Amikor a Bethesda Game Studios beharangozta a Starfieldet, elég sokan szkeptikusak lettek az olyan ígéretek hallatán, mint például az ezer bejárható planéta, hiszen már látatlanban is teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy ekkora játszótéren a stúdióra korábban egyáltalán nem jellemző randomitás lesz az úr. A megjelenést követően aztán csakhamar kiderült, hogy a piros zászlót lengető embereknek lett igazuk, a sci-fi szerepjáték ugyanis pillanatok alatt összeroskadt a saját súlya alatt – még úgy is, hogy azokban a pillanatokban amúgy remek szórakozást kínált az opusz, amikor nem akart a No Man’s Sky babérjaira törni. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a cég addigi munkáihoz hasonlóan bogarak is szép számmal akadtak a programban (és most nem a bolygók felszínén poroszkáló egyedekre gondolunk), elég egyértelművé válhat, miért élték meg olyan sokan csalódásként az űr felfedezését, ám ez utóbbi fronton szerencsére óriási előrelépés történt az időközben érkezett frissítéseknek köszönhetően, a tartalmi hiányosságokat pedig az első kiegészítő, a szeptember végén debütált Shattered Space hivatott kiküszöbölni. A Microsoft égisze alá tartozó csapat rögtön a függöny elhúzása után leszögezte, hogy a szóban forgó expanzióban nyoma sem lesz a véletlenszerűen generált helyszíneknek, helyette kizárólag kézzel készített lokációkat és küldetéseket kapunk, maga a sztori pedig az alapjátékban csak érintőlegesen szerepelt Va'ruun ház körül forog, ami azon nyomban felcsigázta a Starfield világa iránt érdeklődőket. A bejelentést követő videók és fejlesztői nyilatkozatok szintén azt az érzetet keltették, hogy cikkünk alanya lehet a Skyrimhez készült Dragonborn és a Fallout 4-et kibővítő Far Harbor méltó utódja, ám ez sajnos – és itt most egy kisebb spoiler következik – olyannyira nem jött össze, hogy a most bemutatásra kerülő DLC lett a Bethesda egyik legrosszabb munkája.
Ó, testvér, merre visz az utad?
Na de kezdjük az elején. Ahhoz, hogy beröffentsük a Shattered Space motorját, egy olyan rendszerbe kell ugranunk az űrhajónkkal, ahol nincs aktív küldetés, ebben az esetben ugyanis elcsípünk egy meglehetősen baljós üzenetet, amely egy látszólag elhagyatott űrállomáshoz vezet minket. A dokkolást követően hamar világossá válik, hogy az Oracle névre hallgató létesítmény az említett Va'ruun ház tulajdona, a rideg falak és az önmagából kifordult legénység pedig arról árulkodik, hogy valami nagyon félrement a helyszínen, szóval nem ártana kideríteni, hogy mégis mi vezetett a katasztrofális állapotokhoz. Maga a prológus amúgy egy meglehetősen izgalmas kalandot vetít előre, hiszen a hangulat erősen horrorisztikus húrokat penget (persze nem Dead Space szinten, de ezt nem is várta senki), ráadásul kellő mennyiségű kérdőjelet varázsol a fejünk köré ahhoz, hogy elkezdjünk érdeklődést mutatni a fősodor iránt – kár, hogy akkor kapjuk az első nyaklevest, amikor ténylegesen beindul a történet.
A kozmikus kenyérmorzsák ugyanis a már sokszor említett csoport otthonául szolgáló Dazra városába vezetnek minket – pontosabban annak maradékába, mivel egy hetekkel korábban történt kataklizma következtében a település fele az enyészeté lett, a legfőbb látványosságnak számító citadellában (anyakönyvezett nevén The Scaled Citadel) pedig első és második ránézésre is olyan események zajlanak, amelyek teljes pusztulással fenyegetnek. Amolyan deus ex machina jelleggel csöppenünk tehát bele a tragédiába, méghozzá szó szerint, hiszen pillanatokkal a landolás után kikiáltanak minket a kiválasztottnak (ennek okát inkább nem árulnám el), akit a The Great Serpent küldött a helyzet rendezése érdekében. Bizony, ezúttal is mi alakítjuk a fényes páncélú lovagot, akinek megoldást kell(ene) találnia a problémákra, és bár időközben azért akadnak nem várt fordulatok, ez a felütés hamar ásítozást generálhat azok körében, akik már ráuntak a hőstörténetekre. Ennél jobban nem nagyon szeretnék belemenni a sztoriba, mivel Bethesda mércével mérve egy szolidnak mondható madzaggal húzzuk magunkat a finálé felé, ám annyit elárulhatok, hogy a végkifejlet során sajnos sikerült ellőni egy nagy adag klisét, miközben semmivel sem kerülünk közelebb ahhoz, hogy mégis mi fán terem a The Great Serpent – bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki ezt remélte a Shattered Space-től.
Ennél is nagyobb negatívum viszont, hogy történetmesélés terén körülbelül 15 éves lemaradásban van a Bethesda, így aztán hiába vannak érdekes pontjai a cselekménynek, hiába folyhatunk bele a három részre tagolt Va'ruun ház belpolitikai viszályaiba (természetesen a katasztrófa idején is a széthúzás az úr), a bármiféle dinamikát nélkülöző párbeszédek, a körülbelül három-négy fajta arcmimikát ismerő NPC-k másodpercek leforgása alatt megölik az immerziót. Természetesen nem várható el egy mezei bővítménytől, hogy előrántson a kalapból egy Mass Effect-szériát vagy The Witcher 3: Wild Huntot idéző filmszerű dialógusrendszert, pusztán szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a Bethesdának sürgősen ki kell szállnia a kizárólag visszafelé haladó időgépből, ha nem akarja, hogy a Starfieldhez hasonlóan a The Elder Scrolls 6 is csalódásként kerüljön be a videójátékok történelemkönyvébe.
Öröm az ürömben, hogy a hozzávetőlegesen 5-6 (ha valaki nagyon siet, akkor 4) óra alatt letudható fősztori mellett mellékküldetésekből is akad néhány, melyek kidolgozottsága a nagyszerűtől (például egy vérre menő testvérharc lebonyolítása) az unalmasig (bújócska a gyerekekkel, futárkodás) terjed, szóval összességében nézve átlagosnak mondható a felhozatal, de legalább a mennyiséggel nincsenek problémák. Ha pusztán a ránk váró tennivalók alapján kellene osztályoznom a Shattered Space-t, akkor amúgy sokkal pozitívabb képet festenék a DLC-ről, hiszen az idejemúlt kivitelezést leszámítva elég sok tartalmat kapunk, ám van egy olyan szegmens, ami sajnos alaposan rányomja a bélyegét a végeredményre.
Ismer valaki egy jó szemészt?
Méghozzá az új bejárható helyszín, avagy a Va’ruun’kai képében, a planéta látványvilága ugyanis szó szerint ártalmas lehet az egészségre – és nem, ez most nem holmi költői túlzás. Hogy miről is van szó pontosan? Nos, a Bethesdánál valaki jó ötletnek tartotta, hogy az egész bolygó rikító piros színben „pompázzon”, ami már az első percekben is problémát jelent a látásra (valamint a tájékozódásra) nézve, néhány óra elteltével pedig a szó szoros értelmében fizikai fájdalommal jár ránézni a képernyőre. Persze most elkezdhetnék azzal viccelődni, hogy a Shattered Space lényegében könnyeket csalhat az ember szemébe, csak ezt ugyebár nem jól megírt karakterekkel és szívbe markoló pillanatokkal érte el a stúdió, így inkább be is kötözöm gyorsan a humorzsákot. Ugyancsak méretes fekete pontnak számít, hogy bár papíron minden egyes sziklát a fejlesztők helyeztek el, továbbra sem túl izgalmas a felfedezés, mivel egyrészt alig van új fegyver és páncél (új társban pedig ne is reménykedjen senki!), másrészt ugyanúgy egy kopár pusztaságban barangolunk (vagy épp kocsikázunk, hiszen most már azt is lehet), csak épp nyakon öntötték a látképet a már említett piros színnel.
Magukon a kazamatákon egyébként valóban érződik, hogy szakemberek dobták őket össze, ám némelyik barlang és épület sokkalta nagyobb lett a kelleténél – értem én, hogy most volt alkalmuk a készítőknek kiélni a kreativitásukat, de azért nem lett volna muszáj átesni a ló túloldalára. Az új ellenfelek is inkább csak tüskét jelentenek a köröm alatt ahelyett, hogy valódi kihívással szolgálnának, mivel mind a lakosokból lett Vortex Phantomok, mind pedig a rovarokra hajazó Vortex Horrorok elképesztően idegesítők az állandó teleportálásukkal – pláne a kaotikus végjáték során. Az igazi fekete levest azonban a képkockák környékén kell keresnünk, a Starfield: Shattered Space ugyanis elégtelenre vizsgázik technikai fronton. Az amúgy nem túl méretes (bár ezúttal legalább megmagyarázták az okát) Dazra városában például még nagyítóval is elég nehéz megtalálni a vörös szűrő mögött rejtőző fps-eket, de Va’ruun’kai többi részén sem sokkal jobb a helyzet, így aztán hiába a 60fps-t célzó teljesítmény mód Xbox Series X-en, a történet színpadául szolgáló bolygón bizony nem sok hasznát vesszük ennek az opciónak.
Talán majd legközelebb…
A rosszul megválasztott színvilág mellett tehát még a sebesség is gátat szab annak, hogy élvezhessük a bővítményt, ami az alapjáték hibáinak és hiányosságainak „köszönhetően” eleve számos sebből vérzik. A Shattered Space-be szuszakolt tartalom ugyan valamennyire indokolttá teszi a 30 dolláros árcédulát (mondjuk a CD Projekt RED kiegészítőinek fényében azért meredeknek tűnhet a ceruza vastagsága), ám az avíttas megoldások, az izgalmasnak még csak távolról sem nevezhető helyszín, a nem túl jutalmazó felfedezés, valamint az elszalasztott lehetőségek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az imént részletezett DLC legyen az év egyik legnagyobb csalódása. Persze akik odáig voltak a Starfieldért, azok szinte biztosan örömüket lelik majd a sztori felgöngyölítésében és a végeláthatatlan szkennelésben (naná, hogy vannak új lények és növények!), ám akik már a tavaly megjelent RPG-t sem zárták a szívükbe, azokat nem ez a toldalék fogja meggyőzni arról, hogy a Bethesda visszatalált a korábbi önmagához. Nagy kár, mert maga az alapkoncepció rengeteg lehetőséget rejtett magában, ám a megvalósítás sajnos elcsúszott pár banánhéjon.
A borítóképek forrása: Steam, Bethesda
