Bár a 2000-es évek során a filmadaptáció gyakran szitokszót jelentett a videójátékok mezőnyében, a Pókemberhez fűződő játékok mintha kivételt képeztek volna. Sőt, a Pókember 2 konzolos adaptációja esetében még azt sem túlzás kijelenteni, hogy korszakalkotó, egyenesen műfajdefiniáló hatással bírt, melynek örökségét aztán olyan szépemlékű, szuperképességekkel dúsított, nyílt világú játékok vitték tovább, mint a Prototype, az inFamous, vagy épp az aktuális, Insomniac-féle, PlayStation-exkluzív Spider-Man.
Tisztára, mint a moziban!
Ám a második felvonás előtt természetesen az első Pókember-film is kapott egy játékváltozatot, méghozzá a 2002-es Spider-Man: The Movie képében, mely bár nem lett olyan klasszikus, mint folytatása, a maga nemében, mai szemmel visszatekintve is egy igen kellemes darab. A fejlesztés az akkor még viszonylag zöldfülű Treyarch csapatához került, ők pedig korábban már bizonyítottak az első PS1-es Pókember-játék Dreamcastre portolása során. Erre a tapasztalatra szükségük is volt, ugyanis a filmadaptáció fejlesztéséhez mindössze 18 hónap állt rendelkezésükre. Az adaptáció készítésekor természetesen mindent felhasználhattak a készülő film anyagaiból – szó szerint mindent, ugyanis Tobey Maguire és Willem Dafoe egyaránt a hangját kölcsönözte az általuk megformált karaktereknek. A filmben csak egy rövid cameo erejéig felbukkanó Bruce Campbell pedig a játék főállású narrátorává lépett elő, akinek stílusa és humora minimum egy fokot emelt a színvonalon.
A Treyarch ráadásul kihasználva azt, hogy a film egyes szegmensei között gyakran több napos, hetes időszakok teltek el, kicsit kibővítette annak történetét, és olyan ikonikus Pók-ellenfeleket is bevont a cselekménybe, mint a Rengető, Skorpió és Keselyű, a kissé kibővített Xbox-változatban pedig egy platform-exkluzív küldetésláncban Kraven is felbukkant. A játék azonban még nem a sorozattól később megszokott nyílt játékmenetet követte, hanem az előző generációs Pókember-játékokból ismerős, viszonylag nagy, tágas, ám ugyanakkor izolált és lineáris pályákat. A hálóhintázás gombnyomásra automatikusan történt, a játék fókusza pedig a harcrendszerben használt különböző kombókon volt, melyekből újabbakat az elrejtett aranypók emblémák begyűjtésével oldhattunk fel. A különböző nehézségi szintek teljesítéséért pedig igen szép számmal nyithattunk meg extra tartalmakat is.
Hálószövögetés
A legérdekesebb ezek közül az Alex Ross által tervezett eredeti, ám végül a Sony és Sam Raimi által elvetett kosztümök voltak Pókember és a Zöld Manó számára, valamint a Nehéz-fokozat leküzdése után megnyíló új játékmód, ami Zöld Manó szemszögét mutatta meg. Ez a játszható Manó a történet szerint Harry Osborn volt, aki apja halálát követően annak felszereléseivel próbált meg felszámolni egy Oscorp ellen szervezkedő összeesküvést. Ugyan a Manó csak Pókember pályáit játszhatta újra, más narrációval, játékmenete a siklónak köszönhetően pont eléggé elütött ahhoz, hogy megérjen még egy végigjátszást az eltökélt játékosoknál.
Bár a Spider-Man: The Movie irányítása kissé nehézkes volt (elsősorban a béna kamerakezelésnek köszönhetően), a végigjátszás pedig kissé túlságosan könnyű és rövid (3-4 óra alatt végig lehetett vinni, újrajátszásokkal együtt sem nyújtott 11-12 óránál többet), elég nagy siker lett ahhoz, hogy az Activision bizalmat szavazzon a Treyarchnak, és szinte egyből rájuk bízza a készülő Pókember 2 konzolos adaptációjának fejlesztését is. Mivel számos mechanika már rendelkezésükre állt, ebben az esetben a csapatnak már lehetősége nyílt kidolgozni az azóta alapértelmezettek számító nyílt világú játékmenetet és a realisztikus hálóhintázást. Az első rész pedig a rajongók körében a mai napig népszerű – lelkes modderek például nemrég extra skinek formájában elérhetővé tették benne mind Pókember, mind a Manó számára a Nincs hazaútban látott új kosztümök használatát. Ha valaki elég elszánt rajongó, annak a filmek újranézése mellett érdemes lehet egy-egy szabad délután erejéig nosztalgiáznia a játékváltozattal is!
