A ’80-as évek végén nem állt túl jól a japán játékfejlesztő cég, a Square szénája. A hivatalos álláspont ezzel kapcsolatban csupán annyi, hogy hiányzott számukra egy igazán átütő siker. Számos korábbi alkalmazott szerint viszont a dolgok annyira rosszul álltak, hogy ha a következő játékuk megbukott volna, a Square csődbe megy, egyik legprofibb vezető játéktervezőjük, Szakagucsi Hironobu pedig visszavonul a játékfejlesztéstől. A fáma szerint ez utóbbi volt az ok, amiért a cég mára már legendás projektje a Final Fantasy címet kapta, mely – engedve az Ultima és a Wizardry-sorozatok sikerétől lenyűgözött Szakagucsi nyomásának, valamint az első Dragon Quest népszerűségének – egy szerepjáték lett.
A Final Fantasy azonban nem hagyományos RPG-nek készült. Szakagucsi egy alig hét főt számláló fejlesztőcsapat élén kellett, hogy elkészítse játékát, lehetőség szerint minél gyorsabban és költséghatékonyabban. A csapatot olyan, a sorozat formálásában később is kulcsfontosságú szerepet játszó munkatársak alkották, mint a zeneszerző Uemacu Nobuo, akinek dallamai a mai napig meghatározták a széria stílusát. A fejlesztésben és a játék dizájnjának megalkotásában azonban számos külső alkotót is segítségül hívtak – így vett részt az elkészítésében például Amano Jositaka képzőművész, kinek ikonikus illusztrációi évtizedekig kísérték a szériát, illetve Terada Kendzsi, aki Szakagucsi ötletei alapján kidolgozta a játék történetét, és tőle származik a sorozatban mai napig kulcsfontosságú szerepet betöltő kristályok koncepciója is.
Stílusdefiníció
Szakagucsi számos ötletet vett át a nyugati szerepjátékokból. Ilyen volt például, hogy (a Dragon Questtel ellentétben) a kaland kezdetén a játékos állíthatta össze négyfős csapatát, teljesen tetszőleges kasztokból. Nem volt megkötés, a társaság állhatott akár négy harcosból vagy négy fekete mágusból is – bár a játékmenetet úgy tervezték, hogy a változatos kasztok egymást támogatva működhessenek a leghatékonyabban. Jelentős újításnak számított az egyes ellenfelek és karakterek elementális gyengesége: a tűz-alapú ellenfelek súlyosan alulmaradtak a víz-alapú támadásokkal szemben, az élőhalott ellenfelek pedig a fény-támadásoktól szenvedtek el komolyabb sérüléseket. A történet szerint a játékos az ősi próféciák által megjövendölt Fény Harcosait irányította, akiknek feladata az volt, hogy felkutassák és helyreállítsák a természet elemeit irányító négy mágikus kristályt, ezáltal megmentsék a világot a küszöbön álló kataklizmától.
Útjuk során a hősök különböző járművekre is szert tettek, melyek megkönnyítették számukra a közlekedést, különböző városok és fajok problémáit oldották meg, a kristályokhoz érve pedig meg kellett küzdeniük egy-egy hatalmas erejű démonnal is. Az egyébként bármikor bekövetkezhető összecsapások során (más körökre osztott szerepjátékkal ellentétben) mindkét fél összes tagja folyamatosan látható volt, ahogy a különböző támadások és varázslatok is egyedi animációkat kaptak. Ezáltal a Final Fantasy a NES/Famicom egyik leglátványosabb játékának is számított.
Szakagucsi összességében elégedett volt az elkészült programmal – a Square fejeseit viszont az eredmény önmagában még nem győzte meg, és a cég problémás pénzügyi helyzete miatt eredetileg csak 200 000 példányban tervezték piacra dobni, mivel így nagy valószínűséggel az utolsó kazettáig elfogyott volna. Az alkotó azonban tudta, hogy ilyen alacsony eladással sosem derülne ki a játékban rejlő valódi potenciál, és még ha be is váltja a hozzá fűzött reményeket, akkor sem garantált, hogy megkapja a folytatást. Ezért aztán addig győzködte a vezetőséget, míg be nem adták a derekukat, és az eredeti tervhez képest kétszer annyi példányt gyártottak le belőle. Végül durván 520 000 kazetta kelt el Japánban, melynek hatására a Square természetesen zöld utat adott a második résznek is. A játék csak Amerikában kapott lokalizációt, ahol aztán 700 000-es eladást generált, méghozzá elképesztően pozitív fogadtatás mellett.
Évtizedes siker
A Final Fantasy minden későbbi része teljesen új világgal és történettel készült, a korábbi részből legfeljebb csak motívumokat, játékelemeket vettek át, a készítők pedig nem egy alkalommal egészen radikálisan megváltoztattak bizonyos koncepciókat. A Final Fantasy 2-ből például eltörölték a hagyományos szintlépések rendszerét, helyette a karakterek az adott fegyvernemek, képességek használatával fejlesztették az azokhoz fűződő képességeiket – az életerő például akkor növekedett, ha az adott karakter rendszeresen sérült és gyógyult a csatákban. A harmadik rész lehetővé tette a karakterek kasztjainak cserélgetését, az ezt követő epizódokban pedig a játékos már névvel, nemmel és személyiséggel ellátott karaktereket irányíthatott.
Japánon kívül azonban a következő Final Fantasy a negyedik rész lett, mely (némileg cenzúrázva) Final Fantasy 2 címen jelent meg, majd az ötödik epizód ismét kimaradt, hogy a hatodik aztán Final Fantasy 3-ként debütáljon. Az eredetit követően a Final Fantasy 7 volt az első játék, mely ugyanazzal a sorszámmal jelent meg mindenhol, PlayStation 1-en pedig felújítások formájában (a harmadik részt leszámítva, amely csak a 2006-os, Nintendo DS-en megjelent 3D remake formájában látogatott el először nyugatra) játszhatóvá vált a teljes sorozat.
Bár az első Final Fantasy játékmenete nem minden tekintetben öregedett jól (erről a PC-n is elérhető Pixel Remaster-sorozatnak köszönhetően bárki meggyőződhet), zenéi, stílusa, történetei a mai napig klasszikusnak számítanak a JRPG műfaján belül. A sorozat szekere pedig azóta is töretlenül robog tovább: a 16. részéhez közeledő sorozat animékkel, mangákkal, könyvekkel, számos spinoffal, remasterrel, MMORPG-vel, taktikai stratégiával bővült az évtizedek során. Pont néhány napja jelent meg a Crisis Core: Fina Fantasy 7 felújítása, míg év elején a legelső rész világa is visszaköszönt a soulslike mechanikákkal operáló Stranger of Paradise: Final Fantasy Origin formájában. Az azóta legnagyobb riválisát is magába olvasztó Square Enix pedig nem valószínű, hogy az elkövetkező években tervez majd visszább venni a széria tempójából.
