialszik a láng, ami előre viszi őt az életben.
Az, aki most halja a nevét lépjen előre: Nathan Rodgers.
Más név nem hangzott el…

2. fejezet

5 évvel később

Az irodalomban az újjászületést, a kezdetet jelenti. Az embereknek a szerelem időszaka, a lelki felfrissülés korszaka. A természetnek az ébredés a téli álomból, egy pillanat alatt az élettelen világot, milliónyi láb, szín kavalkád tölti be. Ám a futball világában, Földünk nagy részén a tavasz valaminek a végét jelenti, és valami újnak a kezdetét. A bajnokságok zöme ilyenkor fejeződik be, ám nem tart olyan soká a várakozás az új szezonra, mint a tél. Gyakorlatilag pár nap múlva megindulnak a komoly találgatások, hogy melyik játékos melyik klubhoz igazol.

2005 tavasza számomra fontosabb volt, mint a többi.
5 év telet el azóta, hogy a Chelsea-től meglátogattak minket, ám az a látogatás nem volt számomra oly kellemes, hiszen nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt álmaimban elterveztem.
A telefon csörgése ébresztett, ismeretlen szám. Nem vagyok az a típus, akinek sokáig erőlködnie kell, hogy felvegye a telefont ébredés után, úgyhogy most sem tettem másként.
- Igen, David Murphy! –feleltem
- Jó reggelt, Arsen Wenger vagyok. –feleltek vissza
- Azért hívtam, mert szeretnék önnel találkozni, ha lehet még a mai nap folyamán.
- Rendben. És mikor?
- 11 óra körül az irodámban, ha önnek megfelel.
- Nekem tökéletes.
- Remek, akkor 11-kor.
- Viszonthallásra.
- Viszhall.
Amint leraktam a telefont, azzal a lendülettel zuhantam is vissza az ágyba. Ám ekkor hirtelen, mint villámcsapás sújtott le rám, hogy valójában kivel is beszéltem. Arsen Wenger, az Arsenal menedzserével. Egyszerűen nem akartam elhinni, találkoztam már vele személyesen, de csak pár szót váltottam vele, és többnyire csak az edzéseken, és néhány mérkőzésre jött el megnézni a csapatot. Nem fordult elő még olyan, hogy személyesen hívatott volna.
Fejemben, mint hangyaboly úgy nyüzsögtek a gondolatok: vajon miért hívat, mit akar, lehet, hogy szerződést ajánl a nagycsapatba, vagy megköszöni az 5 éves munkámat és „kinyitja az ajtót előttem”.
Nem tudtam mit akar, azt viszont igen, hogy 11-re nála kell lennem, ekkor megláttam mennyi az idő: 10:13. Ajaj! Kiáltottam fel. Annyira gyorsan akartam felkelni az ágyból, hogy a fejemet bevertem a szekrénybe, ami az ágyamtól alig 1 m-re van. Eléggé fájt, ám a következő pillanatban már a lábfejem sajogott, ugyanis amint öltöztem, sikerült belerúgnom az ágy sarkába. A konyha volt a következő állomásom, mivel idő hiányában voltam, ezért csak egy joghurtot ettem, majd a kanalat a szemetesbe, az üres műanyagdobozt pedig a mosdóba dobtam. A fürdőben legalább minden rendben ment.
Már fél 11 is elmúlt, amikor elkészültem, úgyhogy gyorsan rohantam a buszhoz. Tömegközlekedéssel 5 perc alatt a stadionnál vagyok, úgyhogy viszonylag megnyugodtam, egy darabig. A reggeli Canossa-járásom még messze nem ért véget. Még a buszt is lekéstem, és mivel a következő csak 15 perc múlva jött volna, úgy döntöttem, hogy inkább futva teszem meg a távot. Alig 2 km csupán az út, de a forgalmas járdán ez egy örökké valóságnak tűnt.
Körülbelül, 11 előtt 10 perccel végre megérkeztem a Highburry-hez, az Arsenal stadionjához. Ez a stadion egy igazi matuzsálem volt, akkor már majd 100 éves, de egy igazi gyöngyszem. A 2005-06-os szezon volt az utolsó számára, hiszen hamarosan új szentélybe költözött a csapat.
Amint beléptem a főbejáraton, rögtön az edző irodája felé vettem az irányt. Ám még nem volt ott, a titkárnő azt mondta, hogy várjam meg, mert mindjárt jön. Amíg várakoztam ismerős arc tűnt fel, Peter volt az. Annak a bizonyos napnak a másnapján ismertem meg.
Amint kiderült, hogy csak Nathan lesz az, aki csatlakozhat a Chelsea-hez, elköszöntek tőlünk, és mindenki elindult hazafelé. Én voltam az utolsó, aki megindult, de csak azért, mert Steven szinte már ráncigált. Nem akartam elhinni, hogy nem sikerült. Vártam arra, hogy hátha mégis majd az én nevemet is mondják. Mindhiába.
Steven megkérdezte, hogy jól vagyok e, és azt mondta, hogy ne bánkódjak, mert az, aki nem talál engem jónak, az nem is érdemel meg, majd elbúcsúzott. Én is elindultam, noha nem nagyon tudtam, hogy merre megyek, csak mentem előre. Már rég besötétedett mire haza értem, anyám és apám spagettivel várt, gondolván egy sikeres nap után, kedvenc ételemmel várnak majd. Mikor beléptem az ajtón tudták, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna. Nem is szóltak hozzám, és én se hozzájuk, rögvest az ágyamhoz mentem és lefeküdtem. Különös érzés volt, mert nem sajnáltam, de nem is éreztem semmit, erre mondják, hogy belül teljesen üres voltam. Mindenkinek az életében előfordul, hogy nem úgy történnek dolgok, ahogy azt elképzelte azelőtt, majd a kudarc után teljesen kiürül.
Sokáig töprengtem, szinte mindenen, az élet értelmén, Istenen, az életemen. Egyik pillanatról a másikra aludtam el, és tán még álmomban is erről álmodtam.
Másnap az iskolában Bob hívatott, az irodájában pedig megláttam Petert. Az edző elmondta, hogy Peter az Arsenal egyik alkalmazottja, és hogy tegnap látott játszani. Miután elkezdtem gondolkozni, hogy mit akarhat, és hogy tényleg ott volt e, arra a következtetésre jutottam, hogy miután elindultam haza, emlékszem, hogy valakinek talán neki mentem a kapu sarkánál, de nem vagyok benne biztos, hogy ki volt az. Lehet, hogy pont Peter volt.
Nagyon nem tudtam eltöprengeni azon, hogy mit akarhat, mivel felém fordult, és így szólt:
- Szia! Tegnap délután ezen a környéken sétáltam, és focizgató gyerekek hangjára lettem figyelmes. Úgy gondoltam, hogy miért ne nézhetném egy kicsit ezeket a srácokat, mert végül is lehet, hogy közülük kerülnek majd ki a jövő focistái. Aztán figyelmes lettem rá, hogy többről van itt szó, mint puszta játszadozásról. A meccs végén, miután elmentetek, oda mentem Bobhoz, mivel egy régi ismerősöm volt, és kíváncsiskodtam felőle, hogy mi folyt itt. Elmondott mindent, és most itt vagyok, hogy megkérdezzem, hogy nincs e kedved az Arsenalnál játszani egy próbamérkőzést.
Hihetetlen volt, el sem akartam hinni. Persze azonnal igent mondtam, és ezután minden úgy alakult, mint egy álom.
Aztán, hirtelen 2005 lett. Az elmúlt szezont még ifiként játszottam végig, ám most már kinőttem ezt a korosztályt. Ezért is van nagy sansza annak, hogy profi szerződést kapok, vagy elbocsátanak, ám utóbbinak nagyon nem örülnék.
Peter amint észrevett hozzám jött. Megkérdezte, hogy miért vagyok itt, mért nem pihenek még. Aztán azt kérdezte, hogy mit keresek Wenger irodája előtt. Elmondtam neki, hogy mi történt, majd ő csak meghúzta a vállát, és azt mondta, hogy érdekes.
Úgy gondoltam, hogy ő sem tud többet, mint én, hiszen akkor elmondta volna. Gyakorlatilag ő volt, azaz ember, aki egyengette karrieremet a kezdetektől, ha volt valamilyen velem kapcsolatos újsága azt azonnal elmondta. Jó embernek ismertem meg. Egész életemben segített, mindig ott volt a bajban, és mindig kiált mellettem. A munka mellett nagyon jó barát is lett az idő múlásával, talán azért is voltunk ilyen jóban, mert alig 15 év volt közöttünk. Gyakran látogattuk meg a szüleimet közösen. Apám sokszor faggatta a csapat legbelsőbb ügyeivel kapcsolatban, amikhez kívülálló nem férhetett. Ez nem is volt meglepő, mert a kedvenc csapatáról mindent akart tudni. Apámon látszott, hogy nagyon büszke rám. Mindig azzal viccelődött, hogy majd egyszer én leszek a csapatkapitány az ágyúsoknál – ez az Arsenal beceneve-, és majd én leszek az, aki győzelemre vezeti Angliát a világbajnokságon 1966 óta másodszor.
Alig pár szót váltottam Peterrel, mikor a sarkon befordult Arsen Wenger. Amint hozzánk ért köszönt nekünk, majd behívatott az irodájába. Peter pedig azt mondta, hogy meg vár, aztán még majd beszélünk.
Wenger irodájából látszott a stadion, hihetetlen látvány volt onnan nézve. Amilyen „öreg” már az épület, annyira varázslatos. A szoba tele volt trófeákkal, képekkel, növényekkel, igazán kellemes atmoszférája volt.
Mikor Wenger azt mondta, hogy foglaljak helyet, és megkérdezte, hogy hány gólt szereztem az elmúlt idényben köpni, nyelni nem tudtam az izgalomtól. Aztán valahogy kinyögtem, hogy 26-ot.
- Szép teljesítmény, válaszolt Wenger.
- Pláne, ha azt vesszük, hogy nem vagy klasszikus befejező csatár, inkább irányító.
- A lehető legtöbbet próbáltam nyújtani, ami csak tőlem telhet.
- Peter nagyon sokszor megdicsérte a játékodat.
Ez csak természetes, hiszen ő a menedzserem, - gondoltam.
- Az idén kinőtted az utánpótlás korosztályokat, úgyhogy elérkezett életed egy új szakasza.
Mint tudod, van egy elképzelésem, miszerint sok fiatal játékost próbálok beépíteni a csapatomba. Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy felajánlom, neked a lehetőséget, hogy nálunk játszhass.
Óriási kő esett le a szívemről, hogy maradhatok a csapatnál, legszívesebben azonnal világgá kürtöltem volna, ám tudtam, hogy a beszélgetés nehezebbik része, csak most következik. Tudniillik, hogy maradhatok a csapatnál az csak fél siker, nem is, inkább negyed. Hiszen még kölcsönadhatnak, vagy akár a tartalék csapatban játszhatok, ami nem baj, de nem szeretnék - ha lehet- itt focizni.
- Úgy gondolom, hogy egy olyan játékos, mint te, még sokra viheted. Nem hinném, hogy szívesen játszanál a tartalékoknál, ezért, úgy érzem, hogy a te helyed az első csapatban van.
Nem garantálom, hogy a kezdőben bérelt helyed van, de ha keményen dolgozol, akkor hidd el, hogy nem maradsz jutalom nélkül.
Na, ez ám a hihetetlen információ halmaz. Ez az, amire már kissrác korom óta készülök, és várok. Habozás nélkül igent mondtam.
- Pedig gondolkozási időt akartam adni – mondta Wenger.
- Ebben az esetben, akkor köszöntelek nálunk, és úgy gondolom, hogy jó döntést hoztál. A szerződés részleteiről még később tárgyalunk. És ne feledd, hogy keményen kellesz dolgoznod.
Ki a fenét érdekelnek a szerződés részletei, - gondoltam- mivel ez számomra, csupán sokadik a sorban. Valószínűleg nagyon látszott rajtam, hogy mennyire boldog vagyok, úgyhogy Wenger nem is húzta tovább az időt. Csupán annyit mondott, hogy az edzések július elején kezdődnek, és hogy addig pihenjem ki magam.
Azt hiszem, a boldogságomra nem nagyon lehetet volna jelzőket találni. Az ajtón kilépve, a rám várakozó Peterbe botlottam. A szeme sarkából láttam, mintha tudna valamit. Jól sejtettem, az első kérdése az volt, hogy elfogadtam-e Wenger ajánlatát.
- Tudtad! Feleltem.
- Persze, hogy tudtam, hisz én vagyok a menedzsered, ha elfelejtett volna.
- Mihez kezdesz most? – kérdezte Peter.
- Először is haza megyek és megmondom a szüleimnek, és aztán este megünnepeljük.
- De nélkülem, mert nekem este elő kell készíteni a szerződésedet.
Próbáltam meggyőzni Petert, hogy tartson velem, de mindhiába. De megígérte, hogy amint lesz szabadideje, akkor bepótoljuk. Elköszöntem tőle, majd haza indultam, ám még egy pezsgőért beugrottam az egyik boltba.
Mivel hétvége volt, ezért édesanyámék otthon voltak. Azelőtt, ha valami jó történt velem megpróbáltam rosszként beállítani a dolgokat. Például, ha jó jegyet kaptam, mindig rosszat mondtam, majd aztán mikor már majdnem elhitték mondtam meg a jót. Csakhogy most azonnal a lényegre tértem. Apám szemébe könny szökött, hiába próbálta elterelni a szót, lese tagadhatta volna. Anyám és apám egyszerre ölelt át, oly régóta először. Ezekért a pillanatokért mindig hálás leszek nekik, hiszen az ő szeretetük, mindig valami jobbra ösztönzött.
Anyám nagyon ritkán nyúlt a pohárhoz, akkor is csak pezsgőt szokott kortyolgatni, de akkor életében először egy húzásra lecsúszott a torkán a nedű. Aztán pár perc múlva, meg is szédült. Apám folyton azt hajtogatta, hogy a barátai el sem fogják hinni, meg aztán milyen irigyek lesznek. Most éreztem először, hogy valamit visszaadtam nekik, abból a sok erőfeszítésből, amit miattam tettek, és nagyon jó érzés volt. A jövőbeli, vagy az éppen aktuális esetleges problémáim nem nagyon érdekeltek, egyszerűen ki akartam élvezni a helyzetet, amíg csak lehetett.
Ezután a templom felé vettem az irányt. Ahogy nőttem úgy távolodtam az egyháztól, de nem Istentől! Úgy gondoltam a hit nem a templomban, hanem bennünk, a lelkünkben van. Sokan úgy hiszik, hogy az, aki nem jár templomba, az nem is igazi hívő, de szerintem nem így van. Akkor valahogy úgy éreztem mennem kell. Mennem kell, és köszönetet kell mondanom annak a személynek, aki erőt adott. Hosszasan imádkoztam, bár figyelmemet nem egészen az Istennel való beszélgetés kötötte le.
Volt ott egy lány. Egy lány, akinek nem is láttam az arcát, de valamiért mégis megérintett. Ő is imádkozni jött, de csak 1-2 percre tért be Istenházába. Arra kértem Istent, hogy segítsen meglátni annak a lánynak az arcát, ki szívemet megérintette. Nem hiszek abban, hogy szerelem első látásra, mert első látásra csak a külsőbe szerethetünk bele maximum. Lehet, hogy a belső számunkra egy teljesen zord környezetet kínál.
A nőkkel nem volt sok szerencsém, a leghosszabb kapcsolatom nem tartott tovább, annál ahány fogam van, napokban mérve. Az 1 hónapos kapcsolataimat már maratoni hosszúságúnak mondhattuk. Igaz nem is hiányzott volna abban az időben egy komoly kapcsolat, mert az edzések fontosabbak voltak, de úgy jobban is éreztem magam.
De az a lány más volt. Nem lehet azt mondani, hogy bele szerettem volna, hiszen nem is beszéltem vele, és a haján kívül sem láttam belőle sokat. Csak a haját… De a haja olyan selymesnek látszott, hogy akár törölközni is lehetet volna benne.
Hiába kérleltem Istent, hogy segítsen meglátni annak a lánynak az arcát, aki beindította a fantáziámat, mindhiába. Hát, viszlát, gondoltam magamban, hiszen nem valószínű, hogy valaha ismét látnám még ebben az életben.
Hazafelé tartottam, mikor Steven hívott. Ezer éve nem beszéltem vele, úgyhogy sietve vettem fel a telefont.
- Igen, feleltem.
- Szia, David! Már régen nem beszéltünk.
- Ez tényleg így van. Valami baj van talán?
- Áh, dehogy, csak azért hívlak, mert itt vagyok Londonban és jó volna találkozni.
- Jól hangzik, egyébként is ünnepelni készültem, úgyhogy csatlakozhatnál hozzánk.
- Mit ünnepeltek?
- Este megtudod. Nálam találkozhatnánk este 7-kor.
- OK. Este 7-kor, nálad. Hello.
- Hello.
Nagyon örültem, hogy Steven hívott, és pont azon a napon, amikor ünnepelni készültem, így vele is megoszthatom határtalan örömöm. Steven a 2. Osztályú West Brom kapusa lett, és ebben a szezonban a tartalékok között védett.
Amint hazaértem, azonnal elkezdtem szervezni az esti bulit, ám kiderült, hogy egy szezonzáró partit, és egyben azoknak az ifi játékosoknak a búcsúztatását is ma tartják, akik búcsúznak a korosztályos csapattól. Szóval így pont kapóra jöttek a dolgok.
Steven pontosan 7-kor jött a megbeszélt időpontban. Egy üveg Magyar Tokaji aszút hozott, pont a kedvenc boromat. Azonnal indultunk is. Mivel az a csapattársam, akinél a buli lesz csak 10 percre lakott tőlem, ezért gyalog mentünk, már csak azért is, mert nyugodd körülmények között szerettem volna Stevel beszélni.
Az első kérdése az volt, hogy mit fogunk ünnepelni. Elmondtam neki, hogy mi történt. Nagyon örült, és elmondta, hogy jövőre a Wigan csapatában fog védeni, azaz mindkettőnknek van oka az ünneplésre. Azzal viccelődtünk, hogy majd a következő pontvadászatban majd milyen lenne egymás ellen játszani. Milyen furcsa érzés lenne. Megígértem neki, hogy rúgni fogok neki egy gólt, erre ő azt mondta, viszont az én csapatom fog nyerni. - Na, majd meglátjuk-, válaszoltam neki.
Steven rátért Nathanre.
Na, igen, Nathan. Már 5 éve nem találkoztam vele személyesen, de azon az éven már többször láttam a tévében. Mivel 2 évvel idősebb volt tőlem ezért értelemszerűen ő hamarabb játék lehetőséghez jutott a Chelsea csapatában. Sőt. Egész jól sikerült számára az első szezon, hiszen 6 gólt is szerzett a bajnokságban, valamint a Bajnokok Ligájában is 1 találatig jutott. Picit irigykedve tekintettem rá, viszont egyfolytában az járt a fejemben, hogy az első adandó alkalommal bizonyítsak neki, hogy én is vagyok olyan jó játékos, mint ő, és még jobb.
Ez után megegyeztünk, hogy többet Nathanről nem fogunk beszélni az este folyamán, csak jól fogjuk érezni magunkat.
Amint megérkeztünk az ajtóhoz nagy levegőt vettem és beléptünk. Bent már javában zajlott a buli. Steventől gyorsan elszakadtam, majd a következő pillanatban már a szoba közepén találtam magam, ahol ünnepelni kezdtek engem és még azokat, akik a következő szezont a nagyok között kezdik. Jól esett, hogy a csapattársaim szeretetét éreztem. Sokat segített a mérkőzések alatt, hogy a pályán kívül is jó viszonyt ápoltunk. Napról napra egyre jobban megismertük egymást, és egyre inkább kiismertük egymás mozdulatait, ami elmondhatatlanul sokat segített a játékban.
Én voltam az egyetlen, aki az Arsenal felnőtt csapatában folytatta a pályafutását, a többiek más kluboknál, vagy kölcsönben kezdték meg a felkészülést.
Én voltam az egyetlen, aki maradhatott a csapatnál, ez számomra picit különös volt. Úgy éreztem, hogy a többiek majd biztosan irigykednek rám, de tévedtem. Szerencsére mindenkitől azt hallottam az este folyamán, hogy büszkék arra, hogy egy olyan játékossal játszhattak együtt, aki olyan, mint én. Sok szerencsét kívántak, és azt, hogy kápráztassak el majd mindenkit. Tényleg minden olyan volt, mint egy álom, felfoghatatlan, de mégis igaz volt.
Mivel mindenki úgy ünnepelt, hogy hót részegre itta magát, én úgy döntöttem, hogy nem kérek ebből. Pár hónapja annyira sokat ittam, hogy megfogadtam többet nem iszok, - na persze, gondoltam magamban. Igaz, hogy egy két pohár nedű lecsúszott a torkomon, ám soha többé nem fordult elő, hogy ne emlékeztem volna a történtekre. Sokan nem tudják megállni, ha elkezdik az italozgatást, hogy időben befejezzék, de én nem ilyen vagyok. Talán ezért is éreztem magam mindig jól a bulikon.
Elég zsúfolt volt a ház, ezért inkább kimentem a teraszra, mivel ott nem láttam senkit. Ám ajtón kilépve, megláttam őt. Ott ült a lépcsőn, ugyanúgy nézett ki, mint az a lány, akit aznap a templomban láttam. Talán meghallotta az ajtó nyitódását és azonnal hátrafordult.
Mintha az idő megállt volna, mindenki tudja milyen érzés az, ha valaki első látásra megtetszik. Le sem tudja venni róla a szemét, de semmit nem tud mondani. A szíve elkezd verni, és ahogy közeledünk feléje, a pulzusunk folyamatosan emelkedik.
Mivel elég nagy bunkóság lett volna, ha azonnal visszafordulok, ezért a korláthoz mentem, és neki támaszkodtam. Pár pillanattal később, kicsúszott valami a számon.
- Délelőtt véletlenül nem voltál templomban, mert mintha láttalak volna.
- Valószínű, mert úgy emlékszem, hogy én is láttalak.
Annak ellenére, hogy nem hiszek abban, hogy szerelem első látásra, valahogy mégis belehabarodtam a lányba. A szeme olyan kék volt, mint az ég, az arca maga a tökéletesség, a teste pedig maga a női ideál. Körülbelül velem egykorú lehetett. A nyelvem nem akart engedelmeskedni az agyamnak, és a szavak, mint vízfolyás hagyták el a szám.
- David Murphy vagyok.
- Tudom, válaszolt a lány. – Az én nevem Larkin Langfield.
- Miért vagy ide kint, kérdezte Larkin.
- Nagy a tömeg, de egy ilyen csinos hölgy miért ül itt ilyen magányosan?
- A pasik! Soha nem fogom őket megérteni.
- Mintha a nők olyan egyszerűek lennének.
- Végre visszajön Londonba és erre fel más nőkkel kezd ki. Focista, meg férfi. Csak a pénisze, a pénz, meg a labda érdekli.
Na, ez azért egy picit durva volt. Biztos nagyon idegesíthette azaz illető.
- Én is futballista vagyok, és férfi.
- Tisztelet a kivételnek.
- Egyébként, hogy hívják azt az illetőt?
- Steven, Steven Baker.
Hát ezt nem hiszem el-, gondoltam.

3. fejezet

Már júniust írtunk, mikor lassan 1 hónap eltelt azóta, hogy az Arsenal játékosa lettem. Peternek hála a szerződést is addigra aláírtuk. 5 kemény évre írtam alá, aminek nagyon örültem. Az anyagi gondjaim is megoldódtak egy csapásra. Minden éven a fejlődésemmel arányosan nőtt a fizetésem. Egész korrekt összeget kaptam, amiből szüleimnek is bőven jutott. 18 évesen már a legfontosabb álmaim teljesültek. Sok embertől hallottam, hogy az álmok a legfontosabbak, soha nem szabad feladni, mert lehet, hogy egyszer valóság lesz. És így is történt.
Egy új ház után is kellett néznem, mivel a régit az Arsenal bérelte nekem. Mivel a pénztárcámat nem kellett néznem, ezért olyan lakást vettem, ami minden igényemet kielégítette. Anyám segített a lakás berendezésében, bár sokszor nem épp olyan bútorokat vásároltam, amilyet szerinte kellett volna. Azt mondta, hogy az én pénzem, az én házam, és végső soron is az utolsó szó az enyém. A kis vitáink ellenére nagyon hangulatos volt ez az időszak, jókat nevettünk, egyszóval jól éreztük magunkat.
Jogosítványom volt, bár autóm még nem, ezt édesapámmal választottuk ki. A döntést az ő kezébe adtam, mondván ő úgyis jobban ért az ilyenekhez. Ám ez így teljesen nem igaz. Az egészet, csak azért csináltam, mert a kiválasztott kocsit, neki akartam adni, mivel a régi már elég kopottas volt. Láttam apámon, hogy tényleg tetszik neki, és miután én a kezébe nyomtam a kulcsot igen meglepődött. –Ezt nem lehet fiam, túl drága volt.
- Ugyan már. Van annyi pénzem, hogy vegyek még egy autót magamnak, de nincs annyi kincs a Földön, amiért ne szereznék örömöt a szüleimnek.
- Köszönöm. Büszke vagyok rád fiam. Mondta apám.
És ezután átölelt. A szüleim talán már úgy gondolták, hogy már többet adtam nekik annál, amit ők tettek értem 18 éven át. Ezt szóvá is tették. Nyíltan megmondtam, nekik, hogy amíg élek addig fogom őket segíteni, anyagilag és erkölcsileg. Nem is ellenkeztek tovább, megértették, amit mondtam nekik, és ezután nem is esett szó erről többé.
Június közepére berendeztem a lakásomat, de még valami hiányzott, a Playstation 3.
10 évesen kaptam életem első számítógépét. Az első játék, amin játszottam az a FIFA 98 volt. Természetes hogy egy focis szoftverről van szó. Mivel nem volt testvérem ezért a haverokkal játszottam, gyakran késő estig.
Egyébként a számítástechnika nagyon érdekelt életem során, valószínűleg, ha nem focista lettem volna, biztos, hogy ebben a világban vállaltam volna munkát.
A FIFA-ban mindig szerepeltek a legjobb csapatok, és a legjobb játékosok. Minden játékosnak meg volt szabva egy bizonyos érték 1 és 99 között, ez mutatta a játéktudását az illetőnek. Természetesen a nagyobb érték volt a jobb. Az idő múlásával, és az akkor megjelenő következő generációs konzoloknak köszönhetően, a grafika egyre jobban kezdett hasonlítani a valóságra. Az én kedvencem a Playstation 3 lett, de az Xbox360 is nagyon tetszett.
Kíváncsian vártam, hogy benne leszek-e az akkor aktuális részben, és milyen értéket fogok kapni. (Mint utóbb kiderült, beraktak a játékba, és 80-as értéket kaptam, amit nagyon jónak véltem.)
A sok játék mellett szerettem a játékmagazinokat is olvasni, a kedvencem a PC Guru volt. Még egy újságírói pályázatra is írtam egy cikket, ha jól emlékszem, akkor a FIFA06 volt a tesztalanyom. Ám nem sikerült nyernem, de azért nem csüggedtem.
Sok, mondjuk úgy kollégám a nyári szabadságát a családjával töltötte, de én inkább az edzésekre összpontosítottam. Nem akartam úgy neki kezdeni az új szezonnak, hogy fizikális problémáim legyenek, ezért is rendeztem be egy kondi szobát az új házamban.
Június vége fele, egy váratlan hívást kaptam, Larkin volt az. Már több mint 1 hónapja nem hallottam felőle. A búcsúztató partin találkoztam vele először és utoljára. Azóta sokszor gondoltam rá, bár már kezdtem elfelejteni, mondván ő is csak egy a sok közül. És lám, mikor már majdnem lemondtam róla, akkor a sors ismét összehoz.
Miután rádöbbentünk, hogy van 1 ember, aki mindkettőnknek nagyon fontos, picit bensőségesebb lett a beszélgetés. Megtudtam, hogy Larkin gyerekkori szerelme Steven volt, sőt abba az iskolába járt ahova mi is, de én nem emlékeztem rá. Igaz egy évvel fiatalabb volt tőlem, és egy osztálykülönbség is volt köztünk. Volt időszak, amikor jártak, de nem tartott tovább 1-2 hónapnál a kapcsolat. Steve mindig egy másik lány oldalán kötött ki, de Larkin szerelme mindig tovább élt. Így ment ez éveken keresztül.
Steve bekerült a WBA csapatába, azóta egyre kevesebbet látták egymást, aztán Stevent leigazolta a Wigan, szóval még annyiszor sem találkoztak, mint azelőtt.
A beszélgetés végén telefonszámot cseréltünk. Sokszor gondoltam rá, hogy felhívom, de mindig találtam valami kifogást. Ő sem hívott engem soha, pedig szívesen találkoztam volna vele.
- Igen! Vettem fel a telefont.
- Szia David, Larkin vagyok.
- Szia. Mi van veled mostanság?
- Igazából csak beszélgetni szeretnék veled, ha ráérsz.
- Én ráérek. Mikor találkozzunk?
- Délután jó volna neked.
- Persze. Hol találkozzunk?
Ez után megbeszéltük, hogy az Arsenal stadionjánál találkozunk, majd elbúcsúztunk egymástól. Picit váratlanul ért a hívása, de nem tagadhatom, hogy nagyon örültem neki.