Nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2020 a legszadistább írók közös forgatókönyve alapján zajlik, így a tavasz például rengeteg embert teljes bezártságban ért és tartott, akár több hónapon át. Néhány filmes (például Leticia Dolera a [Rec]3: Genesisből) pedig úgy döntött, hogy kihasználja még ezt a kényszerhelyzetet is, így a technikai stábot és minden általános csapattagot és összetevőt kihagyva, csak és kizárólag a háznál lévő készülékekre és személyekre korlátozódva rövidfilmeket vesznek fel. Ezeket fogja össze az HBO minisorozata, ami amúgy, érdekességképpen megjegyzendő, nem a spanyolok egyetlen szériája a Covid-19-nek hála, elvégre a Diarios de la cuarentena című sitcom is az otthon maradt barátokról és családtagokról szól. Mindenesetre mi maradunk az eredetileg En casa/At Home című sorozatnál, amire kimondottan kíváncsi lettem, hiszen szeretem az egyszerű, kevés szereplővel készült, minimalista felvételeket, amiknél ilyenkor jobban kidomborodhat a színészi alakítás és az emberi oldal.
Lakásban
Témájának és készítési folyamatának hála az Otthon öt története nagyon kevés szereplővel operál. A rövidebb-hosszabb (10+ perctől a 40+ percig) epizódok különböző karakterek eltérő életképeit mutatják be, így például megismerhetünk egy párt, miközben az egyre jobban összefolyó napok alatt időnként úgy tűnik, egészen más emberrel élnek együtt, mint akit korábban megismertek. De ellátogathatunk egy olyan baráti társasághoz is, akiknél a hirtelen jött szituáció kezdi ki az összetartozást. Van még itt mérgező kapcsolat, de többek között a puncik jellegéről is többet tudhatunk meg, ha még nem ismernénk kellőképpen a női testrészt.
Változó állapotok
Különböző emberek, eltérő szemléletek, valós és kitalált problémák. Mivel mindenki különböző, lehetséges, hogy mást pont az fog meg, ami engem hidegen hagyott, de az elmondható, hogy a spanyol filmesek azért ügyesen álltak hozzá a témához, próbáltak érdekes kérdéseket is feszegetni, legtöbbször életszerű helyzetekkel. A karantén valóban próbára tette sok ember józanságát és ítélőképességét, ahogy kapcsolatait is, ami egyszerűen köszön vissza a minisorozaton keresztül. A többnyire mobilos felvételekből sikerült a maximumot kihozni, néhol egyszerűbb effektekkel vagy akár a színekkel játszva, de nagy csodákat természetesen nem érdemes várni.
És ez igazából az egész Otthonra igaz. Itt-ott kifejezetten élveztem a cselekményt és a stílust, vagy éppen a színészi játékot, de a történetnek talán soha nem sikerült teljesen elragadnia, ahogy a többi összetevő sem mentes a hibáktól. Nem mindig éreztem úgy, hogy ezt volt értelme így előadni, netán indokolt volt-e egyáltalán foglalkozni az ötlettel, azonban tiszteletben tartom az alkotók elképzeléseit, így azt mondom, hogy engem nem minden sztori fogott meg. Mindenesetre érdekes próbálkozásról van szó, ami mutatja, hogy manapság a technika és a nagy pénzmennyiség nem minden, csak kedv és akarat kérdése valami újabb ötletet kiaknázni. Speciel kifejezetten örülnék hasonló, de akár izgalmasabb és változatosabb próbálkozásoknak is.
