Azt gondolná az ember, hogy a toplisták közül a rosszabbakat könnyebb összeválogatni, hiszen – főleg manapság – csak úgy özönlenek a külcsínben látványos, a csicsás csomagolás mögött viszont rohadó „alkotások”. Azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mivel rossz és rossz film között is nagy különbségek lehetnek.
Ugyanis vannak kifejezetten „rossznak gyártott” filmek. Ki is alakult egy szubkultúra ezek köré, melyeket gyűjtőnéven stílusosan trashfilmeknek (azaz: filmszemétnek) kereszteltek. Persze a rendező szándéka szerint a trashfilm nem feltétlenül hulladéknak készül, ám a színvonaltalan technikai megvalósítás (ócska, látványosan gagyi díszletek és speciális effektusok) és a pocsék forgatókönyv (ostoba jelenetek és karakterek) predesztinálják a trashfilmeket arra, hogy melléktermékként emlékezzünk rájuk. Ed Woodot nem kell bemutatni, róla még egy Tim Burton-film is készült. Ő az ötvenes évek igazi szemétkirálya, akinek a filmjei egytől egyig rendkívül kreatívak, de arcpirítóan „olcsók” és bénák voltak (a Glenn or Glendát például akár a hatvanas évek tér-idővel játszó művészfilmjei közé is sorolhatnánk – ha következetesen alkalmazná a logikátlanságokat). Hozzá hasonló kaliberű fickó a szimplán csak „trashpápának” becézett John Waters, aki a hetvenes-nyolcvanas években „örvendeztetett meg” minket jó néhány minősíthetetlen, de már pont emiatt élvezhető mozgóképi mocsokkal. És persze minden játékos ismeri Uwe Bollt, Wood örökösét, aki nyilatkozataiban töretlen önbizalmáról és elkötelezettségéről tesz tanúbizonyságot, ám rendezéseit nézve joggal gyanakodhatunk arra, hogy ezt ő maga sem gondolja komolyan. A BloodRayne vagy a Király nevében legalábbis inkább tűnnek A-kategóriás fősodorbeli filmek paródiáinak, mintsem véresen komolyan vett projekteknek. (Pedig könnyen lehet, hogy Dr. Boll tényleg álomvilágban él, ahol ő a meg nem értett művész.)
A Boll-ideológiát (nevezzük most így) ráadásul olyan komplett stúdiók, filmgyártó cégek vallják magukénak, mint a kultfilmmé vált Toxic Avengerst készítő Troma (melynek szutykai többek között Peter Jacksont és Quentin Tarantinót is megihlették), vagy a manapság nagy népszerűségnek örvendő The Asylum. Ez utóbbi következetesen a fősodor alkotásaira reagál, minthogy szatócsai egy-egy hollywoodi A-filmet ugyanazon évben, még címében is valamilyen olcsó, gagyi CGI-imitációval követnek le (például: 2007 – Transformers vs. Transmorphers: Az alakváltók; 2009 – Terminator: Megváltás vs. Terminators: Nincs megváltás; 2012 – 2012 vs. 2012: Jégkorszak; 2014 – Hercules legendája vs. Hercules: Feltámadás). Hogy tudatosan cikizik-e ilyen módon a nagyfilmeket, vagy csupán a népszerűségüket meglovagolva így akarnak-e tehetségtelen producerek és rendezők némi pénzmaghoz jutni, rejtély. Mindenesetre a Sharknado vagy a Feláldozhatók koppintása, a Mercenaries a trashfilmes szubkultúrában nagy népszerűségnek örvend, és mindkettő a maga nemében már-már zseniálisan nézhetetlen, pocsék fércmű.
Ám ezek a fent említett „művek” vagy eleve rossz sorsra érdemes, vagy direkt filmszemétnek készített kontárságok.
Woodra, Bollra vagy az Asylumra haragudni nem is nagyon lehet, legfeljebb akkor, ha – manapság, kultuszuk csúcspontján közel lehetetlen módon – nem ismerjük e neveket. (Jómagam mondjuk csak Boll művein tudtam röhögni, Woodtól a Kilences terv a világűrből vagy az Asylum Sharknadoja kifejezetten idegesített.) Vannak azonban olyan filmek, melyek nagy pénzből, 3D-ben (vagy ne adj isten, 4DX-ben) készültek, és komoly, fontos, de legalábbis epikus és tényleg szórakoztató alkotásként promótálják őket – mégis már-már az Asylum vagy Ed Wood „műveinek” szintjére süllyednek. Tulajdonképpen ezek az év csalódásai, melyektől sokat várunk, de keveset vagy semmit sem kapunk. Sőt, kifejezetten időt rabolnak el tőlünk. Jóllehet, manapság a néző már joggal gyanakodhat, ha egy újabb látványos, robbanós, világmegmentős, szúrós tekintetű, a plakáton batmanesen beállított, mogorva, önmarcangoló hőst szerepeltető blockbuster trailerét nézi. Jómagam például régóta nem várok semmit a fősodorbeli megafilmektől, éppen ezért jelent számomra meglepetést az X-Men: Az eljövendő múlt napjai vagy a Majmok bolygója: Forradalom. Sőt, kifejezetten szkeptikusan fogadom a Galaxis őrzőit vagy a Wachowski-testvérpár legújabb „reinkarnációs történetét”, a Jupiter felemelkedését (ez utóbbi egyébként a Matrix 2-3-hoz és a Felhőatlaszhoz hasonlóan rossz filmnek ígérkezik). A Vámpírakadémia vagy A hetedik fiú is joggal tartoznak ebbe a kategóriába, melyek egyenesen hülyének nézik a nézőket, és ugyanazt a 10-20 éve ismert sémát és látványvilágot nyomják le a popcorn-fogyasztó közönség torkán, mint Hollywood átlaga. Csak éppen mindennek tetejébe még rosszul is vannak megírva, és ordítanak belőlük a klisék.
A következő kategória már nem is annyira rossz filmeket tömörít, ezek inkább „közepes” alkotások. Ám én egyik általános iskolai tanárommal értek egyet, aki szerint nincs olyan, hogy közepes vagy elégséges, valaki vagy tudja az anyagot, vagy nem. Nos, filmeknél is így van: egy mű vagy elkap, és akkor élvezed, újranéznéd, vagy pedig soha többet nem veszed elő, sőt, elfelejted. Ez talán még rosszabb is, mint az igazán pocsék fércműveknél, hiszen egy Sharknadóra vagy Én, Frankensteinre már csak azért is emlékszel, mert melléfogásaikat tanítani kellene egy „Hogyan csesszünk el filmeket?” című mesterkurzuson. Az olyan szürke egerekre viszont, mint a Godzilla vagy a Dwayne „The Rock” Johnson főszereplésével készült Herkules, nem nagyon fogunk emlékezni. Mindegyikben vannak nagyon rossz jelenetek, és viszonylag jó ötletek is, ám ezek kioltják egymást. Tisztességesen végigdöngetik hősüket az akciószekvenciákon, de minden jelenetük, motívumuk, karakterük behelyettesíthető lenne bármelyik jó és rossz hollywoodi klisével, így a moziból kijövet még a két órával ezelőtt megemésztett popcorn felböffenése is emlékezetesebb lesz, mint az óriásszörnyek vagy az óriásrobotok pusztítása. (Ezért is volt annak idején élvezhető a Pacific Rim, mert vállalta, hogy egy komolytalan, laza baromság lesz, ugyanakkor amit nyújtott, az száz százalékig szórakoztatott.)
Emellett pedig vannak azok a filmek, melyek amúgy korrektek, sőt, ha nem azzal a címmel és azokkal a karakterekkel lennének eladva, amikkel, akkor „jó”-nak, de legalábbis „erős közepes”-nek tartanák őket. Címűk miatt viszont hatalmas csalódásként tartják őket számon. Az idei évből van jó pár ilyen mű, de talán a legjobban a Sin City közel tíz évig készült folytatása, és a sokak szerint önmagához és Peter Jacksonhoz képest gyengére sikerült A hobbit: Az öt sereg csatája voltak a legnagyobb csalódások ebben az esztendőben a kritikusok szerint (én a Sin City-folytatást még nem láttam, a Hobbit 3-at pedig a helyén kezelve még szórakoztatónak is tartottam, jóllehet, magam sem voltam elájulva tőle).
Tehát a „rossz film” igen komplex kategória, rendkívül sok tényező befolyásolja, és egy „bottom 5” listánál mindenképp figyelembe kell venni, hogy mi miért rossz.
Emiatt az alábbi lajstromot főleg olyan alkotásokból állítottam össze, melyeket sem technikailag, sem esztétikailag nem szántak rossz filmnek. Azaz Asylum-alkotásokkal nem foglalkozom, mivel azok külön kategóriát képeznek, és csak felmentenék az igazán rossz, a minket hülyének néző, látványos, drága, nagy pénzből készült és sokat kaszáló (vagy legalábbis nagyot markolni akaró), szeméttelepre való filmforgácsokat. Ne tegyük! Nézzük inkább, mivel próbált meg minket a fősodor elvakítani! Sőt, nemcsak próbált, sokszor sikerült is bedőlnünk ezeknek, és csak utólag szitkozódtunk, hogy kidobtunk az ablakon kb. 2000 Ft-ot és 2-3 órát.
5. Isten fia (Son of God)
Bátran kijelenthetjük, hogy 2014 a történelmi-mitológiai, úgynevezett „sword-and-sandal” (vagy olaszul peplum) filmek reneszánszát hozta el. Vagy hát inkább a rég halott filmtípus kikelt sírjából, hogy foszladozó élőhalottként, de fényes páncélban törjön világuralomra, úgy gondolva, hogy a 3D és a CGI korában még sikeresebb lehet, mint az ötvenes-hatvanas évek Cinerama és Technicolor korszakában. Ám a mai mitológiai filmek leginkább a rendkívül igénytelen, futószalagon gyártott hatvanas évek környéki olasz peplumokat idézik, és nyomába sem érnek az olyan hollywoodi klasszikusoknak, mint a Tízparancsolat, a Ben Hur vagy a Barabbas.
Herkules, Mózes és Jézus – e három messianisztikus héroszt próbálták idén olyan csomagolásban eladni, hogy az a mai nézők számára is fogyasztható legyen. A Herkules legendája vagy a nyáron debütált Herkules egyaránt igen rossz film, habár ez utóbbi a mai szuperhősfilmes trendhez csatlakozva kísérletet tett Herkules emberibbé tételére, történelmi kontextusba helyezésére. Az agyatlan akció túlsúlya azonban ugyanúgy buta, de látványos baromsággá degradálta, mint a Herkules legendáját.
Ridley Scott sem járt túl jól az Exodusszal, melynek pozitívumait bár Chocho méltányolta, el kell ismernünk azonban, hogy ebből az alapanyagból egy ilyen rendező sokkal-sokkal jobbat ki tudott volna hozni. Ha rossz filmnek nem is nevezhető Mózes története (önmagában egy betonközepes alkotásnak el is menne), az egykoron nagy névnek számító, mára csúnyán kiöregedett Scotthoz képest bizony ennek is ott lenne a helye egy bottom-listán.
Ám Herkules és Mózes mellényúlásai az Isten fiához képest korszakos remekműnek számítanak.
Pedig az Isten fia nem úgy rossz film, ahogy az Asylum vagy Ed Wood művei, sőt, még talán bizonyos szinten a Herkules legendájához képest jobbnak is nevezhető. Nem, Jézus 2014-es története másképp rossz. De így tekintve minden ízében.
Mert technikailag a film rendben lenne. Viszonylag igényes a CGI és a zene is modern, tisztességes iparosmunka látszatát kelti az Isten fia. Jóllehet, nem az, mert amúgy teljesen rosszul használják az alkotók az audiovizuális eszközöket. Olyan jelenetek alatt alkalmaznak lassításokat és epikus zenét, melyek amúgy teljes mértékben közönségesek, triviálisak.
Aki nem látta, az mondjuk képzelje el, hogy egy vidéki disznótor alá bevágják a Sötét lovag zenéjét, és miközben a böllér belezi a malacot, a kép belassul, és „slow-mo”-ban hasít a bárd a pörkölt bőrbe és zsírba.
Itt nyilván a nem kevésbé rossz Passióhoz hasonlóan a korbácsolós jelenetek alatt fogjuk a legtöbbször látni a giccses „bullet time”-ot, és ez még rendben is lenne (persze csak ahhoz képest, hogy átesztétizálják Jézus megkínzását…). Ám az már elég bizarr, mikor a film elején Péter lassított felvételben, „hanszimmeres” zenei kíséretben veti ki a hálót a tengerre, vagy mikor Júdás bullet time-ban dobja vissza a főpapnak az ezüstpénzeket.
Ezeken mondjuk még lehet őszintén nevetni. Nagyobb gondok vannak a sztorival! Az alkotók kicsit sem erőltették meg magukat. Gyakorlatilag a History Chanel A Biblia című sorozatának moziverziója ez. Bibliaóráról van szó tulajdonképpen, melynek keretében a faarcú, meggyötört ábrázatú vagy tejbetökként vigyorgó szereplők szinte monoton, herélt hangon felmondják az evangéliumok szövegét. Semmi változatosság, semmi eltérés a sztoritól, semmi komplexitás. Ismét meg kell néznünk egy hatszázezredik Jézus-filmet, mely csak béna zenehasználatában tér el az előző ötszázkilencvenkilencezertől.
Illetve csak a rövidebb, egyszerűbb mondatokat vették át szó szerint a Bibliából. A hosszabb, eredetiben homályosabb és mélyebb értelmű, metaforikus szövegeket viszont fájóan leegyszerűsítették, így Jézus szájából a bölcsességek az Isten fiában üres álfilozófiaként hangzanak, olcsó frázisok, melyekről leginkább a Brian élete paródiája juthat eszünkbe, mikor Brian elküldi „híveit” melegebb éghajlatra („Menjetek a p*csába!”), és a nép visszakérdez, mintha valami mélyebb értelműt mondott volna nekik („Hogyan menjünk a p*csába, Mester?”).
Kedvenc jelenetem, mikor Jézus az egyik tanítványának magyarázza, hogy nem testben, hanem lélekben kell újjászületni, az pedig buta fejet vágva, tátott szájjal bólogat, mint aki mocskosul nem ért semmit amúgy. Minket, nézőket is ennyire ostobának néztek az alkotók, mikor elkészítették ezt a béna, kreativitástól mentes filmet.
Ami ráadásul emellett még melodramatikus is. Nincs elég ötleted? Nem tudod, mivel vond be a nézőket a történetbe? Semmi gond, tömd tele a cselekményt giccsel! Mel Gibson „mester” zsigeri brutalitással, vérrel és húscafatokkal próbálta megnyerni a Biblián és John Woo-n nevelkedett befogadót, az Isten fia alkotói könnyel, sóhajtozással, szomorú arcokkal és siránkozásokkal tesz kísérletet erre. A kifinomultabb ízlésűekből persze mindez csak nevetést vált ki, mert annyira modoros.
Szóval az Isten fia nem azért az év egyik legrosszabb filmje, mert annyira pocsék lenne, mint egy Asylum-trash. Nem, az Isten fia azért került fel a listára, mert e témában rengeteg, ennél sokkal jobb és kreatívabb film készült már (lásd Pasolini Máté evangéliumát vagy Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című zseniális remekművét), ám ez meg sem próbál eltérni a Bibliától, ráadásul ugyanazt a történetet ócska giccsel, formai és tartalmi hatásvadászattal adja elő. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Passió óta készült legrosszabb Jézus-film. S inkább ilyeneket kellene tiltólistára helyeznie az egyháznak, nem a Krisztus utolsó megkísértését. Legalábbis Scorsese őszinte, komplex, de a Bibliától nagyban eltérő drámájával ellentétben az Isten fia és társai csak unalmassá, sőt, nevetségessé teszik Jézus alakját. Azaz valójából a Passió, A születés (az Alkonyat rendezőnőjének Jézus-filmje…) és az Isten fia az igazán istenkáromló fércművek.
4. Az ismeretlen Drakula (Dracula Untold)
Az utóbbi pár évben a horror populáris mítoszai is reneszánszukat… izé… szóval, nem, nem élik reneszánszukat. Inkább csak kínlódnak, hogy legalább egy csipetnyi újdonságot vigyenek a karakterekbe, és eladhatóbbá tegyék a látványpornót. Batmant, Supermant, Herkulest vagy Jézust itt cseréljük ki vámpírokra, szörnyekre, sorozatgyilkosokra, és megkapjuk a Halloween 2007-es remake-jét, mely tulajdonképpen egy „Mike Myers: Kezdődik!”, vagy az Én, Frankensteint, mely szuperhőssé teszi Frankenstein teremtményét. Mondani sem kell, hogy mind borzasztó filmek, melyekben lenne potenciál, de már az előzetesek sem sugalltak többet olcsó, de látványos, agyatlan kaszabolásnál.
Nincsenek jobb helyzetben a vámpírok sem. Manapság a vámpírfilmek horror nélkül léteznek, elég, ha csak a hírhedt Alkonyat-szériára gondolunk, de ezt a vonalat követi a Vámpírakadémia is. Legfeljebb a vér és a trancsír marad meg az alműfaj eszközkészletéből, más nem.
Márpedig egy horrorfilm horror nélkül olyan, mint az alkoholmentes (ízesített!) sör, az agyonvizezett melegbor vagy akár a koffeinmentes kávé: lehet, hogy emlékeztet egy-két ízfoszlány a régi termékre, de valami nagyon hiányzik az összhatásból.
Ennek ellenére mégsem a sokak által lehúzott, gyűlölt horrorpróbálkozásokat választottam a lista negyedik helyére. Az Annabelle-t ti is sokan szapultátok, és a Jessabelle esetében is kisebbségben van a filmről írott pozitív kritikám. Ám egyiktől sem vártam túl sokat, sőt, nem is nagyon hallottam róluk bemutatásuk előtt. Ellenben a Luke Evans (alias Bard – A hobbit) főszereplésével készült Az ismeretlen Drakulával, mellyel szemben szintén nem támasztottam túl nagy követelményeket, mégis kíváncsi voltam rá, hogy legalább tisztességes iparosmunkává tudják-e bővíteni az amúgy remek alapszituációt. Nem ez történt…
A készítőknek sikerült még azt a szánalmas erőlködést is alulmúlni, amit a trailerekben láthattunk. Már a Batman: Kezdődik!-et imitáló plakátok is nevetséges koppintásról árulkodtak, mégis jó volt eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Drakula grófot végre nem negatív, hanem tragikus szuperhősként láthatnánk viszont. Bizarr gondolat, de működőképesebb lett volna, mint például a két évvel ezelőtti Abraham Lincoln, a vámpírvadász. Hiszen már Francis Ford Coppola 1992-es feldolgozásának első tíz perce is felveti ezt a lehetőséget, sőt, a grófot kifejezetten szimpatikus figuraként mutatja be. Itt ő a főhős, és Coppola művének 10 percét másfél órás filmmé bővíti…
…hogy mi?! Másfél óra?! Igen, másfél óra! Sőt, kevesebb Az ismeretlen Dracula játékideje. Már kurtasága is tanúskodik arról, hogy igazából az alkotók nem láttak mást ebben a koncepcióban, csak látványos kaszabolásokat, unalmas töltelékjelenetekkel és arcpirítóan szánalmas szerelmi szállal.
Sőt, az akciók, a csatajelenetek is zsibbasztóak, nincs bennük elég dinamika és erő (nem szerencsés denevéreket ereszteni páncélos vitézeknek, még akkor sem, ha az univerzum összes bőregerét nyakukba kapják – Batman forgott is a sírjában). Illetve jó darabig csak az időhúzás megy, és a sablonos karakterek sablonosabbnál sablonosabb megnyilvánulásokkal keménykednek egymással. Aztán Vlad / Drakula, mint a Trójában Hektor vagy a 300-ban Leonidász, karddal „dönt”, háborút kezd gyermeke miatt, és átáll a „sötét oldal”-ra, hogy megmentse országát. De amúgy ki lehet gyógyulni a vámpírkórból, ha megállja három napig, hogy nem iszik emberi vért.
Ám mégis innia kell, hogy megmentse feleségé… izé… nem tudja megmenteni feleségét, sem a népét, sőt… Teljesen felesleges volt az az egy óra huszonnyolc perc…
Maga Drakula pedig egyáltalán nem érdekes figura. Sablonhős, akiről nem lehet elhinni, hogy megfertőzte a vámpirizmus. Még akkor is a gyerekére gondol, mikor vérszomjjal lemészárol egy egész török tábort. S az alkotók még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább a Csillagok háborúja harmadik részének pálfordulását belevigyék a történetbe, ha már pofátlanul lemásolták a sikeres szuperhősfilmeket. Hiába hal meg felesége, ettől nem önti el Drakula agyát a gyűlölet, és gyermeke is érthetetlen módon életben marad (pedig, ha már kliséhegyek és nuku történelmi hitelesség, a drámaiság érdekében megölhették volna). Sőt, kifejezetten blődség, hogy tulajdonképpen miatta folyik a háború – hiszen az Oszmán Birodalom ezrével gyűjt be jobbnál jobb, szívós, leigázott gyermekeket janicsárnak, miért pont Vlad fia kell nekik ennyire?
Drakula sztorija tehát bűzlik a logikátlanságoktól, az erőltetett, ostoba fordulatoktól. Mindennek tetejébe nincs egy normális főellenség, és az ötletesnek tűnő végső összecsapás (a vámpírok az ezüstre érzékenyek a film szerint, így az egyik török vezér így próbálja meg legyengíteni Drakulát – tiszta kriptonit…) is rendkívül béna és klisés lett. Az Ismeretlen Drakula nevetségesen összecsapott fércmunka, kidolgozatlan karakterekkel és történettel. Duplán is dühösek lehetünk rá, hiszen egy ilyen izgalmas koncepciót nemhogy nem tudtak tisztességes szórakozássá bővíteni, de még kifejezetten amatőrre és gyatrára is sikeredett. Olyan, mint egy rossz tanuló leckéje, aki a délutáni napsütés és a haverok unszolására inkább bandázik, majd másnap reggel, nyolc előtt öt perccel másolja le a házi feladatot társáról. Mindössze egyetlen pozitívuma van a filmnek, a Shakespeare-drámákban is játszó, a moziban csak gonosz karakterek tökéletes megtestesítőjeként ismert Charles Dance (Az aranygyermek, Az utolsó akcióhős), aki itt a Drakulát megfertőző vámpírlordot hozza rutinból, lemosva a vászonról az összes többi ripacsot, beleértve „az új Orlando Bloom”-ot, Luke Evanst is.
3. Megdönteni Hajnal Tímeát
Ha már a toplistára felkerült egy magyar film, a honi alkotások nem hiányozhatnak e felsorolásból sem. Márpedig – sajnos – igen sok rossz magyar film készült a 2010-es „nagy váltás” óta is, elég csak a Koltai Róbert-féle Magic Boysra, a Berosált a rezesbandára vagy az állítólag szintén legendásan pocsékra sikerült háborús kalandfilm, bosszúdráma és művészfilm közti légüres térben ragadt Drága Elzára gondolni. De a vígjátékainkat elnézve sem mondható el, hogy az Andy Vajna-féle rendszerben a 2010 előttinél jobb alkotások készülnének. A Megdönteni Hajnal Tímeát például semmiben sem különbözik a „magyar Ed Wood”, Sas Tamás ócska romantikus komédiáitól. (Sasról annyit kell tudni, hogy ő rendezte a borzasztó 9 és ½ randit és az S.O.S. szerelemet, miközben – mint azt egyszer megvallotta – szerinte a hatvanas évek legendás művészfilmes alkotója, Michelangelo Antonioni művei igen rossz filmek…)
Tulajdonképpen meglepő lehet, hogy a Hajnal Tímea szerepel a listán, hiszen 2014 egyik – ha nem A – legsikeresebb hazai filmje, több tízezres nézőszámmal büszkélkedhetett már az első hétvégén, mely magyar filmnél manapság kiugróan magasnak számít. Valószínűleg a promóciója és a magyar vígjátéki hagyomány ösztönözhette a nézőket arra, hogy beüljenek megnézni ezt az átlagon aluli romantikus komédiát.
Mert amúgy teljes mértékben igénytelen alkotás, legfeljebb a Szabó Simon által uralt jelenetek mentik meg attól, hogy totális unalomba fulladjon. Sőt, megkockáztatom, hogy Simon és az ő renoméja vonzotta a magyarokat a mozikba.
Szabó Simon ugyanis színészként az 1998-as Pepsi Sziget reklám óta ugyanazt a kőbunkó, tahó stílusban előadott, de pont ezért vicces és szerethető figurát alakítja (leghíresebb karaktere a Moszkva tér című film Rojálja).
A lúzer, tapló és agresszív, ennek ellenére ezúttal is szórakoztató Bögöcsöt kirázza kisujjából, és miatta valamennyire vicces a film. Jóllehet – „jó” romantikus komédiához híven –, valamennyire Bögöcs karaktere is elsorvad a történet végére, és egy idő után a vele kapcsolatos poénok is elvesztik erejüket. (Pedig beköszönése kiváló, már-már abszurd módon bunkó: bejön az osztálytalálkozóra egy „Na, mi van buzikáim, ennyire szar a buli?” kérdéssel, majd rég nem látott barátai felesét lehúzza, megnézi a főszereplő feleségének képét, és egy „Bökném”-mel nyugtázza.)
Ha azonban Simon karakterét kivennénk a történetből, egy rémgagyi, logikátlanságoktól roskadozó, unalmas és sótlan figurákat felvonultató film lenne a Megdönteni Hajnal Tímeát. Simon Kornél, a főszereplőt alakító színész arcára végig halvány undor ül ki, és bármi történik, ő ugyanazzal a megvető ábrázattal olvassa fel a szövegét (feltehetően) a kamera mellett tartott transzparensekről. Maga Hajnal Tímea, azaz Osvárt Andrea sem jobb, habár legalább dögös. Nézni jó – hallgatni nem.
A sztorit pedig az vágja agyon, hogy igazából nincsenek tétek. Persze elég bizarr és irreális az alapszituáció is (Bögöcs megzsarolja a főhőst, hogy megmutatja a felvételt menyasszonyának, melyen megdönti Hajnal Tímeát – hacsak nem hozza össze őt is a nővel), ám lévén, hogy a főszereplő partnerkapcsolata eleve rosszul és rossznak ábrázolt, képtelenség az egészet legalább egy kicsit is komolyan venni. Mesterkélt a konfliktus, abszolút nem érdekel minket, hogy ezek az amúgy is antipatikus karakterek kivel jönnek össze és kivel szakítanak.
Nem is emberek ők, hanem változók egy többismeretlenes egyenletben. Az egész sztori nem is film, hanem matekfeladat, amit kontárok ötlöttek ki.
Mindennek tetejébe a történet tele van felesleges fordulatokkal és gagyi jelenetekkel. A legrosszabb Hajnal Tímea pálfordulása, aki az esküvője napján a béna főhős miatt feladja macsó vőlegényét, akivel boldog párkapcsolatban élt (a film szerint legalábbis), majd egy darabig „senkit sem választ”. Ez az alkotók elcseszett, szexismusba forduló logikája.
Szóval a Megdönteni Hajnal Tímeát legfeljebb Bögöcs jelenetei miatt élvezhető. Ha Szabó Simon nincs a színen, Sas Tamás-színvonalat és Álom.net „minőséget” kapunk. Akinek ezek nem elég elrettentő példák, mert ne adj isten (illetve inkább szerencséjére) nem ismeri őket, azoknak csak annyit, hogy Adam Sandler és Ben Stiller fingós vígjátékai a Hajnal Tímeához képest örökzöld műalkotások.
2. Tini nindzsa teknőcök (Teenage Mutant Ninja Turtles)
Mint már sokszor emlegettem, ez az év a fősodorban az újrázásokról szólt. Illetve nemcsak ez az év, az utóbbi két évtized gyakorlatilag a régi hősök és sorozatok vérátömlesztését jelentette. Ez persze csak látszólag, egy-két film erejéig tűnt jónak (mint Nolan Batmanjei vagy az X-Menek néhány tagja), a legtöbb lelketlen brandépítésnek indult vagy azzá silányult. Sly Stallone például A feláldozhatókkal még belopta magát pár rajongó szívébe azzal, hogy összeszedte a botoxolt, levitézlett akciósztárok színe-javát Dolph Lundgrentől Jean-Claude Van Damme-on és Chuck Norrison át egészen Jet Liig. Ám a harmadik részre az amúgy sem túl nagy szám franchise egyenesen kínos erőlködéssé vált. (Nekem személy szerint már az első rész sem volt szimpatikus, mely például Schwarzi visszatérésével, Az erőnek erejével ellentétben túl komolyan vette magát – holott ma már nem lehet komolyan venni a kilencvenes évek B-kategóriás „színészeit”.)
De kaptunk mi „batmanes” Robotzsaru eredetmozit is, ahogy Michael Bay legújabb robbanásorgiája, a Transformers 4 sem maradhatott el. A zúzás persze mindegyikben megvan, és kellőképp látványosak is, ám ha történetmesélésre kerül a sor, vagy csak szimplán megszólalnak a főszereplők, még a legelvetemültebb popcorn-fogyasztók torkán is megakad a falat a döbbenettől.
Az ultramodern gépszörnyekkel teletuszkolt akcióőrületek közül idén mégsem a Transformers 4 vagy a Need for Speed az igazán rossz.
Előbbitől a néző már nem is vár semmi mást, csak robbanási effektusokat: YouTube-on érdemes megnézni 1-2 jelenetet Michael Bay filmjéből, mert 3-4 perces klipként egész élvezhetők, akár a játékok átvezető jelenetsorai. Sőt, kifejezetten dühítő, hogy Michael Bay 3 órás monstrumokat készít, miközben, ha a gagyi sztorit és párbeszédeket kivágná, 1 órán belül letudható lenne az egész, és még jól is szórakoznánk. Utóbbi említett alkotást pedig már a címe is predesztinálja arra, hogy valami irtó rosszat fogunk kapni, hiszen játékokból – főleg levitézlett, szebb napokat látott sorozatokból – jó filmet még nem készítettek. Aaron Paullal, a Breaking Bad junkie-jával…
Nem, ezeknél van alább. Bizony, a Tini nindzsa teknőcök. Hogy miért? Mert ez a klisés, unalmas akciótolulásnak is csupán a másolata. Semmit nem kéne írnom, csak azt, hogy a teknőcök legújabb „mélyrepülésének” producere Michael Bay.
Bay jelenléte pedig érezhető. Tulajdonképpen nem kellett mást tennie a készítőknek, mint lecserélni az óriásrobotokat mutáns teknőcökre. Szebb napokat látott zöld barátaink ugyanis ugyanolyan „coolak”, mint Optimusék: viccelődnek, keménykednek, kiválóan harcolnak. Csak itt két lapáttal több altesti poént kell elviselnünk. Igen, szó szerint is. A teknőcök az egyik kulcsjelenet után gördeszkázva, epikus zene kíséretében visszadöngölnek a rejtekhelyükre. Ám túl sokan akarnak egyszerre behatolni a csatornalyukon (ez a szituáció is érdekes hasonlatokat juttathat eszünkbe), így beszorulnak, megáll a zene és kimerevedik a kép és…
... és az egyikőjük elfingja magát, mert túl sok volt a pizzában a pepperoni. Jó étvágyat a popcornhoz és a nachoshoz! (Még szerencse, hogy a filmet 4DX-ben nem vetítik…)
Az ilyen kínos jeleneteket váltják az akciószekvenciák, melyek legalább némi szórakoztatást nyújthatnának – de nem fognak. A játékidő nagy részét érdekes módon unalmas fecsegés tölti ki arról, hogy hogyan tenyésztették a teknőcöket, és vagy hatszázszor elismétlik, miként nőttek fel a mutáns hüllők. Nagy sokára pedig feltűnik egy főellenség is (Zúzó), akinek a képregényekkel ellentétben semmilyen jelleme nincs, így csupán díszlet, semmi több. Bokszzsáknak használható, hogy legalább legyen valami méltó ellenfele a szupergyors és szuperirritáló zöld tinédzsereknek (kinézetre is elég bénák, habár azért a 2-3 évvel ezelőtti verziójuknál némileg szebben kidolgozottak).
Maguk az akciók pedig csak negyedannyira lendületesek és látványosak, mint a Transformersben, és a nagy részüket érthetetlen módon megvágják (nem mutatják például a film elején, mikor a teknőcök elkapnak egy csomó huligánt). Az utolsó összecsapás alatt konkrétan az álomkór kerülgetett. Sem zeneileg, sem koreográfiában semmi emlékezeteset nem láttam, és kicsit sem volt szórakoztató, ahogy a teknőcök jajveszékelve omlasztanak össze épületeket. (Igen, rém idegesítő, hogy az alkotók ezzel akartak karaktert formálni, hogy teknőceink nyivákolnak, ha kritikus helyzetbe kerülnek.)
Itt van persze Megan Fox, aki egész jól néz ki (nekem jobban tetszett, mint a Transformersekben), viszont Aprilként rendkívül nevetséges.
Minthogy egész végig úgy játszik, mint egy tüdőbeteg: zihál, nem tud kinyögni egy értelmes mondatot sem harsány levegővétel és –kifújás nélkül. Ami persze a meglepettségét hivatott érzékeltetni, mert az alkotók nagyon sulykolják a játékidő végéig, hogy micsoda felfedezésnek számítanak a beszélő, kétméteres teknőchéroszok. Hát nem, mert a kilencvenes évek rajzfilmjein nevelkedettek hozzájuk szoktak…
Szóval olyan ez a Tini nindzsa teknőcök, mint a Transformers: béna történet, irritáló karakterek, látványos akció. Csak éppen minden még egy szinttel gyengébb, fapados megvalósításban. Inkább költsük a mozijegy árát egy pepperonis pizzára! (És lehetőleg ne szellentsük arcon társunkat, ha beszorulunk egy csatornába...)
1. 300: A birodalom hajnala (300: Rise of an Empire)
Érdekes eset, mikor egy prototípus a másolatok szintjére süllyed. Márpedig a 300 2007-ben mintateremtő volt. Emlékszem, még itt, a PC Guru fórumán egy egész topic szólt csupán a film zseniális traileréről, mely olyan hangulatot teremtett, hogy a Zack Snyder brutális fantáziafilmjére akkor is emlékeztünk volna, ha egy világraszóló szemét lett volna belőle. Sokak szerint persze az is lett (egyes kritikák még azzal is megvádolták, hogy arabgyűlölő és fasisztoid), ám azt senki sem vitathatja el, hogy a 300 hatalmas kultuszt teremtett. A „THIS IS SPARTA!” felkiáltás már 2006-ban, a film első trailere után mémmé vált, és máig ezer és ezer vicces videó szerepelteti a szakállas Gerard Butler ordító fejét.
Maga a film persze tényleg nem volt nagy szám, de amit vállalt, azt maximálisan teljesítette.
Frank Miller képregényét nemcsak tartalmilag, de formailag is hűen adaptálta, és bizarr perzsa szörnyeivel és szuperhősszerű spártai keménylegényeivel igazi „bűnös élvezetté”, többször újranézendő erőszakpornóvá vált. Mert hát, valljuk be, nem a gyenge, hátországban játszódó politikai részek, hanem a lassított felvételben loccsanó vér és kardcsattogás miatt szerettük (ha szerettük) Zack Snyder látványfilmjét.
A 300 látványvilága és vérorgiája annyira intenzívre sikerült, hogy ezután mindenki Snyder filmjét kezdte el utánozni a műfajban. Tulajdonképpen a 300 lett a 2000-es évek második felének Gyűrűk urája. (Hiszen 2007 előtt boldog-boldogtalan ontotta a rosszabbnál rosszabb epikus, csatározós fantáziafilmeket a Trójától a Narnia krónikáin át az Eragonig.) A Kilencedik légió, A halhatatlanok vagy A titánok harca hősei is legszívesebben „THIS IS SPARTA!”-t ordítottak volna, miközben rövidkarddal nekiugranak rondábbnál rondább ellenfeleiknek. Sőt, a 300-nak akkora hatása volt, hogy még sorozatok is megpróbálták meglovagolni a vérpornó-trendet: az első egy-két évadjában rendkívül szórakoztató Spartacus: Vér és homok ugyanazt a lassításokkal teli, látványos összecsapásokat felvonultató, kemény férfiakat egymásnak eresztő közeget teremtette meg, amit Synder műve, csak éppen a gladiátorok és Róma fénykorában. (Érdekes egyébként, hogy Ridley Scott Gladiátora valahogy nem talált követőkre – lehet, pont azért, mert némileg intelligensebb film, mint a mai átlag.)
E sok másolat után szinte vártuk is, hogy készüljön valamilyen értékelhető folytatás. Már 2006-2007 környékén is poénkodtunk a fórumon, hogy „biztos lesz 300 2”. „Hogy is fogják nevezni majd? 301? Vagy 400?”. De találgattuk, hogy azért Miltiádész vagy Themisztoklész küzdelmei sem voltak piskóták, jó kis hajócsatákat lehetne összehozni ebben a képregényes stílusban.
És lám, el is készült nagy nehezen, hét év múlva a 300 folytatása, ami Themisztoklész és a szalamiszi csata történéseit dolgozta fel.
Ám az a hét év meglátszik a filmen. Ami 2007-ben szemkápráztató és áll-leejtő volt, az 2014-ben már unalmas, elhasznált, modoros és gagyi. Egyszerűen annyi másolat készült a 300-ról, hogy maga A birodalom hajnala is csupán gyenge imitáció látszatát kelti, pedig a rendező ugyanaz, és Frank Miller is közreműködött a film készítésnél (jóllehet, a 2008-as Spirit bizonyította, hogy Miller neve sem garancia arra, hogy szemét helyett értékelhető alkotást nézhessünk két órán át).
Persze ettől még lehetne egy élvezhető film a 300 folytatása, és nem kellene az év legrosszabb filmjének neveznem. Ám Zack Snyderék nem álltak meg annál, hogy szimpla másolat legyen A birodalom hajnala. Nem, nekik nem elég ez a dicstelenség, hogy saját művükre úgy tekintsünk, mint ami lopott a 2007-es eredetiből. Snyder és Miller egyenesen kultikus filmjük paródiáját készítették el. Így inkább a Meet the Spartanshoz (avagy magyar címén: Spárta a köbön) hasonlítható.
Igaz, az alkotók szándéka valószínűleg nem ez volt, hanem egy igazán kemény, még az első résznél is véresebb mozit szerettek volna összehozni. Ám Themisztoklész nem Leonidász, és Artemiszia sem Xerxész. Themisztoklész szimplán csak egy sótlan macsó, akit néha még össze is téveszthetünk pár közkatonával, annyira jellegtelen az arca.
Artemiszia! Na, ő az igazán kemény dió! Sok kritika őt emelte ki a filmből, mint egyetlen pozitívumot, mert Eva Green állítólag jól alakítja a karaktert. Nos, lehet, hogy az amúgy dögös és félelmetesen démoni színésznő kihoz mindent a gyengén megírt szerepből, de maga a figura borzasztó. Ahogy a hozzá kötődő jelenetek nagy része is. Teljességgel hihetetlen minden megnyilvánulása, még a 300 világán belül is. Emellett túl agresszív, túl sok, túlságosan is uralja a vásznat. Olyan, mintha Green nem Artemisziát, hanem egy Artemiszia-paródiát szeretne előadni. A csúcs a sokat emlegetett, legendásan rossz találkozás Themisztoklész és az ókori „femme fatale” között: a csata kellős közepén, kardcsapások és inzultációk záporában vadul szeretkezik a két, szemben álló fél vezére. Nem értjük, mi ennek a funkciója, mi célt szolgál, egyáltalán hogy jut idő erre, mikor bármelyik pillanatban elsüllyedhet a hajó… Semmi másra nem gondolhatunk, minthogy az alkotók perverzek, és élvezték már a gondolatát is annak, hogy két ilyen feltüzelt karakter szinte karddal közösül.
Az ehhez hasonló nevetséges jelenetekből sok van még, melyek megtörik az amúgy tényleg látványos akciót. Aminek persze már semmi hatása nincs, mivel ezer és egy filmben fröccsent ki lassított felvételben vér.
Persze, ha csak csatározásból állna A birodalom hajnala, még talán meg is úszhatná, hogy felkerüljön a „bottom 5” listára. Ám az alkotók érthetetlen módon nem tanultak a hibáikból, és valószínűleg nem olvasták a rajongók véleményét. Ugyanis sokunk az első rész igazán nagy negatívumának nem a torz, sztereotip módon ábrázolt perzsákat vagy az öncélú erőszakot tartotta, hanem a dögunalmas, az akciót megtörő, felesleges és giccses, Spártában játszódó mellékszálat. Persze az egy óra negyven percből ezek össze-vissza húsz percet vettek igénybe, de annak fényében még zavaróbbak voltak, hogy Frank Miller képregényéből ezek teljes mértékben hiányoztak, csak a filmbe erőltették bele a spártai demokráciáról szóló maszlagot. Nos, innen nemhogy kiirtották volna a teljesen blőd hátországi részeket, egyenesen megduplázták őket. Most már nemcsak Spártában kell szenvednünk, hanem flashbackben, visszatekintéssel megismerhetjük a Perzsa Birodalmat is! De jó!
Nem lenne ezzel semmi baj, ha a 300 egy történelmi dráma lenne. De nem az, nem annak kellene lennie, hanem szimpla, de látványos erőszakpornónak. Ehelyett a visszatekintésekkel feleslegesen megtörik az akciókat, és túlcsavarják, túlbonyolítják a történetet, mintha legalábbis Snyderék nem bíztak volna abban, hogy csak csatákkal ki tudnak tölteni bő másfél órát. Nem tudnának, de ez már más lapra tartozik.
Szóval a 300: A birodalom hajnala pont azért csalódás mondjuk a Drakulával ellentétben, mert több akart lenni annál, mint amit elvártunk tőle. Annyira, hogy nevetséges, nem pedig hősies lett. Lehet, hogy megvalósításában nem az év legrosszabb filmje, de amiatt mindenképp kiérdemli ezt a címet, hogy sikeresen önmaga és az első rész paródiájává vált.
(A cikk a szerző és nem a szerkesztőség egyöntetű véleményét tükrözi.)
Azok alapján, amiket láttam, rájöttem valamire: az összes mai film (tisztelet a naaaagyon ritka kivételeknek, már ha van) csak a látványra megy rá, hatalmas robbanások, lenyűgöző CGI jelenetek, de semmi több. Story egy nagy nulla. Mikor utoljára moziban voltam, még volt párommal megnéztük a Tűzgyűrűt (Pacific Rim). Szép volt, szép volt... de meg nem nézném mégegyszer, sőt, kérném vissza az életemből azokat az ellopott perceket. Egyszerűen semmi történetet nem fedeztem fel benne, pedig valamit nagyon próbáltak a számba rágni. A Transformers filmekkel is úgy vagyok, hogy bár kivételesen tetszettek, igaz, Michael Bay is inkább csak a látványairól és a minél nagyobb durranásokról, bummokról ismert, mint egy épkézláb történetről. Ennek ellenére majdnem mindegyik rész tetszett valamiért, kivéve a 3. rész, amire a moziban végig az volt a reakcióm: "WTF?! Ki ez a csaj? Hol a másik? Hogy került oda az az újabb kis Álca robot?? Ezeknek volt valami előzménye? Most mi vaaan?" Rögtön a film elején szembesültem azzal, hogy Sam barátnője, akit eddig megszoktam, mindenféle előzmény nélkül eltűnt, még annyit sem kaphattunk, hogy legalább valami szakításos jelenetet láthassunk, vagy valami, nem, csak kapásból a képünkbe tolják az új barátnő kebleit, és épp csak utalnak arra, hogy az exbarátnő csak exbarátnő, szétmentek fogalmam sincs mi miatt. Még arra sem emlékszem, mondták-e, mi is volt a szakítás oka. Akkor, ha ez nem volna elég, Sam kis "barátja" mellett (az a kicsi robot, aki átállt az Álcák oldaláról az Autobotokéra), ott termett egy másik, aki még halványan sem derengett, mikor és hogyan lett a társuk, hiszen én csak arra az egyre emlékeztem. Totál nem voltam képben az egész film alatt.
Lényeg a lényeg: én mai napig jobban szeretem a régi filmeket. Hiába láttam már egyik-másikat akár többször is, mint ahány éves vagyok, de mégis mindig tudnak újat mutatni, szórakoztatni. Még akkor is, ha már akaratlanul is néha elmosolyodom azon, milyen gagyi vizuális effektusok voltak akkor a mostaniakhoz képest, mégis fantasztikus. A mostani filmeket meg, ha meg is nézem, többnyire bőven elég egyszer, látvány ide-vagy oda, még évek múlva sem tud lekötni, ha újra előszedném.
Akit érdekel, itt láthatja, melyek azok a filmek, amiket leginkább szeretek, és amiket milliószor is megnéznék: http://fc05.deviantart.net/fs70/i/2014/363/9/6/favourite_movies___original_size_by_aucifer666-d8bppp2.jpg
De még ezeken kívül is sok filmet tudnék még felsorolni, a régi időkből, amiket jónak tartok, vagy legalábbis szórakoztatónak.
Egyébként ha már tahó filmek, valahogy hazánkban hagyománya van a "zsánernek". Szinte kivétel nélkül az összes magyar "vígjáték" suttyó bunkó barmokról szól. Többek között ezért sem szeretem az Üvegtigrist...
Nem csak lehet.
Egyébként ha már tahó filmek, valahogy hazánkban hagyománya van a "zsánernek". Szinte kivétel nélkül az összes magyar "vígjáték" suttyó bunkó barmokról szól. Többek között ezért sem szeretem az Üvegtigrist...
A legnagyobb csalódás viszont egyértelmű hogy a csillagok között... annyira össze*****sák az emberek a bokájuk attól a filmtől, ennek ellenére !SPOILER! annyira logikátlan az egész miután csávókám belesik a fekete lyukba hogy fájt tőle az agyam
A listáról a többit nem láttam, viszont más 2014-es filmek:
Godzilla : nem vagyok Godzilla fan ezért mint szimpla filmet ültem le megnézni, a szörnyek jók de a filmbeli "család" olyan szinten nem kelti család benyomását, hogy már fájdalmas volt, borzalmas színészi alakításokkal. a több mint két órás filmből az a kb 8 perc amíg láttuk godzillát az jó volt :D
Viszont meg lehet lincselni de nekem a Lucy nagyon tetszett!! :) Számomra pörgős, izgalmas érdekes volt!
1. Szerintem az év gagyija a TMNT magasan,
2. de utána kullog a Pókember (rendes főgonosz teljes hiánya, és ismét egy logikátlanul gagyi pókember ábrázolás, bár most már legalább a harcot eltalálták),
3. Godzilla, kb 10 percnyi szerep a címadónak ami valóban király, addig viszont a film botrányos és logikátlanul idegesítő
4. Noé, szerintem az egész filmből az a pár perc volt értékelhető amíg az "angyalok földre száműzését" mutatja be, a többi émelyítő, unalmas és hiteltelen ömlengés egy túlértékelt színésszel a középpontban.
5. Predestination, mert egy tipikus hit-or-miss film. Ha akár a film felénél is van annyi eszed / tapasztalatod, hogy összerakd a "hatalmas csavart" a filmben, akkor onnantól eröltetett és ötlettelen. (itt csalok mert kb 5-10 éve ismerem az eredeti story-t [mint tudományos magyarázatot] és így nekem ez a pillanat a film 5 ödik percében eljött).
Am meg tudom érteni Chocho problémáját a Winter Soldier-el elég buta film volt :D De mi mást várna az ember egy képregénytől. Én már az Iron Man 2 óta úgy ülök be a Marvel filmekre, hogy nem támasztok nagyobb elvárást mint: akció, jópofa karakterek, hősies küzdelem, pozitív ám csalóka ending, teaser a kövi filmhez. Mondanom sem kell eddig nem csalódtam :D Ettől nem fog díjat nyerni, de bármikor jobb film lesz mint egy Lincoln...
Ja, én voltam a hülye, hogy az első rész után többet vártam a megszokottnál. Az ugyanis felettébb tetszett, a kedvenc Marvel-filmem még mindig.
Dantes: "A Hajnal Tímea nem hogy tré, engem kimondottan bosszantott. Ez lenne a ,,jó" magyar vígjáték? Aminek az alaptörténete, két erkölcsi nulla ember, akik kefélnek egymással, megcsalják a párjukat, hazudoznak, a nő a rossz ribanc, a férfi egy hűtlen szarházi, és ők lennének a pozitív főszereplők!! és megtetézik mindezt egy harmadik szereplővel a zsarolóval, amit úgy viccesnek szánnak..ha egy prosztó paraszt ősbunkó zsarolással megdughatja a csajt...Ez borzasztó . Pedig alapvetően persze lehet jó egy olyan film ami kimondottan az emberi hibákra, rossz jellemekre, erkölcstelenségre , esetleg fekete humorra épül. Van erre sok jó példa, de ez a film nem humoros, és...egyszerűen bosszantó. Ezt a történetet így tálalni..."
Sajnos manapság sokaknak a humor egyenlő a taplósággal. És itt nem a D&D-féle agyatlanságra gondolok, mert az is más tészta, hanem a nettó tahóságról, amit Tenebra is írt. Nekem ez nem bejövős egyszerűen.
Egyébként az Interjúról is azt hallottam, hogy szörnyen nagy tahóság az egész film.
Értem, akkor gondolom ezért mozgat olyan kevés embert. A Hajnal Tímeáról viszont több ismerősöm is mondta, hogy tré.
"Kapásból tudok ezeknél sokkal rosszabb filmeket mondani: Lucy, A Million Ways to Die in the West, A Csodálatos Pókember 2, Szabotázs, Transzcendens, Pompeji, Herkules legendája."
Nos, én ezek közül csak a Traszcendest láttam, de az nekem tetszett, igazi sci-fi volt és nem csak jövőbeli akciófilm.
"Egyébként Chocho, ha szabad kérdeznem, mi nem tetszett az Amerika Kapitányban? Szerintem az egyik legjobb Marvel film lett."
Lehet, ez egy külön blogposztot érdemelne, de röviden az, hogy tele volt ostoba húzásokkal. Értem én, hogy a képregény is ilyen, de azok a füzetek nem vehetők olyan komolyan, mint egy egész estés film, legalábbis nem az én esetemben. Egyszerűen úgy éreztem magam a nézése közben, hogy hülyének néznek az írók.
"És kritikát írsz majd a D&D-ről( nem a dungeons and dragon rövidítése :D) ? :)"
Ha leülepedett, akkor a blogomon lehet, hogy igen. De igazából nem tudom, mit lehetne elmondani róla azon túl, hogy pár fárasztó túlzástól eltekintve ugyanakkora állatság, mint az első.
Idén nekem könnyű volt lemérnem a csalódottságot filmes szempontból: mind a Tini nindzsákon, mind pedig a Hobbit záró epizódján sikerült rendesen elszenderednem (ráadásul mindkettőnél a végső, hipernagy leszámolás közepette), úgyhogy ehhez képest a maga módján szintén csalódást keltő Godzilla legalább lekötött, pedig annál piszok dühös voltam a végén. A fenti kettő mellett a nagy csalódások:
Lucy: a "mi a f*sz volt ez?" tökéletes iskolapéldája. Talán valamilyen tudatmódosító hatása alatt kellett volna megnézni, olyan se füle, se farka baromság volt.
Robotzsaru: a remake gyalázatosan közepes és vértelen lett - ennek ellenére korrekt mozi, de semmilyen szempontból nem méltó az eredetihez (kb. mint a Total Recall felmelegített verziója két éve)
Én, Frankenstein: Aaron Eckhart mi a manót keres ebben a filmben?! Jobb sorsa érdemes színész ő. Amúgy Mary Shelley + Underworld a mozi, egy fél pillanatig se tudott érdekelni. Az Ismeretlen Drakulán legalább elszórakoztam, akármekkora trágya is volt.
Transzcendens: érdekes alapvetés, dögunalmas film. Johnny Deppnek szünetet kéne tartania, az egész film alatt mintha le lett volna szedálva, és az alkotóknak se kellett volna ennyit izzadniuk, hogy összehozzanak egy Christopher Nolan nélküli Nolan-filmet.
...és a mélypont: Transformers 4. A két és 3/4 (!) órás film végén legszívesebben kitéptem volna a szememet, annyira elborzasztó volt, pláne annak fényében, hogy tavaly Bay azért megörvendeztetett minket egy Pain & Gain-nel, ami kifejezetten kellemes csalódás volt az akciópápától.
Egyébként a Coming outot ki látta? Dancsó videója után nem sok kedvem volt megnézni, meg úgy eleve az alapvetése sem tetszett, mégsem sok rossz filmes listán látom.
Amerika kapitánya szerintem is feledhető alkotás. Nálam még a Noé volt az, ami nagyon nem jött be, nem vagyok vallásos, bár a Bibliai történetet ismerem, de nem ez a fő baj vele. Az egész film elcsépelt, bugyuta, és vannak benne keszekusza részek.
A Drakulát, a 300-at meg a tekiket, egyáltalán nem tekintem rossz filmnek. Persze jók sem, a 300-at kivéve, mert az nekem kifejezetten bejött.
1. Szerintem az év gagyija a TMNT magasan,
2. de utána kullog a Pókember (rendes főgonosz teljes hiánya, és ismét egy logikátlanul gagyi pókember ábrázolás, bár most már legalább a harcot eltalálták),
3. Godzilla, kb 10 percnyi szerep a címadónak ami valóban király, addig viszont a film botrányos és logikátlanul idegesítő
4. Noé, szerintem az egész filmből az a pár perc volt értékelhető amíg az "angyalok földre száműzését" mutatja be, a többi émelyítő, unalmas és hiteltelen ömlengés egy túlértékelt színésszel a középpontban.
5. Predestination, mert egy tipikus hit-or-miss film. Ha akár a film felénél is van annyi eszed / tapasztalatod, hogy összerakd a "hatalmas csavart" a filmben, akkor onnantól eröltetett és ötlettelen. (itt csalok mert kb 5-10 éve ismerem az eredeti story-t [mint tudományos magyarázatot] és így nekem ez a pillanat a film 5 ödik percében eljött).
Am meg tudom érteni Chocho problémáját a Winter Soldier-el elég buta film volt :D De mi mást várna az ember egy képregénytől. Én már az Iron Man 2 óta úgy ülök be a Marvel filmekre, hogy nem támasztok nagyobb elvárást mint: akció, jópofa karakterek, hősies küzdelem, pozitív ám csalóka ending, teaser a kövi filmhez. Mondanom sem kell eddig nem csalódtam :D Ettől nem fog díjat nyerni, de bármikor jobb film lesz mint egy Lincoln...
Értem, akkor gondolom ezért mozgat olyan kevés embert. A Hajnal Tímeáról viszont több ismerősöm is mondta, hogy tré.
"Kapásból tudok ezeknél sokkal rosszabb filmeket mondani: Lucy, A Million Ways to Die in the West, A Csodálatos Pókember 2, Szabotázs, Transzcendens, Pompeji, Herkules legendája."
Nos, én ezek közül csak a Traszcendest láttam, de az nekem tetszett, igazi sci-fi volt és nem csak jövőbeli akciófilm.
"Egyébként Chocho, ha szabad kérdeznem, mi nem tetszett az Amerika Kapitányban? Szerintem az egyik legjobb Marvel film lett."
Lehet, ez egy külön blogposztot érdemelne, de röviden az, hogy tele volt ostoba húzásokkal. Értem én, hogy a képregény is ilyen, de azok a füzetek nem vehetők olyan komolyan, mint egy egész estés film, legalábbis nem az én esetemben. Egyszerűen úgy éreztem magam a nézése közben, hogy hülyének néznek az írók.
"És kritikát írsz majd a D&D-ről( nem a dungeons and dragon rövidítése :D) ? :)"
Ha leülepedett, akkor a blogomon lehet, hogy igen. De igazából nem tudom, mit lehetne elmondani róla azon túl, hogy pár fárasztó túlzástól eltekintve ugyanakkora állatság, mint az első.
A Drakulát, a 300-at meg a tekiket, egyáltalán nem tekintem rossz filmnek. Persze jók sem, a 300-at kivéve, mert az nekem kifejezetten bejött.
Na, meg persze azért én sem láthatok mindent. :D Ha lenne mondjuk 1 hónapom, ami alatt végignézhetném az idei összes blockbustert vagy fősodorbeli tömegfilmet, akkor lehet, teljesen más lenne a lista. Na, jó, az Isten fia és a 300 mindenképp maradnának, mivel mindkettő érzékeny pontra tapint nálam. :D (Avagy rühellem a béna Jézus-filmeket és kedvenc filmjeim gyenge, ócska folytatásait.)
Egyébként a Coming outot ki látta? Dancsó videója után nem sok kedvem volt megnézni, meg úgy eleve az alapvetése sem tetszett, mégsem sok rossz filmes listán látom.