Én kérek elnézést, de a regényt még nem olvastam el, azonban a Gabo kiadó jóvoltából itthon is kapható kötetnek esélyesen nekiesem, amint lesz egy kis szabadidőm, mert a Tudhattad volna-minisorozat első epizódja után kifejezetten kíváncsivá váltam. A hazai HBO-képviselet egyébként nagyon erős marketinget csapott a sorozat mellé, aminek és a szereposztásnak, illetve a trailernek hála már az első napokban lecsaptam a debütáló epizódra. És meg kell mondjam, egyáltalán nem bántam meg.
Idilli álomvilág
Grace Fraser (Nicole Kidman) látszólag egy megvalósult álomban él férjével, Jonathannel (Hugh Grant), valamint fiával, Henryvel (Noah Jupe). Míg a gyerek egy nagyon neves magániskolába jár, addig Grace mások problémáit oldja meg pszichológusként, Jonathan pedig beteg gyermekek életéért küzd. És bár köpenyt egyikük sem visel, már-már szuperhősnek tűnnek a sok pénzes szülő mellett, miközben igyekeznek megóvni identitásukat, de kiveszik részüket a kötelező körökből, ami egy ilyen iskola esetében szükséges.
Azonban feltűnik a színen egy fiatal anyuka, akinek láthatóan nem lenne pénze az ilyen minőségű oktatásra, és aki fiát ösztöndíj segítségével juttatta be a suliba. A festményes domborzattal rendelkező nő a többi anyuka előtt szégyenérzet nélkül kapja elő a többiek által is irigyelt melleit, hogy babáját szoptassa, majd Grace előtt anyaszült meztelenül fedi fel minden báját… ám nem ez a legkülönösebb benne. Elena (Matilda De Angelis) láthatóan minden férfi és nő álma, mégis, a fiatal nőből rendkívüli szomorúság árad, ami Grace figyelmét is felkelti. Majd egy tragikus napon az iskolában és annak falain kívül is elterjed a szörnyű hír, miszerint egy anyukát holtan talált a saját fia – ez a történés pedig Grace teljes életét romba döntheti.
Az álomvilág vége
Nehéz komolyabb spoilerek nélkül írni az első epizódról, ha nem akarom egyből lelőni, mire épül a minisorozat, de érdemes mindenkinek kitapasztalni, ahogy az elsőre idilli világ szépen lassan összedől, majd a történet átmegy drámába, amibe egy kis thriller is vegyül. Ehhez az éles váltáshoz pedig nagyban hozzátesznek a színészek és úgy en bloc a minőség, ami a fényképezéstől kezdve a dialógusokon át a ritmusig mindenben tettenérhető. A kémia működik, az alapjában kifejezetten szép, de idősebb korára láthatóan mesterséges eszközökhöz nyúló Kidmanre ugyan lassan rá sem lehet ismerni, de ettől még hozza a tőle elvárható szintet, miközben az öregedést sokkal inkább méltósággal viselő Hugh Grant láthatóan brillírozik, így már csak miatta és Donald Sutherland néhány másodperces felbukkanásai miatt is érdemes beleugrani a minisorozatba. No, és a zene miatt.
Hogy pontosan milyen irányba megy el a Tudhattad volna története, az a regény ismerete nélkül még talány, de érdekes teóriákat lehet már most is megtippelni, a trailert pedig érdemes lehet kihagyni, hogy tényleg minden meglepetés legyen. Az első epizód még csak a felvezetés, ezért sokan talán lassúnak is érezhetik, de szerintem végig, még a látszólagos könnyedség ellenére is érezni a sötét fellegek közeledtét, ami után kíváncsi vagyok, hogy mekkora és milyen súlyos vihart sikerül kavarni, ahogy arra is, hogy ilyen magasból milyen mélyre lehet zuhanni. Az összesen hat epizódos, pont november végéig kitartó minisorozatot láthatóan nem véletlenül kezeli olyan kiemelten a gyártó, a díjnyertes Susanne Bier szériáját ennek köszönhetően érdemes feltenni a hónap tervezett megtekintései közé.
