Cikkek a korábbi filmekről:
- Star Wars I: Baljós árnyak
- Star Wars II: A klónok támadása
- Star Wars III: A Sith-ek bosszúja
- Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
- Star Wars VII. rész: Az ébredő Erő
- Star Wars VIII. rész: Az utolsó Jedik
1977-ben George Lucas filmforradalmat hozott el, amikor hosszas és nehézkes munka után végre mozikba küldhette a Star Warst, azaz a Csillagok háborúját (akkor még sorszám és alcím nélkül). A film a sikert elsősorban forradalmian új trükkjeinek köszönhette, ami lehengerelte az akkori közönséget, akik hamar a szívükbe zárták az ifjú Luke Skywalkert, a szépséges Leia hercegnőt, a csibész Han Solót és a bölcs Ben Kenobit is, na meg persze a gonosz Darth Vadert. Akkor még senki sem hitte, hogy ez az egy film egy 42 évvel később is folyamatosam bővülő, ma már üzleti brandként is működő franchise-t teremtett meg.
A polgárháború hajnala
Tizenkilenc évvel a Klónháborúk lezárása után a Galaxis javában már a Birodalom az úr. De a zsarnokságot nem mindenki nézi tétlenül. Felkelők egy maroknyi csoportja megszerezte a Birodalom új szuperfegyverének, az egész bolygók elpusztítására képes Halálcsillagnak a terveit. Leia hercegnő a scarifi csatából épp csak megmenekülve a Tatooine-ra tart, hogy (nevelő) apja kérésére felvegye Obi-Wan Kenobi Jedi mestert, és a tervekkel együtt eljuttassa őt az Alderaanra.
Bár meglépni nem tud Darth Vader elől, az ifjú hercegnő még idejében kijuttatja a terveket a hajójáról, amik így – két jól ismert droid közreműködésével – Luke Skywalkernél kötnek ki. Luke még csak nem is sejti, hogy az Erő akarata éppen belerángatja egy olyan drámába, aminek halottnak hitt apja és sosem ismert húga ugyanúgy a részese már.
Szabálytalan kezdés
Fogalmam sincs, milyen lehetett fiatalon ezzel a filmmel megismerni az egész franchise-t. Nem csak azért, mert én olyan korán találkoztam a Star Warsszal, hogy jószerivel a csihi-puhin kívül semmit sem fogtam fel – és mire elég érett lettem, már minden természetes volt –, hanem mert először A Jedi visszzatér epizódot láttam. De elhiszem, hogy életre szóló élmény volt.
Már csak azért is, mert az akkori sci-fikkel ellentétben Lucas nem a tudományokat és társadalmi problémákat vette górcső alá, hanem egy olyan űroperát hozott el, ami elemeiben sokkal közelebb áll a western és a fantasy műfajokhoz, mint a sci-fi-hez. Ő maga többször kinyilatkoztatta, hogy hiányzanak neki az olyan sci-fik, amik még nem akartak tudományosan korrektek és mindent megmagyarázóak lenni.
Amikor arról kérdezik, mi ihlette a Star Warst, Lucas előszeretettel példázik fiatal kora matinéfilmjeivel és az olyan, számára kedves képregényekkel, mint a Flash Gordon, illetve sokszor felhozta példának Edgar Rice Burroughs John Carter című könyvsorozatát, amit szintén kedvencei között tart számon. Ezekből a művekből merített, amikor megírta a Star Warst, és ettől sosem, még 2005-ben sem tért el. S hála az égnek az őt követők sem térnek el.
A Star Wars sosem volt humortalan, sötét és tudományos mű, sosem volt szó olyanról, hogy Luke-ék napokig utaztak a Millennium Falconnal az Alderaanra – ezeket a filmekkel nyíltan szembenő sületlenségeket már az olyan írók találták ki, akik nem értették meg, hogy a Star Wars nem sci-fi, hanem egy magát nem komolyan vevő űropera, ahol minden szabály szabadon formálható, minden a fantáziának van alárendelve. Lucas néhány alkalommal azt is kijelentette, hogy ő eleve fantasyként tekint gyermekére, csak itt lovak helyett űrhajók, városok helyett bolygók, szamurájok helyett Jedi lovagok vannak.
Az űrhajók öt perc alatt tesznek meg fényéveket, és ha a történet úgy kívánja, a bolygó elpusztítására épült állomással megkerülnek egy bolygót, hogy szétrobbanthassanak egy holdat – természetesen időt hagyva a Lázadóknak, hogy elpusztítsák a Halálcsillagot. Hőseink nyugodtan mászkálhatnak feltűnés nélkül a Birodalom legféltettebb bázisán, egy kis űrhajó meg nem tud lesprintelni egy hatalmas csillagrombolót, de simán tartja a lépést egy egyszemélyes vadászgéppel. Na meg az űrben terjed a hang, a hajók meg úgy mozognak, mintha légkörben repülnének. És így tovább, napestig lehetne sorolni, hogy Lucas hány és hány módon rendelte alá a logikát a fantáziának és a történetnek. Ez a Star Wars esszenciája már a kezdet kezdete óta.
Jó ez így? Nyilván, hiszen akár tetszik az ezt ellenzőknek, akár nem, 42 évvel az Egy új remény bemutatója után még mindig Star Wars-lázban ég a világ, s még mindig teremnek új rajongók.
Filmtörténelem
Amúgy maga a film nekem sosem volt a kedvencem, sőt az 1997-es felújításig azt is mondhatnám, hogy nem szerettem. Sokkal jobban bejött A Jedi visszatér Jabba palotájával, a hatalmas hajóhaddal és a menő fénykardpárbajjal. Persze érthető, hogy 5-10 évesen miért vonzott az jobban.
A ’97-es felújítással viszont ez a film is elvesztette „egyszerűbb kivitelezésű” mivoltát. Hiába no, a filmen még most is látszódik, hogy ez készült a legkevesebb pénzből és sok trükköt bizony tényleg ezen kísérleteztek ki. Viszont a Special Edition ebből elvett egy kicsit. Ezt ugyan sokan nem szeretik, és visszasírják az eredeti változatot (amit a Disney most elérhetővé tett a Disney+-on), de én imádom a nagyvárossá tett, különféle állatokkal és lényekkel telepakolt Mos Eisley-t, ahogy a felturbózott yavini csata is jobban tetszik, mint eredeti verziója. Különösen fájó lenne nekem most azt megnézni a Zsivány Egyes után. A kontraszt még így is erős, de nem olyan súlyos, mint az eredeti felvételek esetében lenne.
Persze mindezt ellensúlyozza a remek dizájn, hiszen a film olyan kultikus űrhajókat adott nekünk, mint az X-szárnyú, a birodalmi csillagromboló vagy a TIE vadász, amiket akár hangjukról is felismernénk, a Millennium Falconnál jobb csempészhajót pedig még senki sem tudott kitalálni, pedig voltak próbálkozók (talán a Serenity került hozzá a legközelebb). Az olyan remek kosztümökről, mint Darth Vader páncélzata, vagy az olyan fegyverekről, mint a fénykard és Han DL-44-es pisztolya, vagy a rohamosztagosok E-11-es sugárvetője, pedig oldalakon lehetne áradozni.
A hangulat szintén változatlanul erős. Az Egy új reménynek talán a legerősebb és a legfelszabadultabb az atmoszférája, köszönhetően annak, hogy sem politikai nyomás, sem Sith fenyegetés nincs a háttérben. Persze itt a gonosz Galaktikus Birodalom és a polgárháború, de a Lars farmra ez sokáig nem jut el, és Mos Eisley-ben sem érezni, hiába ugrálnak félre a rohamosztagosok elől a járókelők. De még a Halálcsillagon sem nyomasztó a hangulat, csak akkor szontyolodik el az ember, akkor esik ki a könnyed kalandozás érzése alól, amikor Luke meglátja Owen bácsi és Beru néni holttestét, illetve, amikor szétlövik az Alderaant.
A könnyedség és a derültség érzését remekül szolgálják az olyan jelenetek, mint a Cantina, ahol pattogós muzsika szól, vagy az, hogy Han a veszély érzete nélkül beszél Greedóval (és szerintem hót mindegy, ki lőtt előbb), vagy az, amikor Leia a tűzharc közepén szólogat be Hannak, és így tovább. De még a filmvégi, zseniálisan megkomponált és megvágott, a franchise-on belül is a mai napig páratlan, heroikus űrcsata sem ront ezen, pedig ott a Lázadóknak az utolsó percben sikerült eredményt elérniük.
Mindez a könnyed optimizmus, már-már mesei hangulat remekül passzol a filmhez és kifejezetten erős, ha időrendben, A Sith-ek bosszúja, a Solo és a Zsivány Egyes után nézzük meg, amiknek végén bár ott az optimista felhang, alapvetően sötét filmek, különösen a harmadik rész és az első spin-off. Ezekben ugyanis a jók vagy abszolút nem érnek el semmit, vagy csak nagyon nagy áldozatok árán részsikereket. Több rész után az Egy új remény az, ami után úgy állhatunk fel, hogy igen, a hősöknek most minden összejött, van remény. Nem is csoda, hogy Lucas ezt az alcímet adta a filmnek 1980-ban.
Kopottas szépség
Folyamatos felújítás ide vagy oda, az Egy új reményt sajnos mára kikezdte az idő vasfoga, és most nem feltétlen a trükkökre gondolok, de nyilván azokhoz sem volt kíméletes. Furcsa látni, hogy a Lázadók Szövetségében, ugyanúgy, mint a Birodalomban, csak fehér férfiak szolgálnak, Leián kívül sehol egy nő, Chewie-n kívül sehol egy idegen lény.
És mielőtt itt valaki PC-vel vádol, nem ezért furcsállom. Már azelőtt fura volt, hogy a PC szó divattá vált, és ennek oka az, hogy A Jedi visszatérrel ismerkedtem meg először, ami egy olyan lázadást mutat be, ahol nő a főparancsnok, és egy fekete bőrű tábornok osztja az észt egy kétlábú haladmirálisnak. S mindez azután, hogy megjártuk Jabba palotáját, ami hemzsegett a különféle szerzetektől. Ilyen változatosnak kell lennie a Galaxisnak, nem kolbászfesztiválnak. És 1983-ban még sehol sem volt PC igazgató.
De ugyanígy megmosolyogtató, hogy Tarkin kormányzó – akit máig az egyik legjobb birodalmi tisztnek tartok (szorosan mellette ott van már Krennic is), a zseniális Peter Cushing megformálásában, csak egy maroknyi TIE vadászt küld ki 30 lázadó vadászgép ellen. Ahogy az is fura, hogy Luke, Han, Leia és Chewie lényegében kisétálnak a Halálcsillagról – és nem érv, hogy hát hagyták őket, mert amíg be nem törtek a börtönblokkba, addig nem volt életben semmiféle parancs az életben hagyásukról, az automata fegyverek és az őrök mégsem tudták lelőni őket két méterről, miközben ők álltak (a plot armor jótékony védelme). Az ilyen tűzharcokat már A Birodalom visszavágban is próbálták jobban megkomponálni, legalább fedezékbe rakták hőseinket.
Mindezek ellenére az Egy új remény a mai napig mestermű, egy ékkő úgy a franchise-ban, mint a filmtörténelemben. Érdemeit nem lehet és nem is szabad elvitatni, és én személy szerint a mai napig szívesen nézem végig a sorozat részeként. Mert amikor elindul – most már a Zsivány egyes és A Birodalom visszavág között – egyáltalán nem érzek semmit abból, amit fentebb kritikával illettem. Akkor a film egyből beránt, megtart és még ma, lassan 30 évvel az első megtekintés után is izgulok azért, hogy Luke időben belője a protontorpedót a szellőzőnyílásba, és még a több mint századik megtekintés után is felfedezek valami új részletet, ami addig elkerülte a figyelmemet.
Képek: starwars.com
