Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy a 2013-ban megjelent The Last of Us a videójátékok történelmének megkerülhetetlen alapköve. Egy olyan, közel tökéletes alkotás, amely méltán írta be magát a legnagyobbak közé, és megmutatta, hogy a Naughty Dog bizony véresen komoly témákkal is elő tud állni, ha a helyzet úgy kívánja. Emlékszem, hogy annak idején a játék prológusában látott események mennyire elementáris erővel csaptak le. Amint Sarahval bejárod az üres házat, látod a tévében, hogy valami nagyon nincs rendben, majd a távolban robbanások hallatszódnak, szirénázó rendőrautók húznak el az utcán, és körvonalazódik a mérhetetlen káosz, az mind a mai napig valami elképesztő. Az HBO adaptációja – elég meglepő módon – évtizedekkel korábban kezd, ahol többet elárulnak a gombák általi fertőzés veszélyeiről. Ez kellően megalapozza a hangulatot, és csak ezután vált a sorozat Joelre (Pedro Pascal) és lányára, Sarah-ra (Nico Parker). Utóbbi sokkal nagyobb szerephez jut: láthatod, amint iskolába megy, beugrik a szomszédhoz, és egyéb, teljesen hétköznapi dolgok, azonban valami készül. Benne van a levegőben, hogy itt valami történni fog – és történik is. A játékhoz hasonlóan pillanatok alatt uralkodik el a pánik, a rettegés, emberek szaladgálnak kétségbeesetten az utcákon, épületek lángolnak, gépek zuhannak le, miközben Joel, Sarah és Tommy nagybácsi (Gabriel Luna) megpróbálnak kijutni a városból. Már a másfél órás első epizódban jól látszik, hogy a készítők gondoltak azokra, akik kívülről ismerik a The Last of Us első részét, ezért betettek olyan dolgokat, amik csak az igazi rajongóknak fognak feltűnni (például a hátsó kameranézet a kocsiban). Ugyanakkor megváltoztattak számos jelenetet, amikkel elérik, hogy úgy érezd, a látottak kibővítik a játék(ok) világát.
Az első rész feszes, drámai, és még a horrort is nagyszerűen szállítja. Túlzás nélkül állíthatom, hogy amint az első kattogók megjelennek, az legalább annyira hátborzongató pillanat, mint mikor a játékban először találkoztál velük. A történet váza egyébként szolgalelkűen követi a Naughty Dog klasszikusát. Joel a fertőzés kitörésekor elveszíti a lányát, és elszakad testvérétől, Tommytól is. 20 évvel később, 2023-ban, Tess (Anna Torv) rábeszéli a lelkileg teljesen megtört férfit egy melóra, ami végül egyáltalán nem a tervek szerint alakul, de legalább belefutnak a Tűzbogarak (Fireflies) vezetőjébe, Marlene-be (Merle Dandridge). Szó szót követ, végül Joel és Tess új feladatot kapnak: egy 14 éves lányt kell nyugatra kísérniük, a Tűzbogarak ottani telephelyére. Igen, ez a lány Ellie (Bella Ramsey), aki eleinte egyáltalán nem akar együttműködni senkivel, ám szép lassan megkedveli a párost. Viszont az út nyugatra nagyon hosszú, és tele van veszéllyel. A kis csapat szénné égett roncsok, összeaszalódott hullák, egymásra dőlt, rozsdás épületek és kietlen pusztaságok között vág neki a vidéknek, miközben fosztogatók, fertőzöttek és a FEDRA katonák is bármikor az életükre törhetnek.
Az rögtön feltűnt, hogy bizonyos párbeszédeket, sőt konkrét jeleneteket egy az egyben emeltek át a sorozatba. Ez alapvetően tök jó, megmosolyogtató dolog, viszont ami igazán érdekelt, hogy mennyi újat adhat az adaptáció akkor, ha már tényleg kívülről fújom a The Last of Us összes átvezetőjének dialógusait – nos, meglepően sokat. A legjobb az egészben – és már csak emiatt megéri végignéznie minden rajongónak –, hogy kibontja a mellékszereplők történeteit is. Ott van például Bill, akit ezúttal Nick Offerman játszik. Bill a játékban egy igazi túlélő, egy sokat látott veterán, aki a szerelmét gyászolja. Na, Bill itt kapott egy több mint egyórás, borzasztóan drámai és bitang erős epizódot, amiben láthatod, amint a 2003-as tisztogatások után hogyan kezdi el kiépíteni a maga kis bázisát, elektromos kerítéssel, kamerákkal, saját veteményessel. Láthatod, amint találkozik Frankkel (Murray Bartlett), és bár a játékból ismerős lehet a végkifejlet, a készítők egy huszárvágással átírták Bill sorsát. Ez nagyszerű döntés volt, a köré épített epizód toronymagasan a The Last of Us legjobbja, és mindezt úgy, hogy Joel és Ellie alig szerepelnek benne pár percnél többet.
Én nagyon örültem volna, ha ezt minél több karakterrel eljátsszák. Henry (Lamar Johnson) és kisöccse, Sam (Keivonn Woodard) például egy centit nem fejlődtek előrébb a játékhoz képest, noha annyi változtatás történt, hogy Sam egy korábbi lövöldözés miatt megsüketült. Érdekesség, hogy egyébként a Samet alakító Keivonn Woodard a valóságban is siket, ezért a rájuk koncentráló részben igen sokat kommunikálnak jelnyelvvel. Személyes vélemény, de szerintem Pedro Pascal nagyon jó döntés volt Joel szerepére. Mogorva, de Ellie-t az élete árán is megóvó karakter, akit a múltja mellett gyötörnek az átélt tragédiák. A Sarah után maradt űrt a szívében most Ellie pótolja be, és emiatt bármit megtenne, hogy a lánynak a haja szála se görbüljön. És akkor ott van Bella Ramsey, mint Ellie. Azt leszámítva, hogy a hangja néha megtévesztően hasonlít Ashley Jonhsonéra, én továbbra is úgy gondolom, hogy Ramsey egyszerűen nem elég tapasztalt színésznő ehhez a karakterhez. Bár megvannak a maga pillanatai, az arcjátéka, az érzelmeinek kimutatása, vagy a reakciói fényévekre vannak a játékbeli Ellie-től. A drámainak szánt közös jeleneteikben inkább a profi rendezés és a nagyszerű zene (Gustavo Santaolalla mára klasszikus tételei csendülnek fel) hatott rám érzelmileg, mintsem az angol színésznő alakítása, de ez egy erősen szubjektív vélemény. Az viszont nagyon jópofa, hogy Joel és Ellie eredeti szinkronhangjai (azaz Troy Baker és Ashley Johnson) is feltűnnek az évadban – utóbbi kiemelten fontos szerepet kapott Anna, Ellie édesanyja szerepében. Teljesen új karakter még Kathleen (Melanie Lynskey a Yellowjacketsből), akivel biztos, hogy nem akarsz hazafelé összefutni egy sötét utcán.
Bill és Anna mellékszála után egy másik érzelmi csúcspont Ellie és Riley (Storm Reid az Eufóriából) múltbéli barátsága. Ez sem lehet újdonság azok előtt, akik végigjátszottak a Left Behind DLC-t, viszont kellemes kitérő a sok öldöklés között. És ha már öldöklés, az nagyon érdekelt, hogy a sorozat mennyire lesz erőszakos. A játékban ugyebár semmivel nem spóroltak az alkotók, úgyhogy bőven benne volt a pakliban, hogy az adaptáció sem fog szerényen bánni az explicit-tartalommal. Nos, a fertőzöttek (főleg a kattogók) meglehetősen undorítóan néznek ki. A gombaszerű kinövések a testükön, vagy amikor már teljesen bele vannak épülve a növényzetbe, az valami félelmetesen jól fest. Külön sajnáltam, hogy a spórák útján történő fertőzést kukázták, pedig ez a horror-faktort jócskán megemelhette volna, mondjuk, gázmaszkban történő lopakodással. Az akció-részek pörgősek, látványosak, ha tűzharcra kerül sor, akkor minden egyes lövésnek súlya van. Igyekeztek a realisztikusabb megközelítést alkalmazni, így simán előfordulnak olyan összecsapások, hogy valaki nem hal bele a lőtt sebbe, inkább elkezd helyette a földön agonizálni. Az erőszak-vonat az utolsó pár részben maximális sebességre kapcsol, mikor David (Scott Shepherd) és a kompániája megjelenik, akik nem vegetáriánusok.
Szóval akkor a The Last of Us lett az eddigi legjobb videójáték-adaptáció? Igazság szerint simán rá lehet mondani, hogy igen, hiszen nagyon méltó az alapanyaghoz. Az a legjobb benne, hogy megmutatja: egy videójáték is rendelkezhet átfogó, érzelmekkel teli narratívával, amire így azok is rácsodálkozhatnak, akik életükben nem fogtak kontrollert a kezükben. Az, hogy az eredeti alkotó, Neil Druckmann is mögötte állt, nagyban segített egy minden elemében ismerős, ám friss történetszálakkal kibővített sorozat létrejöttében, ami a rajongóknak is tud újat mutatni. Ehhez persze nyilván nem ártott egy olyan partner sem, mint a Csernobil-sorozattal a létező összes díjat bezsebelő Craig Mazin. A minőségre (rendezés, fényképezés, vágás) nem lehet panasz, de ezt az HBO-tól már megszoktuk. Továbbra sem a mennyiségre, hanem a minőségre mennek, és ezt sok más streaming-szolgáltató eltanulhatná. Egyedül a casting az, amivel nem tudtam kibékülni, de ismétlem: ez teljesen szubjektív vélemény. Szerencsére a CGI nem tolakodó, sok praktikus effekt is helyet kapott az évadban, és egészen hidegrázós látni, ahogy a természet szép lassan visszafoglalja az amerikai városokat. Az elhagyatott üzletek, autóroncsok vagy az összeégett, kupacba gyűjtött holttestek mind-mind olyan hangulatkeltő elemek, amelyek remekül működnek a tévéképernyőn is.
Mindezek miatt a The Last of Us egy nagyon korrekt posztapokaliptikus sorozat lett. Ha ismered és szereted a 2013-as első részt, akkor túl nagy meglepetések már nem érhetnek a kilenc epizód alatt, viszont pont az olyan extra dolgok miatt érdemes így is végignézned, mint például Bill keserű szerelmi története, vagy Anna megható pillanatai. Ha az évad után újra előveszed a játékot (vagy akkor már a The Last of Us Part 1-et), még nagyobb élményt fog nyújtani, hogy immár jobban ismered a karakterek háttértörténetét, a motivációikat és a személyes drámájukat. A nagy kérdés az, hogy miről fog szólni a 2. évad? Ha tényleg csak simán a Part 2-t adaptálják, az elég megúszós, ugyanis a Part 1 és a Part 2 között nagyjából öt év telt el – ebből bőven jutna egy teljes évadra. Ezt persze majd az idő megválaszolja, de addig az HBO Max-on, hétfőn startoló The Last of Us-szal mindenképp érdemes tenned egy próbát, hiszen ilyen minőségű videójáték-adaptáció tényleg nagyon ritkán lát napvilágot.
Köszönjük az HBO Magyarországnak a teljes évad megtekintésének lehetőségét!
(Képek forrása: IMDB, HBO, IndieWire, Inverse)
