Az Epic Drama csatorna jóvoltából újra láthatjuk Magyarországon az Enfield szelleme c. minisorozatot. Kristoffer Nyholm (Az eltűntek) szériája valós eseményeken alapul: 1977-ben egy londoni család hihetetlen jelenségek észlelésével hívta fel magára a környék és az angol média figyelmét. Állításuk szerint lakásukban szellemjárás történt. Furcsa hangok, mozgó bútorok és lebegő, a család tagjait célbavevő tárgyak keserítették meg mindennapjaikat, kislányukat pedig gonosz erő szállta meg. Máig tisztázatlan, hogy mi történt pontosan azokban a hetekben London külvárosában, a család és a segítségükre siető szakértők azonban váltig állítják, hogy valódi természetfeletti jelenségeket tapasztaltak a házban.
Az enfieldi kopogószellem (Enfield poltergeist) néven elhíresült eseményeket feldolgozó sorozat részletesen tárja fel a történések hátterét és igen hatásos módon mutatja be mindazon parajelenségeket, amiket Hodgsonék elmondásuk szerint elszenvedtek. Eleinte olyan érzése támad a nézőnek, mintha egy európaibb, okosabb Démonok között filmet látna, később azonban sajnos szertefoszlik ez az érzés. A dolgok végkimenetelét és megítélését illetően nem tudja lekerekíteni történetét a sorozat, ezáltal pedig egyszerűen szétesik a dramaturgia. Lássuk, miért érdemes a Démonok között-széria helyett inkább az Enfield szellemének bizalmat szavazni, és miért nem sikerül mégsem utóbbinak az Ördögűző szintjére emelkedni.
Szociohorror vagy traumahorror?
Ha a bevezetőben azt a kérdést tettem fel, hogy miben több az Enfield szelleme, mint mondjuk a Démonok között, arra nagyon könnyű választ adni. Elsősorban a puszta ijesztgetésen túli dimenziói miatt. Drámai részletek tárulnak fel a család és a segítségükre siető szakemberek múltjából. A megszállt kislány és az őt segítő Mr. Grosse más nehézségekkel néznek szembe, ám mindketten mély traumákat fojtanak magukba. Az enfieldi rémtörténet heteiben felszított, megoldatlan múltbéli ügyeik összekapcsolódnak az aktuális fenyegetéssel, ami valóságosabbá teszi a szellemjárás súlyát. Az első két epizódban pazar érzékkel adagolja a forgatókönyv a korábbi fájdalmak felszínre bukkanását, amik új fordulatokat eredményeznek. Ráadásul az alkotók az első fél órában a filmtörténet egyik legparádésabb párhuzamos montázs általi (egymás mellett vezetett történetszálak) átverését pergetik le előttünk. Végül azonban olyan szájbarágós véget ér a traumatizált hősök horrorisztikus eseményeken keresztüli gyógyulását célzó tematika, mintha az utolsó rész szkriptjének megírása tényleges szenvedést okozott volna az alkotóknak.
Mivel a főszál, miszerint a szellemjárás gyógyulási folyamat hőseink számára, nem kap túl csiszolt lezárást, joggal terelődik figyelmünk a sorozat másik látványos stílusjegyére: az londoni külváros élhetetlenségét célzó környezetábrázolásra. Eleinte kifejezetten hangsúlyos szerepet kapnak a korabeli szociokulturális vonások. A Hodgson család otthona épp elég ijesztő hely szellemek nélkül is, a nyomor, a filmkockákból áradó északi hideg és kékes-szürkés színvilág sokat hozzáad a kopogószellem mítoszához. Ez a nézőpont idővel kiveszik a jelenetekből, a nagyon rosszul megszerkesztett fináléban azonban visszatér, és szinte új történetszál nyílik (majd tíz percen belül el is hal) a korabeli embertelen pszichiátriai körülmények felfestése nyomán. Végső soron teljesen szétesik a sorozat koncepciója, mintha a készítők maguk se tudták volna, hogy mit akarnak elmondani az enfieldi legenda kapcsán, hogy személyes traumák kibeszéletlenségével vagy az alsó-középosztály rettenetes életnívójával kívánják magyarázni a szellemjárást.
Hol a vége?
Nem kifejezetten a nyomozás előrehaladása vagy a szellemektől való félelem, hanem a főhősök közérzete adja meg a dramaturgia érzelmi hullámzását. Egészen a záróepizódig sikerül is kihasználni a sorozat formátum nyújtotta hosszabb játékidő lehetőségeit, ami által feltárulhat a különböző karakterek személyes története, a krimi és horror szál pedig további izgalmakat ad hozzá az élményhez. A fináléban azonban alaposan félresiklik a cselekmény iránya. Végül túlnyújtottá válik a történet, a valódi izgalom már a harmadik rész elején lezárul, ugyanis az alapvető rejtély megoldódik, a személyes szálak lekerekítése pedig teljesen rendszertelenül történik. Hiába az élvezetes, több rétegű felvezetés, a fő kérdésekre végül nem kapunk kielégítő választ.
Két epizódnyi kreatív, félelmetes, drámai horror után teljesen koncepciótlanul zárul az Enfield szelleme. Azóta is tisztázatlan, hogy mi történt 1977-ben Londonban, ami jókora lehetőséget teremtett az alkotóknak a magyarázatot illetően. Ám, ahogy fentebb is írtam, valószínűleg ők maguk sem tudták, hogy mire szeretnék kifuttatni a sztorit. Ennek tudható be a záróepizódban tapasztalható töltelékjelenetek özöne, ill. a – Eleanor Worthington Cox által kivételesen színvonalasan alakított – kislány sorsának bántóan átgondolatlan elvarrása. Sok zavaros és összecsapott kitérő után meglepően rövid és egyszerű jelenetben kerül feloldásra a korábbi rejtély, a megszállt kislányé helyett pedig csupán a másik főhős történetét zárja le – sajnálatosan maníros végjátékkal – a sorozat. Kár érte, hiszen a nyitány igen biztató volt. Végül éppoly zavar marad a néző fejében, mint az enfieldieknek a harminchárom évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban.
