Alig egy hónapja, szintén egy nagy Nintendo-sorozat kapcsán lehetett megemlékezni arról a monumentális kihívásról, amivel a Nintendo 64 szembesítette az azelőtti évtizedben 2D-ben dolgozó játékfejlesztőket. Az addig ismert karakterek, világok és sorozatok modernizálása sok esetben teljes újragondolást igényelt, ezzel pedig a Nintendo EAD, a Nintendo legnagyobb sorozatait gondozó csapat nemcsak, hogy sikerrel nézett szembe, de az 1998-as The Legend of Zelda: Ocarina of Time-mal olyan biztos alapokat fektetett le, melyekhez egészen a 2017-es Breath of the Wildig nem kellett drasztikusan hozzányúlni. Nem mintha a fejlesztőknek ne lett volna rá alkalmuk, és ne tettek volna pár lépést egy olyan irányba, amivel még a sorozat alkotója sem értett egyet.
Új vizeken
A Nintendo 64 élettörténetében kifejezetten későn, 2000-ben megjelent Majora's Mask idején ugyanis már bőven a kanyarban volt a következő generációs konzol, a Nintendo GameCube, amely semmiképp sem hagyhatta ki egy új Zelda-játék esélyét, ám az, hogy ez milyen formában érkezzen, komoly fejtörést okozott magának a Nintendónak is. Főleg, mert már jó előre sikerült beígérni, miután 2000-ben, a GameCube bejelentésekor nemcsak az ígéretek között szerepelt egy új felvonás, de rögtön a nyilvánosság elé is állt.
A Ganondorffal ismét szembenéző Link alapvetően kizárólag a hardver modern 3D-s képességeit volt hivatott demózni, a nagyközönség ugyanakkor készpénznek vette azt, hogy a Nintendo ismét elkötelezte magát a fotorealisztikus ábrázolás mellett, kihasználva a GameCube lehetőségeit egy minden addiginál szebb és részletgazdagabb Zelda-epizód kidolgozásához. Csakhogy a következő Zelda-játék egyáltalán nem ezen alapelv mentén készült, a komor, felnőttes világ helyett teljesen új vizekre hajózva.
Ez jelen esetben szó szerint értendő, a Zelda-csapat ugyanis a Majora's Mask befejezése után, az új projekt kezdetekor úgy érezte, hogy a két meghatározó és korszakalkotó Nintendo 64-es rész már mindent kihozott a komorabb Zelda-hangulatból, és az önismétlés elkerülése érdekében mindenképp drasztikus változtatást akartak. A szikrát alapvetően a rengeteg Ocarina of Time karakter dizájnjáért felelős grafikus, Haruhana Josiki lobbantotta lángra, aki egy rajzfilmes, hatalmas szemekkel rendelkező Link megálmodásával egycsapásra felkeltette a csapat, és főleg a rendező, Aonuma Eidzsi érdeklődését. Egy nagy probléma volt csupán: maga a legendás Mijamoto Sigeru, aki félő volt, hogy nem adná áldását egy, a Zelda-világától ennyire idegen és ennyire új irányvonalra.
A titkos küldetés
Ebben pedig nem tévedtek, az új art dizájn finoman szólva sem nyerte el Mijamoto tetszését, ám a csapat lelkesedése, illetve a fejlesztés kifejezetten gyors tempója okán végül beadta a derekát. A közönség ugyanakkor már máshogy vélekedett, a 2001-es hivatalos debütálás ugyanis egyáltalán nem sült el olyan pozitívan, mint az egy évvel korábbi. A cel-shadingnek hívott eljárással készült látványvilág kifejezetten megosztotta a közönséget, a rajongók valamennyire becsapva érezték magukat a korábbi, teljesen életszerű techdemó miatt. A Nintendo így stratégiát váltott, és eldöntötte, hogy addig nem fog ismét a közönség elé állni, míg az időközben Wind Wakerre keresztelt epizód el nem nyeri végső formáját, a figyelem pedig nem a tálalására, sokkal inkább a játékmenetére irányul.
Ezen a téren pedig bőven volt mivel számolni, hiszen a Wind Waker már a játéktér kapcsán is igyekezett drasztikus fordulatot venni. Ezúttal ugyanis a főszerepet egy olyan világ kapta, amit nagyrészt elnyelt az óceán, az újdonsült terep lakói így kisebb-nagyobb szigetekre zsúfolva élik mindennapjaikat. Az ezek közti ingázás természetesen nehéz lenne Link hagyományos közlekedési eszközével, így Eponát egy beszélő, sárkány külsőt viselő hajó váltotta, amely hű társként szolgált a hagyományos ötletek mentén haladó kalandon. Ezúttal is labirintusszerű, komplex templomok felfedezése, a Triforce-darabok felkutatása állt a középpontban, amit a korábbi epizódokhoz képest kissé pörgősebb, dinamikusabb csaták egészítettek ki, új harcmozdulatokkal, emlékezetes főellenfelekkel és grandiózus helyszínekkel. A víz lepte Wind Waker-világ talán a Zelda-történelem egyik leghangulatosabb, legszebb és egyben leghatalmasabb vidéke, amely még húsz év elteltével is egészen lenyűgözően néz ki, a hatalmas hullámok, a ködbe burkolózó szigetek pedig kiválóan ösztönöznek a felfedezésre.
Master Quest
Ugyanakkor ez az egyedi külső az, amely talán a legfőbb felelőse volt a korábbi epizódokhoz képest, kifejezetten gyenge startnak: "csupán" 4,6 millió példány talált gazdára, ami jócskán elmaradt az addigi rekordertől, a 7,6 milliós Ocarine of Time-tól, így a Wind Waker – üzleti szempontból legalábbis mindenképp – csalódásként lett elkönyvelve. Pedig a Nintendo mindent bedobott a siker érdekében: Észak-Amerikában az előrendelők egy második lemezt is kaptak (ez Európában előrendelés nélkül is a csomag része volt), amely nemcsak az Ocarine of Time portját tartalmazta, de az eredetileg Nintendo 64 DD-re tervezett Master Questet is. A csomag teljesen átdolgozta az alapjáték dungeonjeit, és bizonyos, korábban opcionális tárgyak megtalálását is kötelezővé tette, elnyújtva (és egyúttal meg is nehezítve) Link kalandját. Mindezek ellenére a Wind Waker a megjelenésekor, és az azt követő években is keményen meg kellett, hogy küzdjön a sikerért, és csak jóval a megjelenése után vált igazi kult-klasszikussá – különösen a sokakban keserű szájízt hagyó Twilight Princess és a Skyward Sword megjelenését követően.
A Wind Waker pótlása jelenleg sajnos nem a legegyszerűbb: a legjárhatóbb út a Wii U-s The Legend of Zelda: The Wind Waker HD beszerzése, amely a giroszkóp támogatás mellett a menürendszerbe is belenyúlt, de inaktív platform lévén ez egy költséges beruházás lehet. Jelenleg pedig nem úgy tűnik (vágyak és pletykák ide vagy oda) hogy a Wii U-ról érkező Switch-átiratok sorába beállna a program (pedig logikus lépésnek tűnt a tavasszal érkező The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom előtt), így a Zelda-történelem ezen szelete egyelőre az előző generáción ragadt, és ki tudja, mikor tud kihajózni onnan.
