Bár az utóbbi évek művészibb és elgondolkodtatóbb, zsigeri módon felkavaró horrorfilmjeit mostanában leginkább Ari Aster nevéhez szokás kötni, a Fehér éjszakák és Örökség rendezőjénél sincs kolbászból a kerítés, vagyis inkább véres hurkából, merthogy a nagyszerű visszajelzések ellenére is sokan gondolják úgy, hogy említett úriember inkább a drámához, mintsem a horrorhoz ért. Tény azonban, hogy a mozikban jumpscare-ben tobzódó popocorn-horror főirány mellett üdítő látni ezeket a rétegfilmeket. És bizony a Téli menedék, avagy a 2019-es The Lodge is nagyjából ide köthető, hiszen közel sem precíz mérőedényben adagolt ijesztgetéssel igyekszik ránk hozni a frászt, sokkal inkább állandó feszültségben tartva döbbent le néhányszor, miközben elveti a kellemetlen érzések felülkerekedésének magvát. Hála az égnek most már az HBO Go műsorán is, ha már egyszer a mozikba nem került be.
Apuci új szerelme
A nyitány meglehetősen erős, melynek kezdetén Alicia Silverstone (aki a kilencvenes évek egyik kisebb csodája, kár, hogy ritkán találkozni vele, de pont ezért örömteli mindig a viszontlátás), az anyuka viszi gyermekeit édesapjukhoz, aki már egy új nővel él együtt. A barátnő, avagy Grace (Riley Keough), meglehetősen sötét múlttal rendelkezik, amit próbál elfeledni, miközben igyekszik beilleszkedni új családjába, egyben összeismerkedni a gyermekekkel. Éppen ezért jön az ötlet, hogy a karácsonyt a téli házban töltve majd jól összebarátkozik a kis Miával és Aidennel.
A téli menedék azonban meglehetősen elszigetelt helyszín, ráadásul már az elején rosszul indul a kis “vakáció”. Grace Mia babáját mentve egy lékbe zuhan, ezzel saját életét kockáztatva, de a dolgok akkor fajulnak el csak igazán, mikor Richardnak, az apukának, munkaügyben el kell mennie. Innentől válnak az ünnepek valódi rémálommá, melyben már azt sem tudni, hogy mi a valóság.
Bőröd alá kúszó hideg
A Téli menedék messze nem tökéletes film, színészei sokkal jobb formájukat is mutatták már, az Aiden bőrébe bújó Jaeden Martell például jóval hihetőbben harcolt Stephen King bohócszörnyetege ellen, de a cselekmény egy része is kicsit leül a 108 perces játékidő során, miközben egy-egy helyzet is előre sejthető. A Jó éjt, Anyu! (Goodnight Mommy) osztrák szerzőpárosa azonban még így is vérfagyasztó hangulatot teremt, amely két rendkívül megrázó pillanatot jelentő keretbe foglalva készteti arra az embert, hogy újra és újra feltegye a kérdést, hogy most akkor mi is történik valójában? Hatalmas meglepetések nem érik a nézőt, ezzel együtt utazhatunk egy kicsit a horrorfilmes klasszikusok világában is, ami eleve értékelendő.
Ahogy maga a mű is, mely kevés és kis helyszínnel, illetve minimális szereplőgárdával kínál borzongató pillanatokat, bebizonyítva, milyen mélységekig juthat az emberi elme, akár a gyász, akár a múlt árnyainak köszönhetően. Ha nem is lesz kedvenc, egy-egy jelenete és hangulata miatt akkor is kimondottan ajánlott darab, ami eredeti nyelven, magyar felirattal is elérhető. Ráadásul manapság már nem túl gyakori, hogy az egykoron patinás Hammer Films produkciójában minőségi horrort vagy inkább pszicho-thrillert nézzünk, így már csak ezért is érdemes megbecsülni az eredményt.
