A The Dwarves-társasjáték alapját Markus Heitz azonos című regényei szolgáltatják. A német író könyv-folyama már hét részt megélt, angolra ebből az első ötöt fordították le. Itthon nehezen beszerezhető, német nyelvtudásom pedig már minimum kopottas, úgyhogy talán bocsánatos bűn, hogy nem olvastam egyiket sem, de felteszem, hogy ezzel nem egyedül vagyok így. Zárójelben hozzátenném azt is, hogy még 2015-ben, egy kickstarteres gyűjtésnek köszönhetően született az első regényből (ugyancsak azonos címen) egy videójáték is, melyet talán jobb lenne elfelejteni.
The Dwarves
- Partner/Kiadó: Pegasus Spiele
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kooperatív
- Játékosok száma: 2-6 fő
- Játékidő: átlagosan 60-90 perc
- Korcsoport: 10+
- Nehézség: 2,00
- Ára: a kiadó honlapjáról rendelve 49,99 euró, nagyjából 19 400 forint
Egy ilyen baljós előszó után talán megnyugtató lehet hallani, hogy a The Dwarves képében egyébként egy egészen jópofa és szórakoztató társasjátékot kaptunk. Már ha az ember hajlandó szemet hunyni a kisebb hiányosságok fölött, és nem mellesleg szereti az ameri stílust. Mert itt bizony kockákat hajigálunk, méghozzá ipari mennyiségben, és nincs egyszerű dolgunk a győzelemért futott versenyben.
Az előkészületek során sok dolgunk nincsen: a karakterválasztás mellett eldönthetjük, hogy melyik „könyvet” szeretnénk játszani az elérhető öt közül. Ennek megfelelően kerül összeállításra a küldetés- és a fenyegetés-pakli, illetve kerülhetnek fel esetleges extra jelölők a térképre, és következhetnek be apróbb szabálymódosítások. Kezdésnek az első könyvet ajánlják a fejlesztők, ez tekinthető egy „alapjátéknak” (a továbbiakban elsősorban ennek a szabályait taglaljuk). Ehhez két kisebb kiegészítőcsomag is jár. Emellett, mint említettem, további négy könyv, azaz gyakorlatilag négy újabb küldetés-pakli adott, melyek sorban nagyjából egyre nehezebbek is.
Törperős
A játék menete során felváltva két-két akciót hajthatunk végre a lehetséges négy közül: ezek a mozgás, harc, küldöttség útnak indítása, és a képességpróba. Mindegyik akciót az egyedi karakterlapunk három fő tulajdonsága, az erő (csatabárd), ügyesség (kéz) és sebesség (láb) határozza meg. Ha mozogni szeretnénk, akkor sebességünknek megfelelő számú kockával dobhatunk, és a legnagyobb értéket vehetjük figyelembe, értelemszerűen ennyi hatszöget léphetünk, az alagutakon pedig rövidíthetünk is. Harcolni csak akkor tudunk, ha ellenséges seregekkel egy mezőn állunk, ekkor a csatabárd alatt szereplő számú kockával dobott értékeknek egy adott határértéket (pl. egy ork legyőzéséhez 4-et vagy nagyobbat kell dobni) kell meghaladni ahhoz, hogy mindegyik sikerért egy ellenséges meeple-t levehessünk. A küldöttséghez a „kezünket” használjuk, és a tanács-táblán léptethetjük a csatabárdot jobbra, ha a jelölőtől jobbra levő értéket sikerül megdobni. A tanács jelentősége, hogy folyamatos passzív hatást érvényesít, a sáv közepétől balra inkább hátrányos, jobbra pedig előnyös módosításokkal. Képességpróbára általában csak akkor van szükség, ha azt egy küldetés kéri, ekkor a jelölt képességünkkel kell egy (vagy több) meghatározott értéket dobnunk.
Ha végeztünk akcióinkkal, a tábla szélén levő végzetsávon egyet léptetjük a játékosjelölőt, és az ott szereplő ikonnak megfelelően három dolog történhet: ellenségek özönlenek a táblára; a tanácsjelölőt eggyel balra mozgatjuk; vagy két fenyegetés kerül a mellékküldetés-pakliba (vagy későbbi könyveknél a kettő közül egy azonnal érvényesül). Ezek közül a legtöbb gondunk az ellenséges seregekkel lesz, és aligha meglepő módon ez szerepel a legtöbbször a játéktábla szélén is. Ha támad az ellenség, akkor a három színes kockával kell dobnunk, és a rajtuk szereplő koponyák számának (lehet nulla) megfelelően kerülnek fel ellenfelek a végzetsávon meghatározott kapu előtti mezőre. Ha egy mezőn bármikor öt vagy több ellenséges meeple van, az elpusztul, ekkor a végzetjelölő elindul a végzetsávon, illetve húzunk egy helyettesítő hatszöget, melyet a térképen és a rajta szereplő színes nyílnak megfelelő irányban lehelyezünk a térképre. Az ugyancsak rajta szereplő színes négyzeteknek megfelelő színű és számú ellenséges csapatok szétszélednek az adott irányba, a maradék pedig a nagy nyíl irányába mozog tovább. Egy idő után minden út a fővárosba, Blacksaddle-be vezet, ahol pedig minden öt beérkező ellenséges meeple után a végzet-jelölő ismét halad a végzetsávon.
A The Dwarves többféleképpen bukható el, mint ahány módon megnyerhetjük: ha a játékosjelölő és a végzet-jelölő egy mezőre kerülne, vagy ha egy hős is meghal, kollektíven buktuk a játékot. A győzelem egyetlen módja a küldetéspakli átpörgetése, és egy végső cél teljesítése.
Töpörödött törpördögök
A The Dwarves „Big Box” kiadása járt nálunk, melyben nemcsak az összes eddigi kiegészítő, hanem egy teljesen jól használható inzert is helyt kapott. Bár néhány további rekesszel a tokeneket is jobban (kevésbé ömlesztve) el lehetett volna helyezni, de ezt a minimális áldozatot könnyen el lehet fogadni. A játékostáblák, a térkép dizájnja és a tanácstábla ízléses, de ami kifejezetten lenyűgözött, hogy a kártyák mindegyikén egyedi illusztrációt találunk, kár, hogy csupán a lap nagyjából harmadát ékesítik. A játékosokat szimbolizáló miniatűrök mellett kicsit szokatlanul mutatnak a túlméretes fa meeple-ök, de ezt talán magyarázhatjuk azzal, hogy mégiscsak törpöket alakítunk.
A The Dwarves alapvetően egyszerű, gyors és pörgős, ám tagadhatatlan módon a szerencsének is bőven van szerepe, mind a kártyahúzásban, mind a kockadobálásban. Emellett akadnak kisebb gondjai az „alapjátéknak”: itt ugyanis egyszerre csak egy célfeladatért küzdünk, mellette felfedve csupán három további mellékküldetés van, melyek teljesítése teljesen opcionális és olykor elhanyagolható, vagy éppen aktuálisan szükségtelen jutalmat adnak. Vagy rosszabb esetben egy fenyegetést kapunk, ami azonnali vagy folyamatos hátrányban részesíthet, ugyanakkor ez a fő módja a tárgyszerzésnek is, melynek viszonylag vastag pakliját alig fogjuk érinteni. Pláne, hogy nem nagyon van időnk „fölösleges” hülyeségekkel foglalkozni, mikor a körök háromnegyedében folyamatosan özönlenek az ellenfelek, és egyértelmű, hogy feltartóztatásuk (inkább csak lassításuk) mellett mielőbb a küldetéspakli aljára szeretnénk érni.
Röviden: ebben a játékmódban jobbára redundánsnak érződik a lapok tetemes része. Ezt a hibát orvosolja a többi könyv, mely egy az egyben megszabadul a mellékküldetés-paklitól, és felcsapva három, párhuzamosan teljesíthető végcélunk van, továbbá azonnal fenyegetéseket kapunk a végzetsávon érintett mezőkért, nemcsak bekeverjük azokat. Persze ezzel nemcsak fókuszáltabb, hanem jóval nehezebb is a The Dwarves. És emellett a nehézség mellett a nyelvfüggőség az, ami miatt a társas nem ajánlható akárkinek – ami azért kár, mert nálunk a család legkisebb tagját is sikerült bevonni a játékba, és kimondottan várta az újabb lehetőséget. De a mi példánk is mutatja, hogy ha van, aki segít a nyelvi akadályok leküzdésében, az egyszerű és könnyen tanítható játékmenet végett nagyjából mindenki jól fog vele szórakozni, aki szereti az ameri stílust.
(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, a Pegasus Spiele-nek! A játék erősen nyelvfüggő, szinte nincs olyan eleme, mely ne tartalmazna idegen nyelvű szöveget. Rajongói fordításról nem tudunk.)
