Még külföldi társasjátékboltok polcain is könnyedén bele lehet futni a Vagabund kiadót alapító és vezető Szőllősi Péter játékaiba, nem véletlenül, a több mint 20 éve aktív kiadó ugyanis a kártyajátékok megszállottja, és számos modern klasszikus fűződik a nevéhez!
Utcai könyvárusból rendkívül aktív könyvkiadó, mellette pedig a nemzetközi piacon nemcsak jelen lévő, de ott is sikereket szerző társasjáték-gyártó: a több mint két évtizedes múltra visszatekintő Vagabund Kiadó éppen annyira változatos portfólióval rendelkezik, mint amennyire aktív, hiszen a számtalan témát feldolgozó könyves kínálat mellé sikerült olyan teljes egészében házi készítésű társasokat is kiötleni, melyek révén a kiadót alapító és vezető Szőllősi Péter nemcsak egy új műfajban tudta megvetni a lábát, de maradandót is alkotott. Elég csak annyit mondani: Gyümi, és még azok is garantáltan felkapják a fejüket, akik nem feltétlenül ismerik annyira a modern társasokat, de a hazai fejlesztésű családi játékok megkerülhetetlen klasszikusa legalább annyira ismerős számukra, mint az ugyanezen kategóriába eső Bang, vagy épp a Dixit. A Vagabund tarsolyában azonban számos más kincs is lapul: ebből mutatunk most be hármat!
ARBORÉTUM
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-4 fő
- Játékidő: 30 perc
- Korcsoport: 8+
- Nehézség: 2.15/5
- Ár: 4990 Ft
A Vagabund kínálatában megtalálható kevés nem saját fejlesztésű, hanem honosított játékok közül a legismertebb egyértelműen az az Arborétum, amely angol nyelvterületen eredetileg 2015-ben jelent meg, méghozzá a nem éppen kispályás Renegade gondozásában, három évvel később pedig a lokalizált változat is elkészült. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az Arborétum maximálisan nyelvfüggetlen, így honosításra a szabálykönyv, valamint a vaskos és rendkívül jól tördelt pontozótábla került. És ez már jól előrevetíti, hogy a komplexitás vádjával nem lehet illetni.
És nem is kell: az Arborétum egy nagyon egyszerűen tanulható kártyajáték, amely sikeresen ötvözi a kézmenedzsmentet, a kollekciógyűjtést, a laplehelyezést, méghozzá egy varázslatos témába csomagolva. A feladatunk itt nem más, mint egy a látogatókat elkápráztató sétálóúttal rendelkező arborétum létrehozása, melyhez 10 különféle fafajta használható fel, a juharfával kezdve a cseresznyefán át egészen az olyan különleges darabokig, mint a zsakaranda vagy épp a kasszia. Az éppen használt fajok mennyisége alapvetően a játékosok számától függ (2 főnél 6, 4 főnél mind a 10 aktív).
A játékmenet rendívül egyszerű, a saját körében mindenki az alábbi lépéseket kell, hogy végrehajtsa: 2 kártya húzása, 1 kártya kijátszása a saját arborétumba, majd 1 kártya eldobása. A húzás elvégezhető a húzópaklit, vagy akár a dobópaklikat használva is (minden játékos saját dobópaklival rendelkezik). A lehelyezés sem bonyolult, a legfőbb szabály igazából az, hogy minden kártyát úgy kell lehelyezni, hogy az vízszintesen vagy függőlegesen szomszédos legyen legalább egy vagy több olyan kártyával, amely már megtalálható az arborétumban. A játék akkor ér véget, amikor a húzópakliból elfogynak a lapok, ezt követően az éppen aktuális játékos még elvégzi az akcióját, majd jön a játék végi pontozás.
Egyszerűnek hangzik? Mert az is, amihez remekül asszisztál a varázslatos téma, illetve a fantasztikusan megrajzolt kártyák – az Arborétumra már ránézni is kellemes élmény. Ám ez... félrevezető. Az ember a téma és a tálalás láttán ugyanis azt gondolná, hogy egy könnyed, relaxációs élményt is nyújtó játék elé ül le, ez azonban a lehető legtávolabb áll a valóságtól: az Arborétum kompetitív játék, és nagyon kiélezett tud lenni, köszönhetően annak, hogy a kiértékelés során csak azon fafajták értékelhetők ki, melyekhez jogosultság van, ami a játék végén a kézben maradt lapokkal szerezhető meg. Az a játékos pontozhatja le a saját arborétumában az adott fajhoz tartozó legértékesebb útvonalat, akinek az adott fajból felfedett kártyái a legnagyobb összértékkel rendelkeznek – döntetlen esetén minden (az adott fajjal az arborétumában rendelkező) játékos, azonban, ha egy adott fajból valakinek a kezében 8-as kártya van, a másik kezében ennek pedig az 1-es kártyája, úgy a 8-as kártya értéke 0-ra zuhan. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy úgy is el lehet nyerni a pontozás jogát, hogy a saját arborétumunkban egy darab sincs az adott fajból, de ezzel megakadályozzuk más pontszerzését!
Az útvonalak kialakításakor ráadásul figyelembe kell venni a kártyákon található számokat is: egy szabályos útvonal vízszintesen vagy függőlegesen szomszédos, emelkedő számsorrendű kártyák sorozatából áll, és ezen útvonalnak az első és az utolsó kártyája ugyanazon fajt kell, hogy ábrázolja, sőt az útvonal minden kártyájának magasabb értékűnek kell lennie az őt megelőző kártya értékénél (de a számozásnak nem kell folytonosnak lennie). Ezen szabályoknak hála az Arborétum meglepően sok gondolkodást és taktikázást igénylő játék, ahol fejben mindig sokkal előrébb kell járni, és közben arra is gondolni kell, miként lehet az ellenfél orra alá borsot törni. Gyönyörű, hangulatos és a pulzusszámot mindig magasan tartó, halálosan kiélezett élmény: ha ez nem egy különleges egyveleg, akkor semmi!
CLAIM
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2
- Játékidő: 25 perc
- Korcsoport: 10+
- Nehézség: 1.73/5
- Ár: 3990 Ft
A szintén külföldi kiadású Claim annak a Scott Almes-nak a műve, akit a Tiny Epic-sorozat alkotójaként ismerhetünk. Eredetileg 2015-ös játéka is kicsi, de nem epikus – maximum csak az a helyzet, amibe csöppenünk, hiszen fantasy világában épp nagy baj van, mivel a király misztikus körülmények között elpatkolt, a trónért pedig máris megindult a polgárháború, melynek te is részese vagy. A célod nem más, mint megkaparintani a hatalmat, megszerezve az öt legnagyobb fajból legalább három támogatását, és ezáltal a hatalmat.
A Claim mindezt egy egyszerű, kétfős, ütős-vivős kártyajáték formájában tálalja, melyben a játékosok egy két fázisra osztott meccs során igyekeznek elnyerni az említett fajok kegyeit. Az első szakasz összesen 13 ütésből áll: itt minden játékos egy követő kegyeiért versenyez, melyhez mind a két fél egy-egy lapot játszik ki. A nyertes az, aki a legértékesebb lapot rakja le... egy kis csavarral, ugyanis nem mindegy, hogy ez melyik frakcióhoz tartozik. Mindig az aktuális kezdőjátékos által lerakott lap határozza meg, hogy a másiknak mely fajhoz tartozó kártyával kell kontráznia: ha erre nem képes (mert például nincs goblinja a paklijában), a fordulót automatikusan elveszti (de még így is követőhöz jut, csak épp a húzópakliból, véletlenszerűen).
Mindez egészen addig tart, míg a húzópakli el nem fogy. Ha ez bekövetkezik, kezdetét veszi a második szakasz, melynek során mindkét játékos kezébe veszi az első fordulóban megszerzett 13 követőkártyát, és innentől kezdve a körönként kijátszott kártyákért megy a harc. A játék végén mindenki összeszámolja, hogy a pontozópaklijában hány kártya van az egyes frakcióból. Akinek egy frakcióból a legtöbb gyűlt össze, elnyeri a frakció szavazatát (döntetlen esetén a legmagasabb érték dönt). A győztes az, aki legalább három frakció szavazatát elnyerte.
Az egyes frakciók azonban különleges képességekkel is rendelkeznek, melyek megváltoztathatják nemcsak az adott forduló, de a teljes szakasz menetét is. A lovagok például automatikusan legyőzik a goblint (ha goblin után kerülnek kijátszásra); az élőhalottak az első szakaszban nem a dobópakliba kerülnek, hanem a kör győztesének pontozópaklijába; a törpök ezzel szemben a második szakaszban a vesztes játékoshoz kerülnek (minden, az adott körben kijátszott törp lap!). Ennek fényében folyamatosan alkalmazkodni kell a kialakult helyzethez.
A Claim egy villámgyorsan lezajló, rendkívül egyszerű, abszolúte belépőszintű kártyajáték, ami mára valóságos birodalommá bővült, köszönhetően a számos, teljesen új fajokat tartalmazó kiegészítőnek és a második résznek, ami ráadásul kombinálható is, így aki egyszer rákap, számítson rá, hogy egy jókora adag Claim kerül majd a kosarába!
CHACHAPOYA
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-4 fő
- Játékidő: 30-45 perc
- Korcsoport: 9+
- Nehézség: 1.86/5
- Ár: 3790 Ft
Szőllősi Péter legújabb, 2019-es játékában a résztvevők az 1930-as évek elején tevékenykedő régész-kalandorokat alakítanak, akik nem a világ neves múzeumainak gyűjtik letűnt birodalmak értékes kincseit, hanem a saját zsebeiket akarják megtömni, lehetőség szerint úgy, hogy a lehető legtöbb és legértékesebb kincs nekik jusson, és ne a riválisaiknak. A kapzsiságnak és a zsebek meggondolatlan pakolásának viszont ára van, így aki nem vigyáz, könnyen kisemmizve, nincstelenül találhatja magát a játékon kívül...
A Chachapoya mindezt egy olyan kártyajáték formájában nyújtja át, melyben minden a licitáláson és a blöffölésen múlik. A játékmenet két fázisra oszlik: az elsőben az aktuális kezdőjátékos felcsap három kincskártyát, melyből titokban kiválaszt egyet, amit visszacsúszhat a kincskártya pakli aljára; a maradék kettőből egyet képpel felfelé, egyet képpel lefelé rak le. A második fázis során minden résztvevő ezen kincsekre licitál, kalandorokat, azaz licitkártyákat használva. Minden játékos kiválasztja a kezéből a kijátszani kívánt licitkártyákat, majd ezeket egyszerre kell felfordítani, és kiértékelni a licit eredményét. Az nyer, aki a legértékesebb vagy a legtöbb pontot érő kalandort/kalandorcsapatot rakta le, és így ő távozhat egy vagy két kinccsel.
Az alapvetően egyszerű játékmenetet azonban nem csupán a parádésan jól kidolgozott, a Verne-regények világát idéző, easter eggekkel teliszórt, meseszépen festő kártyalapok, hanem számos egyedi ötlet teszi igazán különlegessé és eszelősen izgalmassá. Ott vannak például a kincsek, melyek a szett-gyűjtés elvén működnek, azaz egy-egy kincs értéke mindig a megszerzett darabszámtól függ. Van, ami önmagában mínusz pontot ér, kettő már átválthat pozitívba, négy-öt viszont azonnali és automatikus kiesést hozhat. Mivel a fordulók során egy kincs mindig rejtve van – azt csak az aktuális kezdőjátékos ismeri –, ezért elég gyorsan hatalmassá nő a rizikófaktor, és dönteni kell: megéri-e bevállalni azt a kockázatot, hogy az ember negatív pontot, esetleg kieséssel járó lapot szerez az impozánsnak tűnő mellé?
Ráadásul a licitálás sem egyszerű feladat, a lerakható kalandorok száma ugyanis korlátozott: minden egyes kalandor egyedi értékkel rendelkezik, és az is meg van határozva, hogy egy körben hány darab rakható le egy típusú lapból. A kalandorok nem is keverhetők, minden licitálás során csak egyfajta használható belőlük (kivéve egy különleges lapot, a jokerként funkcionáló nyomkeresőt), de van három vezérkártya is, melyek aztán mindent a feje tetejére tudnak állítani. A kínai maffia mindkét kincskártyát el tudja happolni; a többi kalandorhoz képest extrémen magas pontértékkel bíró diktátor egy kincset einstandolhat; az orosz kémnő ezzel szemben mindig veszít, cserébe viszont megfordítja a szabályokat, és a licitálás során a legkisebb licitet tevőt teszi ki győztesnek!
Ezeket figyelembe véve pedig talán egyértelmű, hogy elképesztően sok lehetőséget rejt magában a Chachapoya, aminek révén nemcsak a riválisokkal lehet irtózatosan kicseszni, de akár saját magunkkal is, ha elbízzuk magunkat, vagy a jól felépített csapdákba saját magunk sétálunk bele az opponensek akciójának hála. A Chachapoya az egyszerűnek tűnő játékmenetébe a blöffölés piedesztálra emelésével és a tucatnyi taktikázási lehetőséggel egy egészen páratlan, fájdalmasan feszes, botrányosan intenzív, a barátcsinálás ellentétét garantáló játékélményt kínál. Nem túlzás azt mondani, hogy ez nemcsak Szőllősi Péter eddigi munkásságának csúcsa, de a blöffölős kártyajátékok egyik kiemelkedő darabja is!
