Az élet írja a legdurvább történeteket, sokszor pedig nehéz a valóságot vászonra adaptálni. Elvégre, ahogy a vírushelyzetben rengetegen nem látják a számok mögé az áldozatokat és őket gyászoló családokat, úgy sokan mások helyzetébe is nehezen képzelik bele magukat. Mondanám, hogy az empátia csodákra képes, de a világ már így is, úgy is el van cseszve az odafigyelés és együttérzés terén, szóval hagyjuk is. És ha idáig eljutottál, akkor talán van értelme megnézni ezt az HBO GO-n most debütált, 2019-es filmet, Az asszisztenst is, ami egyértelműen merít az életből, ezzel együtt van egy fontos üzenete, mégha nem is sikerült azt a legjobb formájában tálalni. Nem mellesleg a Lovecraft Country összegzésén is gondolkodtam, de azt hiszem, mindenkinek jobb, ha a véleményemet megtartom magamnak. A regény jó, olvassátok el azt.
Nehéz nap az irodában
Jane (Julia Garner) mindennapjai nem túl mozgalmasak, első ránézésre unalmasak, de a háttérben rengeteg feszültség húzódik meg. A ránézésre esetlen, visszahúzódó, szürke kisegér egy filmprodukciós cégnél végzi az asszisztensek teljesen megszokott munkáját, avagy egyeztet, ételt és italt, vagy éppen fuvart intéz, foglalja a repülőt, lerázza a főnök felháborodottan telefonáló feleségét és a többi. Közvetlenül a nagykutya alá tartozva kevesen vannak az elnöki irodában, munkatársaival pedig nem egyforma a viszony, így már ebből a szempontból is érezni egy kevéske negatív erejű vibrálást. Mindez azonban felfelé teljesedik ki csak igazán.
Az már gyorsan kiderül, hogy a főnök meglehetősen agresszív, az alkalmazottakat semmibe veszi, úgy beszél velük, mint a kutyával. Jane azonban egyre inkább úgy érzi, hogy a vezér kihasználja a nőket. A feszültség egyre tapinthatóbb, mikor pedig a lány azt gondolja, hogy kézzelfogható bizonyítéka van felettesével szemben, összeszedi minden bátorságát, majd a személyzetisnél próbálja felhívni a figyelmet a háttérben zajló sötét ügyekre.
Lassú #metoo Harvey-t mos
Nem titok, hogy Az asszisztenshez a #metoo-ba belebukott Harvey Weinstein szolgáltatta az alapot, így a munkahelyi és en bloc a szexuális zaklatás, amelyben a producer nyakig sáros volt, miközben mindenki szemet hunyt viselkedése és tettei felett. Jane hasonló munkahelyi légkörben dolgozik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ő az egyetlen, aki tenne valamit azért, hogy főnöke ne úszhassa meg űzelmeit. Hogy mindez csak azért van, mert amit tapasztal, az piszkálja az igazságérzetét, vagy azért, mert ő is átesett hasonló eseten (viselkedése és ruházkodása utóbbira enged köveztetni, de ez soha nem kerül szóba), az a rövid, kevesebb mint másfél órás játékidő során nem derül ki. Ez még nem lenne gond, az már viszony nagyobb baj, hogy sok minden más sem.
Merthogy hiába a rövidnek mondható hossz, a film során alig történik valami. A szép fényképezés és egyébként jónak mondható színészi játék mellett olyan érzésünk lehet, mintha csak egy átlag irodista napi életébe kapnánk betekintést, amit beárnyékol egy súlyosabb sötét felleg, de igazán soha nem látunk a színfalak mögé, inkább csak sejtjük, mi zajlik ott. Itt-ott ezt is elég erősen sikerült vászonra vinni, de messze nem olyan hatásos a film, mint lehetett volna. Ráadásul az emberek többségének vontatott és unalmas lesz, pedig az már önmagában rendkívül nyugtalanító, ahogy a nagyfőnök agresszívan a telefonba káromkodik, majd a kollégák fogalmazzák meg Jane mögött állva a lány bocsánatkérő levelét. Ez a jelent nagyjából mindent elmond egy ilyen munkahelyről, ahogy az is, ahogy a személyzetis lezárja a beszélgetést.
Összességében tehát egy lassan épülő sztorit kapunk, amit az élet és esélyesen számos nő sorsa ihletett, jó minőségű összetevőkkel és elemekkel, de sokat elmond Az asszisztensről, hogy a téma ellenére a legizgalmasabb jelenete az, amikor Patrick Wilson pár másodperc erejéig feltűnik a színen. Arra viszont már tökéletes, hogy legyen elképzelésed egy toxikus jellegű munkahelyről, ahol a légkör szinte fojtogató, egyben pedig átértékeld kicsit a “borzalmas munka” jelentését. Merthogy vannak szintek, a Jane-szerű lányok helyzetét pedig úgy gondolom, hogy a legtöbben még véletlenül sem szeretnénk átélni.
