Szerintem jó lett, így tovább! (gondolom hamar leírtad ezt a néhány sort )

S.T.A.L.K.E.R.

A Zóna

Az anomália felkapta a beléhajított élettelen testet, majd magasan a levegőben forgatni kezdte. A test felizzott, és egy pillanattal később egy hangos csattanás, és vakító vöröses villanás kíséretében cafatokra szakadt. Az anomáliától nem messze álló Stalker –bár már sokadszorra nézte végig ugyanezt – most is elbűvölten meredt a szikrázó vöröses húscafatokra. Megrázta fejét, és visszaindult a nem messze lévő táborhely felé, hogy elhozza az utolsó testet. A táborhely egy lakókocsiból állt, benne egy vasággyal, amin egy koszos, csíkos matrac várta, hogy valaki álomra hajtsa rajta a fejét. A lakókocsi mellett néhány láda volt felhalmozva félkör ívben, közepén egy kisebb tábortűzzel. A fiatal férfi teste közvetlen a tűz mellett feküdt, jobb keze beleért az izzó parázsba, az égett hús undorító bűze orrfacsaróan terjengett. A Stalker lábánál fogva kihúzta a katonát a tűzből, majd megfordította, hogy lecsatolja zubbonyáról a gránátokat. Fiatal fiú volt, nem lehetett több tinennyolcnál – egyike volt a sebtiben behívott sorállományú tartalékosoknak. Mellén hatalmas seb tátongott a lövés hátulról érhette. A holttest felé görnyedt, nehéz, hidraulikus páncélba öltözött harcos ismét fejét rázta: …nem is én öltem meg – gondolta – az egyik társa végezhetett vele. Felidézte magában a fél órával korábbi rövid tűzharcot: igen, így történt – amikor elkezdődött, a fiú halálosan megrémült – felpattant a tűztől, és csak állt, kezét védekezően maga elé nyújtotta, száját kitátotta, talán kiáltani akart, amikor bordái kirobbantak mellkasából. A ládák mögül vaktában tüzelő társa lőtte hátba – esélye sem volt. Petya – mert így hívták a stalkert – megvetést, és szánalmat érzett. Szerencsétlen flótások – csak infót akart, és megmelegedni a tűznél. Amikor az idősebb katona észrevette, azonnal tüzet nyitott. Petya hasra vágta magát, de fegyverét már esés közben előrehúzta, mire földet ért, már célzott, és tüzelt. Két halk pukkanás, és vége volt mindennek. Az idősebb katona, és hasonló korú társa lyukkal a homlokán rogyott a földre. A fiatalabb már hamarabb meghalt, csórikám azt sem tudta mi történt. Egy újabb értelmetlen halál, amit a Zóna magának követelt. Petya sóhajtott, majd felkapta a testet, mint egy tollpihét. A jobb karja felől sivító hangot hallott, a karszervó úgy nyüszített, mint az újszülött macskák. Petya ledobta a testet, és megvizsgálta páncélját. A jobb oldali olajvezeték repesztől sérült, a piros szervóolaj végigfolyt Petya karján, ujjain, és tócsába gyűlt a földön. Ez azért volt vicces, mert bal felkarját viszont egy 7.62-es acélmagvas lövedék tépte fel, az a szemét kurafi csak eltalálta. A piros vér végigcsurgott karján, ujjain, és tócsába gyűlt a földön – Petya hangosan felnevetett – micsoda pech! Bal karjával emelte fel a fiút. Ne érzett fájdalmat, a Yantarban a bolond tudóstól vásárolt regeneráló injekció csodákat művelt vele. Reggel, mire felébred, a sebnek nyoma sem lesz, ezenkívül a koktélba kevert erős fájdalomcsillapító szinte azonnal hat. Elbattyogott az anomáliáig, felemelte a fiú testét, de karja félúton megállt. El kellene temetnem – gondolta – mégis csak…majd eszébe jutott az incidens az X-18-as labornál. Felrémlett előtte barátai holtteste, és a felettük röhögő, vodkát vedelő katonák képe. Felfordult a gyomra. Behajította a testet az anomáliába, majd elfordult, és visszaindult a tábor felé. Hallotta maga mögött a test szétrobbanását, és ettől valahogy megnyugodott. Így van ez jól, ez a Zóna. A törvényeket mi hozzuk, és mi is hajtjuk végre.

Kerek két órát vett igénybe, hogy megjavítsa páncélját. Kicserélte a sérült szakaszt, majd feltöltötte a szervótartályt. A motor halk zümmögéssel nyugtázta, hogy a szivattyú újra olajban fürdik. Éhes volt – hisz lassan egy napja nem evett – előszedte, amit a katonáktól elvett: készétel konzerv, és tartós kenyér: éljen a gondos ukrán ellátó-alakulat. Bámulta a tüzet. Eszébe jutott, hogy Igor mit szokott mondani a tűzről: „…ne feledd Petya – a tűz maga a tökély. Felmelegít, megvilágít, véd, és óv. Mi mégis pusztításra használjuk, ezért a tűz egyszer minket is elpusztít majd…” Mindig megmosolyogta Igor bölcsességeit, amik leginkább akkor kerültek napvilágra, ha barátja túlzásba vitte a vodkafogyasztást.

Felrémlettek előtte a régi emlékek, az együtt töltött gyermekkor, a sorállományú katonaként együtt lehúzott évek, majd Igor eltűnt, máshol vállalt munkát. Senki nem tudta hol, se egy cím, se egy telefon, és Petya lassan beletörődött, hogy egykori legjobb barátja új életet kezdett. Majd évek múlva egyszer csak, egy őszi napon Igor bekopogott Petya ajtaján. „…hallottam mi történt, segíteni jöttem…”. Ennyi, - se magyarázat, se köszönés, csak a tények. Igor hallotta, hogy Petya kislánya halálos beteg, és az életmentő műtét, amit csak Magyarországon tudnak elvégezni, több százezer rubelbe kerül. - „Később mindent megbeszélünk, most Natasa a legfontosabb!” - Érvelt Igor, majd autóba ültette Petya feleségét, és kislányát, mondván hogy minden perc számít. Petya aznap este kétségek közt forgolódott, de másnap hajnalban Igor újra megjelent. Elmondta, hogy azért nem tudtak róla semmit, mert egy szigorúan titkos projektben vesz részt, amiért nagyon jól fizetnek. Magával akarta vinni Petyát, aki nem sokat habozott, szinte azonnal igent mondott. - „Jól van barátom, de tudnod kell, mostantól nem beszélhetsz senkivel, és nem hívhatsz fel senkit egy darabig. Azonnal indulunk, de előbb öltözz át.” - Egy vegyvédelmi ruhát adott Petyának, és ő maga is ilyet öltött.

-Hová megyünk, csak nem Csernobilba? – tréfálkozott Petya, de az erőltetett félmosoly azonnal lehervadt arcáról amikor meglátta Igor komoly ábrázatát.
- De. Honnan tudod? - Igor ideges arckifejezése egy pillanatra megrémítette Petyát
- Ráhibáztam – nem gondoltam komolyan, de ráhibáztem.
Igor ettől láthatóan megnyugodott, és beült a ház előtt várakozó Nivába. Észak felé indultak, néhány óra múlv már mélyen behatoltak a Csernobilt körülvevő veszélyesnek nyilvánított terület, a Zóna területére, és meg sem állta sehol, kivéve a halott városban, Pritypat-ban, ahol Igor bement egy romos, elhagyott szállodába, majd kb. negyedóra múlva komor arccal jött ki onnan. Bevágta a kocsiajtót, és a rádióért nyúlt:
-Központ, itt a DC013-as!
-Hallgatom 013!
-Uram, baj van! Az X-18-as laborral megszakadt a kapcsolat! Mole és csapata behatolt a területre, de nem tudnak közelebb menni, mert az erőműben tesztelik a reaktorokat, és az psi-energiavisszacsatolás lezárta az összes bejáratot!
-Térjen vissza 013, megvárjuk a teszt végét.
-Igen uram, 013 vége!
Petya döbbenten hallgatta a beszélgetést:
-Igor! Mi volt ez? Mit tesztelnek az erőműben?! Az erőművet leállították 86’-ban nem?
-De igen, nyugi haver, csak kisebb kísérleteket végzünk, és figyeljük a sugárzást.
Innentől az addig bőbeszédű, és viccelődő Igor egy szót sem szólt, csak mogorván nézett maga elé. A távolban feltűnt az elhagyatott, és állítólag nem működő Csernobili atomerőmű, Petya kezdte megérteni, miért keres olyan jól barátja.
-Az erőmű? Itt dolgozol? –kérdezte Igort
-Nem. Hangzott a válasz, majd megint csend. Körülbelül öt perc múlva egy mellékútra kanyarodtak, és behajtottak egy gyárszerűség kapuján.
-Hol vagyunk? - Petya kíváncsian nézett szét, de a szürke épületeken kívül csak a járőröző, furcsa félig katonai, félig vegyvédelmi ruhába öltözött, állig felfegyverzett őröket látta.
-Igor, mi ez a hely?
-Majd megtudod, egyelőre gyere velem.
Igor sietve benyitott egy vasajtón, és egy csigalépcsőn igyekezett lefelé. Petya alig bírta követni, lába csúszkált a nedves vaslépcsőn. Egy hosszú folyosóra értek, kétoldalt ajtók, a szobák némelyikén üvegablak, de Petyának nem volt alkalma benézni egyikbe sem, mert Igor benyitott az első ajtón, és előreküldte őt. Apró irodába értek, a szemközti asztalnál egy őszes hajú férfi ült fehér köpenyben, előtte egy Laptop, és egy telefon volt mindössze.
-Á üdv, Ghost! - köszöntötte őket a férfi – nos kit hozott?
-Doktor ő a barátom, akiről beszéltem. Tökéletesen alkalmas a feladatra.
-Igazán? – a doktornak nevezett ősz hajú ember lassan felállt, majd Petyáhhoz lépett. Igen-igen! Valóban alkalmasnak látszik – nos, gondolom kíváncsi rá, hogy mi lesz a feladata?
-Igen uram, valóban így van. – Petya kezdte kényelmetlenül érezni magát, mióta behajtottak a gyár területére, valami rossz érzés folytogatta, de nem tudta mi.
-Ó nem tesz semmit. – mosolygott a doktor, mintha látná Petya gondolatait – amit érez, az csak az erős védelmi mező miatt van, ami a sugárzástól óv minket. Tudja a reaktor közel van, és hát a biztonság….
A doktor visszaült az asztalhoz, és Petyára mosolygott:
-A feladata roppant egyszerű lesz. Egyszerű őrszolgálat, és semmi kérdezés megértette? Ha igen, akkor kérem hagyjon minket magunkra egy pár percre, addig talán menjen vissza a felszínre, és szívjon egy kis friss levegőt. A titkárom hamarosan itt lesz, ő majd eligazítja – persze ha nem vállalja a feladatot, akkor azonnal visszaszállítjuk otthonába, természetesen egy titoktartási kötelezettség aláírása után. Nos fiatalember?
-Vállalom uram. - Petya megdöbbent saját magán: „vállalom? Miféle baromság ez? Azt sem tudom mit akarnak, kik ezek, és mit csinálnak itt, de vállalom?” Igorra nézett, aki átérezte barátja vívódását, és nyugtatóan a vállára helyezte kezét.
- Menj csak fel Petya, hamarosan találkozunk.
Petya halkan becsukta maga mögött az irodaajtót. Végigpillantott a folyosón, szeretett volna benézni egy ablakon, de a sarokaban villogó piros lámpa egy kamera tetején megállította. Megfogta a hideg vaskorlátot, és felsétált a csúszós fokokon. Kilépett a szabadba, friss levegővel szívta tele tüdejét, amitől kissé megnyugodott.
Hirtelen egy hatalmas villanás vakította el, hiába csukta be szemét, a fehér fény áthatolt szemhéján, a fájdalom mélyen a fejébe hasított. Valami felkapta a levegőbe, és az épület falának vágta. A fényből sötétség lett, és Petya csak zuhant, zuhant a végtelen űrben….

Két héttel később tért magához egy kórháznak éppen nem nevezhető létesítményben. Ápolók vették körül, és napokig csak vizsgálgatták. Nem válaszoltak Petya kérdéseire, nem szóltak semmit, csak teték a dolgukat, majd elmentek. Újabb egy hét telt el, és Petya úgy érezte lassan becsavarodik. Akkor történt. Egyik reggel az ápolók helyett a doktor jött be, akit Petya első nap látott. Elmondta, hogy baleset történt, újabb robbanás, és a Zóna határai kitágultak. A katonaság körülzárta a területet, nem juthatnak ki. Petya nem értette az egészet, folyamatosan kérdezett, hogy milyen újabb robbanás, mi ez a Zóna, és mit csinálnak itt tulajdinképpen? A doktor habozott a válasszal. Mélyen Petya szeméba nézett, majd elmosolyodott, és beszélni kezdett. Több óráig beszélt, már régen besötétedett, és amire a doktor a mondókája végére ért, Petya azt kívánta, bár sose kérdezett volna. A doktor elmondta, hogy az emberi tudattal, és annak manipulálásával kísérleteznek, már több mint huszonöt éve. A tudósok szerint az információ a föld körül, a nooszférában kering, ez irányítja az emberek tudatát, és cselekedeteit. Rájöttek, hogyan befolyásolják a szféra működését, és létrehozták a T-Tudatosság csoportot, hogy kísérleteket végezzen, és ideális körülményeket termtsen a földön, egy békésebb élet reményében. Azomban voltak, aki nam így gondolták. A hatalom elvette az emberek eszét, sokan megszállottá váltak, és hatalmi vágyukban túlterhelték a psi generátorokat, előidézve egy robbanást 2006-ban. Emberek százai haltak meg, a túlélők menekülni próbáltak, de a terület annyira fertőzötté vált, hogy az esély az életbenmaradásra nullára csökkent. Az ismeretlen energiák a földfelszinen „csomókba” tömörültek, ezekből lettek a halálos anomáliák. A több tucatnyi fajta sugárzás borzalmas mutációkat hozott létre, és kialakult a Zóna. A katonaság körbezárta a területet ugyan, de nem voltak elegen, így a Zóna területén megjelentek a kincsvadászok, a fosztogatók, a banditák. Többen üzletet véltek felfedezni a Zónában, és mesés összegeket ígértek egy-egy a zónából kihozott értékes dologért, legyen az műtárgy, vagy egy mutáns testrésze. A banditák nem kímélnek senkit. Kérdés nélkül lőnek, ezért a kincsvadászok csoportokba tömörültek, és görcsösen próbálják igazolni létjogosultságukat a Zónán belül. Ezek a csportok azon kívül, hogy védik a még lakható területeket, és a Zónába érkező tudományos expedíciókat a banditáktól, egymással is harcolnak, így az egész Zóna egy felbolydult méhkasra hasonlít. Az emberiség még nem készült fel, hogy megtudja, mi az igazság. A T-Tudat csoportnak így mindent meg kell tennie, hogy ne derüljön ki, min is dolgoztak itt a baleset előtt. Ügynököket küldenek a kincsvadászok, vagy ahogy mások hívják őket: a Stalkerek közé, hogy azok beépülve minden eszközzel megakadályozzák , hogy bárki elérje a Zóna belsejét.

A doktor nagyot sóhajtott, majd szomorúan Petyára nézett:
-Sajnos a barátja, Igor is egy ilyen ügynökünk volt. Nemrég kapta a megbízást, hogy vizsgálja ki, miért viselkednek furcsán az embereink. Néhány napja egyre több ügynökünk tűnik el, és van aki teljesen elveszti az eszét, céltalanul lődörög a Zónában, és mindenre lő, ami mozog. A három héttel ezelőtti újabb robbanásra, a legnagyobb psi generátorunknál, nem találtunk ésszerű magyarázatot, de úgy látszik, a többszörösére erősödött psi sugárzás megbénítja az embereink tudatát.
-És Igor?! – Petya idegesen felült az ágyban
-Ööö nos igen. Volt nemrég egy ügynökünk, egy Srelok nevű ember. Azt a feladatot kapta, hogy épüljön be, de elszúrta, ezért végeznie kellett volna magával. – Nos igen – reagált a doktor, Petya döbbent arckifejezését látva – sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi kiszivárogjon a titkunkból. Strelok hibázott, gyengének bizonyult. Nem bírta a rá nehezedő nyomást, összeomlott, mi pedig nem kockáztathatunk, meg kell értenie. Úgy tudjuk, miután Strelok megőrült, a Yantarban lévő laborunk felé vette az útját, oda, ahova Igort, vagy ahogy mi hívjuk: Ghostot küldtük. Igorral másnap megszakadt a kapcsolat, de külső forrásból úgy értesültünk, hogy a labor területén nincs élő, vagy ép tudatú ember. A maga feladata lesz megtalálni Igort, és likvidálni Strelokot, persze csak ha vállalja. –Nos?
Petya a kezébe temette fejét, ez régi szokása volt. Gondolkozni próbált, de gondolatai elkalandoztak, egyre csak Igor járt a fejében.
-Vállalom! – emelte fel fejét – Azonnal indulok!
Jól van – helyeselt a doktor – már összeraktuk a szükséges felszerelést, és feltöltöttük egy PDA-ra a kapcsolódó információkat. Sok sikert, kedves…tudja mit, a fedőneve legyen mondjuk Friend, a Ghosthoz kötődő barátsága miatt. Sok szerencsét, és ne feledje: jelentsen mindent, amit csak lát, és hall! Viszlát…

Petya lenyelte az utolsó falat konzervet, és valami innivaló után nézett. A ládákban csak vodkát, és energiaitalt talált, egyikre sem vágyott. Eszébe jutott, hogy az egyik katonáról lecsatolta a kulacsát, mielőtt a testét az anomáliába dobta. Felevette a kulacsot, és beleszagolt. Víz volt benne. Petya ivott hosszú, tempós kortyokban. Kihelyezte a szenzorokat, majd élesítette a karjára csatolt irányítóval. Ha bármi ötven méternél közelebb jön, a szerkezet riaszt, és felébreszti a hordozóját. Ledőlt a koszos matracra, a dohos szag nem zavarta, a nagyapjánál töltött szünidőkre emlékezetette. Bekapcsolta a sisakjába épített anti-psi generátort, - a Zónán belül ez a nyugodt álom feltétele – lehunyta szemét, aludni próbált. Belehasított a tudat, hogy Igor halott – keze ökölbe szorult. Holnap új nap vár. Strelok már közel van, és Petya tudta, nem nyugszik addig, míg ki nem deríti mit akar a stalker, aztán pedig végez vele!

Ronny: húú apám ez beteg. De tényleg. Még a hideg is kirázott. Egy három éves kisfiú, akinek levágják a lábujját, és kiszúrják a szemét? Ha nem pont ennyi idős lenne a kisfiam, biztosan másképp reagálnék, de jelen pillanatban meg vagyok döbbenve.

Thx all! Amúgy van igazatok, most hogy visszaolvastam, már nekem sem tetszett annyira, mint mikor 10 perc alatt leírtam. Kíváncsi vagyok, hogy aki behatóbban ismerri a Stalkert, az kitalálja-e, hogy hol, és mikor történik?

Ó köszönöm Royal! Folyt köv - rettegjetek...

Szerintem jó lett! Nem tervezel CheAtti-val írói pályafutást?

Az a fejszétlövős rész komoly. Hát nem is tudom, hogy mit mondjak. Valahogy olyan nyögvenyelős, de lehet, hogy csak nekem nem annyira tetszik. Bár kezdésnek nem rossz. Végül is isten se 1 nap alatt teremtette a világot.

Nos, akkor itt van az én Stalkeres irományom. Ha nagyon béna, akkor nem folytatom, legalábbis itt nem.

Prológus

A vég kezdete.

A csapóajtó teteje felnyílt, kisvártatva egy csuklyás alak bukkant fel a sötétből.
Fegyverét maga előtt tartva lassan körbenézett, majd óvatos léptekkel
elsétált a nyílástól. Az addig sötét felhőkkel tarkított ég hirtelen tisztulni
látszott, a nap fényes sugarai végignyaldosták a fákat, és aranyzöld színbe
burkolták az addig kopárnak látszó tájat. A férfi leengedte fegyverét, az AMD lassan
kicsúszott remegő ujjai közül, majd halk neszt hallatva a fűbe esett. Jobb kezével felnyúlt, és hátratolta fején a csukját. Kopasz, csontsovány fejére szinte ráaszott már a bőr, szemei mélyen ültek gödreikben. Meredten nézett maga elé, tekintete a semmibe révedt...nem láthatta, hogy tőle száz méterre egy bokor ágai lassan szétnyílnak - néhány centivel a föld fölött - majd megjelenik egy hosszúkás hangtompító, és egy távcső üvege.

A bokor alatt megbúvó alak óvatosan kibiztosította fegyverét, ujját az elsütőbillentyűre
helyezte, majd ahogy tanulta: levegőt vett, és benntartotta. Száz méterre tőle, a fűszálakat morzsolgató katona nem is sejtette, hogy a következő pillanatban egy nagykaliberű lövedék hatol be a homlokán, hogy aztán a túloldalt a fél agyát, és a koponyája hátsó részét kirobbantva távozzon.

A lövész habozott. Már régen lőnie kellett volna, a benntartott levegő a füleiben lüktetett.
Szemét a távcsőre szorította, az optika vége még a gumírozás ellenére is mélyen bevágott a szeme körül. A levegő kirobbant a tüdejéből, zilált, egész testében remegni kezdett. Száját kiáltásra nyitotta, amikor mindent megértett. Döbbenet ült ki arcára, lassan kihátrált a bokorból, és a mögötte húzódó árokba ereszkedett. Fejét kezeibe temette, a hangtalan zokogás egész testét rázta.

Ha tovább nézte volna a célszemélyt, láthatta volna, hogy az térdre ereszkedik, majd végigterül a méteres fűben. Ugyanúgy sírt, mint a lövész - hang nélkül, görcsösen. A hirtelen mozgás felriasztott az egyik fűszálon pihenő szitakötőt - a rovar széttárta szárnyait, majd felemelkedett, hogy felmelegítse magát a szikrázó napsütésben.

Ronny, ez tényleg nagyon ott van! Az meg csak növeli az egómat, hogy én ihlettem, elmondásod szerint. Köszönöm is az elismerést, és az írásodért! Royal04 irományát én is olvasnám,


és tuti be is jönne. Egyébként már kezdtem írni a sztorim folytatását(5 mondatot ), remélem mihamarabb befelyezem. Habár most van nálam egy nagy halom film(24 évadok, eredeti angol szöveggel), ami nem hagy békén írni. Meg még a Shivering Islest is végig kéne vinni, ja, meg ott van még a fizika, földrajz házidoga, de az elhanyagolható, lényegtelen...

CheAttila: nagyon jó lett, ahhoz képest, hogy milyen hamar "összedobtad"! Jókat derültem az utánozhatatlan stílusodon.

Elnézést! Valaki tőmondatokban leírná miről van szó? Csak hogy ne kelljen koptatnia a klaviatúrát! Kérem!

Hajjaj! Nekem már az a bajom, hogy túl sok történet buzog egyszerre az agyamban!

Szuper látni, hogy Attit megindította az irományom. Tényleg tutit írtál Che, nagyon bejött! érte!
Kérdezted, hogy a kontraszt tudatos-e. A válaszom pedig: igen! Szerintem ezzel tökéletesen lehet ábrázolni azt az érzést, hogy tudod, amint ezt megteszed, valami szuper fog veled történni, de minden épp ellenkezőleg történik, és ez nagyon nagy keserűséget okoz benned.
Egyébként köszönöm a más fórumozó társak dícsérő szavát az irományomat illetően!

Na, kösz!
Biztosíthatlak titeket, hogy folytatom, mert már régóta tombol bennem ez a S.T.A.L.K.E.R.-élményregény ötlete, s ez most jött ki, BPL írása nyomán .
A baj az, amit korábban is leírtam, hogy mindig jön valami új ötlet, az iromány közben is, így a tragédiájaimat/komédiámat kivéve eddig csak 1-2 hosszabb művet fejeztem be.
Sőt, a poszt-poszt regényemet is be kell fejeznem . Sőt! Úgy érzem, hogy végre letisztult bennem az egész, és neki tudok kezdeni egy saját stílusregénynek. Csak bele kéne kezdeni .

Szerintem is nagyon jó, várom a folytatást! Úgy látom ez a saját könyv dolog egyre több embert érdekel, aminek örülök, mivel szívesen elolvasom mások írásait.

"Gyerünk, fiam, Mole-nak szüksége van a segítségedre! Szedd a lábad!" Hangzott a rádiómból. Tököm tele van már, hogy mindenki csak parancsolgat nekem. Nem őrült vagyok, vagy valami idétlen, agymosott zombi, hanem ember. Lehet, hogy amnéziám van, de emberi mivoltomat nem felejtettem el. Mindegy, pénzért mindent!
Így elindulok, közel 60 kilós táskával, a duplacsövű kis barátommal, egy Kalasnikov-val, pát kötszerrel, némi kajával, s persze egy üveg agyrobbantó vodkával. Jól fog jönni, ha belőnek, fertőtlenítőnek, ha túlélem, ünneplő gyanánt.
Szemem elé tárul a bázis lassan. Régebben gyár lehetett, vagy legalábbis valami irodahálózat, raktárszerűség. Szorgos elvtársak végezhették itt mindennap dolgukat, majd elégedetten mentek haza a gőzölgő vacsorára és a család melegébe. Most alkoholtól bűzlő stalkerek, idegbeteg katonák csatatere, akik gyilkolni akarnak, mint a
vadállatok. Régen a munka szimbóluma volt, most a halálé. Feleljünk hát meg e követelménynek!
Helikopterrotort hallok, de a szél süvítése torzítja a hangot. A műszerem jelez - csodálatos, ismét egy anomália van a közelben. Nem elég, hogy a bőrömet viszem vásárra, még ilyen paranormális sz*rságokkal is szembe kell szállnom, amit látni nem nagyon látok. Egyre erősebb a pittyogás, majd elkezd világosodni. Ajaj! Gáz van. Elkezdek futni, mert érzem, valami elkapta a lábam. Lenézek, semmit nem látok. K*** életbe! Egyre nagyobb a szippantás. Lélegezz, erőltesd meg magad, nem dögölhetsz meg, küldetésed van. Francba. Csak beszippant. Körülöttem forró a levegő,
mintha valami krematóriumba kerültem volna, se látok, se hallok. Küzdök, megpróbálok futni, de már késő, a lábam alatt nincs talaj. Ez már a vég? Ennyi lett volna koszos életem, melyet hullák közt kezdtem, vodkabűzben? Úgy halok meg,
hogy azt se tudom, mi vagyok, azt se tudom, hogy kerülök ebbe az átkozott Zónába! Hirtelen hangot hallok. Olyan, mintha gránát csapódna mellettem, bár tudom, hogy ezt hallja az ember, mielőtt az anomália atomokra tépi. Itt a vég. Amen.
...
Ez a Menny, vagy a Pokol? Fehér fény, zúg a fülem. Rohadtul fáj... Akkor nem lehetek a Mennyben: a papok mindig azt mondták, az örök nyugalom vár. Akkor a Pokolban vagyok? Nem, mert erősen vérzik a lábam. P***ba, rosszabb: itt vagyok megint,
a Zónában. "Hol a francban vagy már?" - kérdezi egy hang. Magamhoz térek a kábulatból. Jobb lábam vérzik, de nem vészes, rá tudok állni. Hátizsákomat magamhoz vonszolom, majd bekötözöm a sebet. Vodka rá, had szóljon. Ég, de kit érdekel, hamarosan golyók fognak tépni, egy idióta miatt, akit életemben nem láttam. Mole.
Feltápászkodok, majd egy pillantást vetek az anomália felé: felrobbant. Hogy éltem túl? Vagy miért? Mert én vagyok a kib*** "megjelölt"?! Jaj, de jó.
Futok. Az alattam levő rozsdás, mohával lepett vasúti sínek néha belevágnak a talpamba, de ettől csak még nagyobb kedvem támad kinyírni pár hősködő katonát. Hamarosan beérek a gyár területére. Romhalmaz az egész: kukák itt, szemét ott, leomlott téglák. A közeli portában még ott van Lenin képe, bár már kicsit lekopva, de még áll. Na, te flótás, örülhetsz, hogy már halott vagy. Továbbmegyek. Már hallatszik a fülsüketítő fegyverropogás. Nemsokára be is csapódik mellettem egy golyó. Aha, idióta, most véged.
Persze rögtön bekapcsol agyam bölcsebb szerkezete: meglepjük a köcs*göket. Fel is mászok a közeli épületre, az orosz katona valmit ordibál: "Prikrojminya!". Kapd be!
Csöveken megyek végig, alig 6 méter magasban, de a katonák nem vesznek észre. A közeli kis épületről végre elém tárul a látvány: hullák mindenütt, alig elkülöníthető ruhában. Sötétzöld vagy világoszöld? Hirtelen nem emlékszem, melyik a milícia jelzése.
Vigyázni kell, ha stalkert ölök, akkor lőttek a pénznek. Világoszöld. Talált. Mole, a bajszos, koszosképű stalker üdvözöl. Vidáman kinyírjuk az összes katonát. Hirtelen végigfut agyamon egy gondolat, de elhessegetem. Valami magasröptű ideológia az
emberi pokolról és arról, hogy mivé válik, ha hatalmat akar. Mole hálás:
-Kösz haver, nem is tudod, mennyire hálás vagyok. Talán egy üveg vodka?
Van nekem is, te barom:
-Semmiség. Épp erre van dolgom. Miért ne segítenék?
"Na, ő fog téged elvezetni Strelok rejtekhelyére." Strelok. B*** meg. Miatta van ez az egész hajcihő. Ha most itt lenne, szétlőném a fejét, innék egyet, és eltűnnék innen, örökre.
-Franc... Erősítés jön. Hallod a helikoptert? Mennünk kell! Sidorovich elmondott mindent?
-Persze, mehetünk.
Egy csatornaszerűséghez érünk. Mélyen bent van a közeli kis fás résznél. Állítólag ez egy kutatóbázis helyszíne. Nem érdekes, most valószínűleg vérszopók, banditák és részeg katonák bűvóhelye. Na meg strelok-é, aki ezt az egész baromságot irányítja.
Ne találkozzunk, azt javaslom.
Mole kinyitja a nehéz lejárót, közben vigyorog. Hirtelen egy kép villan át az agyamon: patkányok, Mole arca. Rohadj meg! Egy szempillantás alatt előkapom Kalasnikovom, és szétlövöm Mole fejét. Magam sem értem, miért tettem. Francba, valami van velem mostanában. Okádok, a közeli fa megteszi. Rohadt életbe... Lehet, hogy dilinyós vagyok? A következő percben már a mélységbe ereszkedek. Viszlát,
külvilág, Zóna-pokol, tán odalent az édes-halál vár.

Na, ez lenne az . Kb. 30 perce írtam .

Hát persze hogy érdekel! Lássuk a medvét!

Szerintem is tök jó . (Azért válaszolok ilyen soká', mert írtam egyet én is hirtelen )

Nos, ha a véleményemre kíváncsi vagy, akkor mondom (már, ha én vagyok az az Atti ).
Teljesen jó, szvsz. Nem tudom, hogy a kontraszt tudatos-e, vagy másik regények, novellák hatására rögzült, és most előjött a tudatalattiból, de mindenképp tetszett . Itt arról beszélek, hogy a pincében az ipse (aki te vagy, vagy pedig egy másik karakter? Nekem ez kicsit zavaros) még egy szép képpel rendelkezik, a reménysugár még ott van benne, hogy lehet Mennyország a kint, a benthez képest. De nem, kint pont a sivatag fogadja, a nukleáris pusztítás. Kint <--bent, halál<--élet, reménytelenség<--remény . Úgyhogy tetszik a leírás nagyon! .





Amúgy, ha önálló lesz, az tök jó! De szerintem nem lenne baj, ha a S.T.A.L.K.E.R.-re hegyeznéd ki . Mondjuk az off-ban arra utaltál, hogy ez csak egy próba, az igazi teljesen más lesz. Na, remélem, látni fogjuk .

Tényleg, érdekel valakit, hogy én mit alkottam?

Nagyon köszönöm mindenkinek! De szeretem az ilyeneket hallani! Még ilyet, sokat! A sztorit még nem árulom el, de ígérem, folytatni fogom! És természetesen köszönöm a kritikákat, az ilyenekre van nagy szükség, nem az olyanokra, mint például: "ezzel a fossal töröld ki a edmernagyon kula! utálnifoglak hotyha így fojytatod!"
Egyébként Atti véleményét nagyon meghallgatnám...
Amúgy nem tudom, hogy a STALKER-hez mennyi köze van, mert még végig sem vittem... Tehát szerintem ez teljesen egyedi sztori lesz! Max a poszt-apokaliptikus atmoszféra egyezik meg.

Kezdetnek semmiképpen sem rossz, de van még mit csiszolni rajta. Én mindenesetre gratulálok hozzá!





A S.T.A.L.K.E.R. végigjátszás leírása nekem is eszembe jutott, még akár lehet is belőle v.mi.

Tesó, látom nagy hatással van rád a STALKER... Kár, hogy nincs még Co-op mod