Amikor 2019 márciusában a Társalgó-rovat megszületett, csupán pár hónap választott el minket attól, hogy a Reflexshop kiadásában végre hazánkban is megjelenjenek az új-zélandi játéktervező, Shem Phillips játékai, akkor azonban még nem sejthettük, hogy a Nyugati királyság-trilógia ennyire gyors ütemben halad majd előre, ráadásul magyar nyelven. „Tudtuk, de nem sejtettük”: Phillips bevallottan az egyik kedvenc játéktervezőm, a Nyugati királyság-trilógia pedig epizódról epizódra nyújtott számomra kihagyhatatlan játékélményt. Titkon azonban mindig is reméltem, hogy egyszer talán az Északi tengerek is sorra kerül, mert ez volt az a sorozat, amely belopta magát a szívembe a Raiders of the North Sea-vel. A vikingek ugyan a hazai partokon sosem kötöttek ki, idén azonban mégis fosztogatni indulhatunk a Szkítia fosztogatóinak hála.
SZKÍTIA FOSZTOGATÓI
- Hazai partner/kiadó: Reflexshop
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 1-4 fő
- Játékidő: átlagosan 60-90 perc
- Korcsoport: 12+
- Nehézség: 2,64/5
- Ajánlott fogyasztói ár: 13 990 forint
Miért kellett ehhez felemlegetni a Raiders of the North Sea-t? Mert a Szkítia fosztogatói ennek a remake-je, bár, ha pontosabban akarunk fogalmazni, inkább áttematizálása. A 2015-ös „eredeti” ugyanis csupán pár változtatással költözött egy teljesen új történelmi korszakba, elsősorban modernizálással szítva tovább a mesterszinten űzött szabadrablás lángjait. Hiszen a főszerepben ezúttal Szkítia fosztogatói állnak, akik évszázadokkal ezelőtt a Görög, a Perzsa és az Asszír Birodalom gazdag vidékeit járták, hogy megszabadítsák a helyieket vagyonuktól, a zsákmány javait otthon élve fel.
A Szkítia fosztogatóiban minden résztvevő (minimum 1, maximum 4 fő) egy ilyen fosztogatót alakít, egy egyszerű céllal: a lehető legjobban meggazdagodni, megszerezve a legértékesebb kincseket Asszíriában, Kimmériában, Perzsiában és Hellászban. Mindezt egy nem éppen aprócska játéktér fogja közre, melyen a birodalmak egymás alatt helyezkednek el, a játéktér tetején pedig az a szkíta falu áll, ahol fel lehet készülni a fosztogatásra.
Ez a felkészülés szó szerint értendő, hiszen nem lehet csak úgy bekopogtatni a gazdag szomszédokhoz, hogy a puszta jelenlétünkkel szabadítsuk meg szerencsétleneket a vagyonuktól. Ehhez szükség lesz egy saját osztagra, ellátmányra, opcionálisan pedig lovakra és sasokra, melyek típusuktól függően aktív résztvevői a csatáknak, a lelki támogatáson túl pedig egyéb módokon is be tudnak segíteni a portyázásra való felkészülésbe.
Minden játékos egy minimális kezdővagyonnal, egy egyedi, saját képességgel felruházott hőssel és egyetlen főből álló osztaggal kezd. Ezeket felhasználva kell egyrészt sereget toboroznia, másrészt a kiszemelt terület kifosztásához szükséges követelményeket teljesítenie, a fosztogatás elkezdése ugyanis adott mennyiségű ellátmányhoz (étel), osztagmérethez és esetlegesen egyéb feltételhez kötött.
A Szkítia fosztogatói során ez a felkészülés pedig a faluban található helyszínek ügyes kihasználásával valósítható meg, hiszen ez alapvetően egy munkáslehelyezős játék, jó pár rendkívül ötletes csavarral. Egyrészt senkinek sincs saját munkása. Olyannyira nincs, hogy igazából az elérhető dolgozók folyamatosan cserélik gazdájukat. Elsőként az épp nálunk levő munkást lerakjuk egy még üres területre a faluban, és végrehajtjuk annak akcióját, majd ezt követően elveszünk onnan egy másik munkást, és végrehajtjuk azt az akciót is. Így a kör elejét mindig egy munkással kezdjük, de egy teljesen másikkal fejezzük be – portyázás esetén szintén, csak akkor az akció maga a rablás.
Mi ennek az igazán nagy jelentősége? Azon túl, hogy ez a lehetséges akciók sorrendjét megváltoztatja az utánunk következő számára (hiszen egy terület mindenképp „foglalt” lesz az első akciója kivitelezésekor), a felhasználható munkás színe azt is meghatározza, hogy a faluban az adott akció esetlegesen mennyire hatékony (például pénz- vagy élelemszerzéskor), a fosztogatás során pedig azt, hogy egyáltalán mely terület használható. A munkások három színben érhetők el (kék, piros, szürke), és a fentiek miatt egyáltalán nem mindegy, hogy milyen színűt hagyunk hátra, hiszen azzal az utánunk érkezőt erősíthetjük, megnyitva számára olyan mezőt, amit csak specifikus színű munkás használhat. Vagy akár elérhetővé tehetünk egy olyan fosztogatásmezőt is, amihez pont az általunk hátrahagyott színű munkás kell.
LOVAGOK
A faluban ilyen például az egyik leghasznosabb mező, a vezér sátra, ahol küldetések teljesíthetők. Minden fosztogatási terület (Hellász kivételével) rendelkezik egy küldetéslapkával, amit a fosztogatással kell felfordítani, de teljesíteni bárki teljesítheti, aki meg tud felelni a feltételeinek. Ez általában vagy adott típusú és mennyiségű nyersanyag, vagy adott összértékű kártya beáldozását jelenti – a jutalom minden esetben győzelmi pont, általában kétszer annyi, mint amit az adott nyersanyag a játék végi pontszámításkor érne.
A sikerhez felé vezető úthoz ugyanis nem elég ütőképes sereget állítani és fosztogatni, de az így szerzett javakat is okosan kell felhasználni. Több nyersanyagot különböztethetünk meg: alapvetően az ellátmány és az ezüst az, ami a legtöbbször szükséges – a fosztogatás egyik előfeltétele adott mennyiségű ellátmány, míg az osztag kibővítéséhez, azaz emberek felbérléséhez pénz kell. Hogy mennyi, az mindig az adott embertől függ: az elérhető kártyalapok száma elég masszív, és mivel húzni véletlenszerűen kell az adott pakliból, ezért sok múlik a szerencsén is. Minden karakter három fő tulajdonsággal rendelkezik: az egyik a támadóérték (ez lehet nulla), a másik a felbérlés után aktiválódó passzív képesség, míg a harmadik egy olyan tulajdonság, amely vagy a lap beáldozásakor (ez mindig a kézből történik), vagy bizonyos feltételek teljesülése esetén, ezen tulajdonság aktiválásakor érhető el. Az ezáltal elérhető lehetőségek száma nagyon magas és változatos, a csökkentett követelményektől kezdve a megduplázott támadóerőn át az esetleges játék végi pontozásig bármi elképzelhető, és ez is szempont kell, hogy legyen, mielőtt valakit ténylegesen is az osztagunkba helyezünk, mert a különleges tulajdonságok ellensúlyozhatják az adott karakter esetlegesen gyenge támadóképességét.
De miért fontos ez a támadóerő? Mert minden fosztogatás során számításba kell venni az összesített erőt. Ez a beadott kumiszok darabszámából (minden kumisz +1 erőt jelent), a kockadobások eredményéből, az osztag tagjainak és az állatok erejéből, illetve az osztag tagjainak képességéből jön össze. A végső összeg határozza meg, hogy az adott kifosztott terület mennyi győzelmi pontot ad, ha ad egyáltalán. Az ugyanis, aki a lehető legkisebb erővel vág neki, inkább csak sérülést szenved: ha egy adott osztag tagjának életereje ezáltal nullára csökken, végleg búcsút inthetünk neki. Az, hogy hány kockával kell dobni, az adott területtől függ: a leggazdagabb és egyben legtávolibb Hellászban például az összeset használni kell (azaz négyet), és mivel szinte mindegyik kockaoldalon legalább egy sebesülésikon található, ezért elég könnyedén össze lehet szedni pár mélyebb karcolást.
Éppen ezért is fontos ez a szett-építés, lehetőség szerint a legütőképesebb karakterek felbérlése az osztagba, a maradék „nyersanyagként” való felhasználása, mind bizonyos küldetések teljesítéséhez (feltéve persze, ha a számos lapka közül pont ezek kerülnek fel a térképre), mind a faluban található piacon, ahol a lapokat pénzre vagy további nyersanyagra lehet cserélni. Ez a további nyersanyag az, amit elsősorban a fosztogatás biztosít: ez az arany, a felszerelés, a szekér és a jószág, melyek küldetések teljesítéséhez, illetve egyebekhez használható – ilyen például az állatok „besorozása”. Ellátmányért cserébe ló szerezhető, amely elsősorban támadóértékkel bír és az erő növelésében nyújt segítséget, a sas ezzel szemben (típusától függően) vagy egy már aktív osztag-tag képességét teheti elérhetővé, vagy a passzív tulajdonságának hatékonyságát duplázhatja meg. Ahogy az osztag mérete is ötben van maximalizálva, úgy lóból és sasból is „csak” 5-5 darabunk lehet, használatuk nélkülözésével azonban elég nehéz érdemleges eredményt elérni a távol birodalmakban, ahol már brutális erőkövetelménynek kell eleget tenni a győzelmi pontok betakarítása érdekében.
KIRÁLYI CSATA
Ugyanakkor ez a szerencsefaktor tehet arról, hogy a Szkítia fosztogatói alapvetően nem egy maximálisan tervezhető, előre kiszámítható euró, sokkal inkább szól az alkalmazkodásról és az aktuális helyzet kihasználásáról, az elérhető lehetőségek mérlegeléséről. Szerencsére az osztag-lapok impozáns mennyisége és a karakterek általánosságban véve kifejezetten magas használhatósága okán nem nagyon lehet olyan helyzetbe keveredni, amely kilátástalannak vagy haszontalannak tűnne. Ez pedig önmagában, na meg az alsó hangon is másfél órás játékidőt figyelembe véve sem egy utolsó dolog.
A Szkítia fosztogatói kapcsán ugyanakkor elkerülhetetlen az, hogy összevetésre kerüljön a Raiders of the North Sea-vel, ha már alapvetően egy és ugyanaz a két játék. Ehhez persze pontosítás szükséges: a Szkítia önmagában, a dobozból kivéve tud annyit, mint elődje a kiegészítők birtokában, és egy áramvonalasabb, finomhangoltabb játék benyomását kelti. Az állatok szerepeltetése, a sebzések bevezetése okán talán még lehetőségből is kicsit több van benne, de ami ott utólag bekerült (mint a hősök, a változatosabb küldetések), azok itt is sokkal kidolgozottabbak, vagy inkább integránsabbak az alapvető játékmenet szempontjából. Ahol esetlegesen kisebb visszalépést lehet tapasztalni, az egyértelműen a tálalás. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy melyik játék a szebb: a Nyugati királyság és az Északi tengerek-trilógiákat végigkísérő Mihajlo Dimitrievski helyett itt maga Shem Phillips rajzolt meg mindent, ugyanakkor a komponensek terén a kettősség már vitathatatlan. Bár a Garphill Gamestől már megszokhattuk, hogy a lapok, a tokenek, a figurák és minden egyéb mindig nagyon ízléses, tetszetős és kidolgozott, de itt valahogy mégsem sikerült mindent eltalálni, noha a telejs élményen a Rexlexshoptól kapott fémpénzek mindenképpen sokat emeltek. A már-már művészien faragott fa kumiszok mellett a műanyag ellátmány még elég jól néz ki, minden más azonban szó szerint egy sima, egyszínű hatszög, így az első játékok alatt elég sokszor rá kell pillantani a kézikönyv hátoldalára, hogy kiderüljön, a fekete és a kicsit világosabb szürke hatszög pontosan mi a fene. Sem a témához nem passzol, sem egyéb célt nem szolgál, azt leszámítva, hogy így már nem lehet kitapogatni a húzózsákot a setupoláskor, minimalizálva a nem éppen véletlenszerű kipakolás kockázatát. Hasonlóan furcsa az ikonográfia, egész pontosan az, hogy az alapvetően barnás játéktérbe helyezett sötét színű ábrák sokszor eléggé bele tudnak olvadni a háttérbe, és néha pont annyira nehéz megkülönböztetni őket, mint amennyire egy fekete hatszögről őszintén meg tudja mondja valaki, hogy az egy jószágnak felel meg. De ezen apróságokat leszámítva igazából minden kifogástalan.
Ez pedig magára a Szkítia fosztogatóira is igaz: nehéz beszerezhetősége és a kiegészítő-függősége miatt a Raiders of the North Sea-élményt bizony nem lehetett egykönnyen megszerezni, így egy újrakiadás is jogos lett volna, de ez az átcsomagolás is kiváló alternatívának bizonyult. A Szkítia fosztogatói mélyén dolgozó játékmenet ugyanis hat év elteltével is addiktív, lebilincselő és innovatív: pont annyira ötletesen csavar egyet a munkáslehelyezős műfajon, mint később a Nyugati királyság-trilógia szinte minden epizódja. Ehhez ráadásul remek tálalás is társul (pláne, ha hozzávesszük a Reflexshop által biztosított fémpénzeket), amely ügyesen és ötletesen használja ki a témát, és nyújt remek szórakozást kezdő és veterán fosztogatóknak egyaránt.
