Ha a legnagyobb hatású, legismertebb, egész generációkat meghatározó játékokról beszélünk, a Nintendo és Sega ikonikus kabalái mellett általában meg szokott jelenni Master Chief zöld páncélba burkolt alakja is. Ez kicsit sem véletlen: a Halo volt az a széria, amely (a Rare játékai mellett) bebizonyította, hogy az addig a PC felségterületének tekintett FPS műfaj nemcsak megállja a helyét konzolokon, de még akár méltó vetélytársa is lehet az asztali gépek felhozatalának. Az út viszont a Halo esetében sem volt zökkenőmentes. A Bungie-nál a fejlesztés tulajdonképpen már a kilencvenes évek derekán, a Marathon-sorozat harmadik része után megindult, azzal a céllal, hogy egy új akciójátékot dobjanak piacra, mely kimondottan a járművezetésre és a realisztikus fizikára helyezi a hangsúlyt. Szinte már legendás, ahogy az eredetileg stratégiának szánt alkotás hogyan alakult át TPS-sé, majd FPS-sé. A Bungie akkor még igencsak aprócska csapatának azonban első körben beletört a bicskája a vállalkozásba, és míg más fejlesztéseik szépen haladtak, az egyelőre cím nélküli projektet szinte csak koloncként görgették maguk előtt.

Majd 2000-ben lecsapott a balsors. A Bungie szénája eleve nem állt valami jól, legfrissebb megjelenése, a Myth II pedig elszakította azt a bizonyos utolsó szalmaszálat is. A játék egy mára legendásan borzalmas buggal került piacra, mely törlés során a játék fájljaival együtt törölt pár más dolgot is a merevlemezről, nem egy játékos gépén helyrehozhatatlan, iszonyatos károkat okozva. A hiba javítása érdekében kénytelenek voltak az összes példányt visszahívni a piacról, majd az anyagi veszteségek fedezésére a cég egy részét és a franchise-t is eladni a Take-Two-nak. A felmentő sereget a Microsoft jelentette egy felvásárlással és egy nagyon fontos kikötéssel: az ekkor még cím nélkül készülődő sci-fi lövöldének előbb a redmondi cég új, Xbox nevű konzoljára kellett megjelennie, ráadásul olyan formában, hogy szemléltesse a dobozban rejlő erőt.

A Bungie-nak tulajdonképpen szűk egy éve volt csak arra, hogy az addig mindössze apró játékmenet-szegmensekből és dizájntervekből álló projektet egy felsőkategóriás játékká alakítsák. Ennek részeként FPS nézetre váltottak (elsőkként alkalmazva a konzolos lövöldék számára később alapértelmezésnek számító mozgás- és célzássegítő mechanikákat),  valamint számos ötletet elvetettek, köztük például a nyílt világot, bár a pályák így is sokkal nagyobbak és nyitottabbak voltak más konkurensekhez képest. Két fegyverre és egy gránátra korlátozták a más FPS-ekben méretes fegyverarzenált, valamint az életerő rendszert is megreformálták, az újratöltődő pajzsok formájában lényegében elsőkként bemutatva a regenerálódó életerőre építő játékmechanikát. A multiplayer is kiemelt szerepet kapott, bár az ezzel kapcsolatos elképzelésekből egy már-már komikus apróság miatt kellett engedniük: az Xbox online szolgáltatása, az Xbox Live a megjelenésre még nem állt rendelkezésre, így a játék kooperatív és kompetitív módjai csak offline és helyi hálózaton voltak játszhatóak.

Az utolsó esély

A játék a távoli jövőben játszódott, ahol az emberiség összetűzésbe került az idegen fajokat összetömörítő, vallási fanatizmusra épülő Covenant nevű birodalommal, mely technológiai fejlettségének és hatalmas létszámának köszönhetően villámgyorsan fölénybe került. Az emberiség csak a Spartannak nevezett, genetikailag felturbózott szuperkatonák segítségével vehette fel a harcot, ám a Halo eseményei előtt, az utolsó nagyobb Föld előtti helyőrség, a Reach bukásával mindössze egyetlen ilyen harcos maradt. A Master Chief néven ismert John-117 a Reach bukása után menekülő Pillar of Autumn hajó fedélzetén ébred hibernációjából, egy Covenant támadás közepén, az idegen vallás középpontjában álló, Halo nevű hatalmas csillagközi objektum mellett, mely egy egyedi gravitációs mezővel és atmoszférával rendelkező, gyűrű formájú mesterséges világ. A játék során kiderült, hogy a Covenant vallása lényegében egy hazugság: az általuk tisztelt Forerunner nevű idegen faj a gyűrűt ugyanis egy hatalmas fegyverrendszer részeként építette fel, mely kiirtotta az összes életet az ismert univerzumban, hogy ezáltal megállítsa a Flood nevű parazita fajt, mely azonban ironikus módon pont a Halo belsejében vészelte át a kataklizmát, az emberek és a Covenant küzdelme alatt pedig ismét elszabadul. Master Chief feladata a Flood megfékezése mellett a Halo elpusztítása volt, és a Forerunnerek által hátrahagyott mesterséges intelligencia, 343-Guilty Spark megfékezése, mielőtt a paraziták felbukkanása ismét aktiválhálná azt.

A novemberi megjelenéssel az embertelen hajtás minden egyes pillanata maximálisan kifizetődött. A Halo lett az Xbox egyik legelső “killer app”-ja, a játék, amely miatt sokak számára szinte kötelező vétellé vált a konzol. Egyetlen játék tudta csak igazán felülmúlni, saját, 2004-ben megjelent folytatása, mely már online multiplayert is tartalmazott, a hosszabb fejlesztési időnek és lefektetett alapoknak köszönhetően pedig a játékvilág és mechanikák további csiszolására és bővítésére tudták fektetni a hangsúlyt. A Halo 2 egyszerre két használható fegyverrel, egy még epikusabb (ám kegyetlen cliffhangerrel félbevágott) történettel, és az előző rész Covenant erőit vezető bukott idegen parancsnok, az Arbiter visszatérésével, mint új játszható karakter, minden tekintetben felülmúlta az elődöt, és éveken át maradt az Xbox Live legtöbbet játszott játéka, a műfaj etalonja, melyet követően minden ígéretes konzolos FPS az ironikus “Halo-killer” becenevet kapta.

A sorozat sikere pedig folytatódott az Xbox 360 konzolon is. A trilógiát lezáró, 2007-es, Halo 3 minden idők egyik legjobb és legsikeresebb játéka lett, de nem volt szégyellnivalója a különálló történeteket összegyúró ODST-nek és a Reach című spin-offnak sem, mely az első rész előzményét, a Reach és a Spartan harcosok bukását mutatta be. A széria emellett még más műfajokkal is megpróbálkozott, például, visszatérve a gyökerekhez, az RTS-ek sorát erősítő Halo Wars formájában. Ezen a ponton természetesen már a Halo is multimédiás franchise volt, játékfigurákkal, képregényekkel, könyvadaptációkkal és egy azóta is development hellben hánykolódó filmadaptációval, valamint egyúttal az Xbox népszerűségének és az ikonikus multiplayer módnak hála az egyik legismertebb videójáték-sorozat is.

Külön utakon, néha zsákutcák felé

Majd sor került a Bungie és a Microsoft szakítására, a Halo jogai azonban Microsoftnál maradtak, és ezt kihasználva egy vadonatúj belső stúdiót hozott létre 343 Industries néven, melynek feladata kifejezetten a széria feletti bábáskodás lett. A váltás szerencsére nem törte meg a sorozat karrierjét, hiszen a Halo 4 is jól teljesített – bár egyes keményvonalas rajongóknál nem csúszott olyan könnyen –, de a már Xbox One-on debütált gyűjtemény, a The Master Chief Collection is elnyerte a nosztalgiázásra, vagy épp a sorozat pótlására vágyó rajongók tetszését, amit a szintén kellemesre sikerült Halo 5: Guardians követett. Rengeteg aggodalmat okozott a soron következő, a szériát Xbox Series X|S-en folytató Halo Infinite első játékmenet videója, mely kopottas játékdizájnt és mémek tucatjait szülő grafikát villantott, a fogadtatás pedig olyannyira negatívnak bizonyult, hogy a Microsoft végül még a megjelenést is elhalasztotta. A helyzet szerencsére a legfrissebb bemutatók alapján már nagyságrendekkel ígéretesebben fest. Hogy mit hoz a jövő a Halo számára, és hogy a 343 képes-e mindenben felnőni a feladathoz, hamarosan kiderül. Addig is, egy kis gyorstalpalóként, érdemes nekiesni még egyszer a Master Chief Collectionnek.