Bár európai megjelenésről még szó sincs, a sok-sok MMORPG-rajongó által majdnem egy évtizeden át várt Phantasy Star Online 2 esetében az amerikai, elviekben régiófüggetlenül játszható változat a legközelebbi alternatíva lesz, ami megközelítheti egy új, hivatalos Phantasy Star-játék megjelenését, mely egykor még játékipari eseménynek számított volna. Hogy miért volt így, és mi is változott azóta – aktuális múltidézőnkben ezt próbálom összegyűjteni számotokra.
Kezdjük néhány alapvető tévhit eloszlatásával: a Phantasy Star nem a Sega válasza volt az (akkor még) Nintendo konzolokon hódító Final Fantasy-szériára. Az első Final Fantasy ugyanis csak néhány nap különbséggel jelent meg az első Phantasy Starhoz képest – a Sega vezetői időben érezték meg a Dragon Questhez hasonló konzolos RPG műfajában rejlő potenciált (vagy kiváló ipari kémeket alkalmaztak), és szerették volna időben meglovagolni a trendet, így egy azóta legendás sztárfejlesztőkké avanzsált kis fejlesztőcsapatot bíztak meg a feladattal, hogy Master Systemre készítsenek egy epikus kalandot, mely nemcsak méltó vetélytársa lehet bárminek, amivel a konkurencia rukkolhat elő, de kiválóan prezentálhatja a konzol technológiai erejét is.
Az Algol-rendszer kalandorai
A csapat pedig jelessel teljesítette a feladatot, ugyanis – bár ezt nem sokan szokták felemlegetni – az első Phantasy Star több téren is lekörözte az első Final Fantasy-t. A távoli Algol-rendszerben játszódó történetben (mely elég erősen merített olyan felkapott nyugati művekből, mint a Star Wars és a Dragonlance) a játékosok Alisát irányíthatták, egy bátor harcosnőt, aki bátyja halála után bosszút esküszik a szadista uralkodó ellen, útja pedig a rendszer különböző bolygóira vezeti, miközben különböző, furcsa karakterek csatlakoznak hozzá, illetve fokozatosan fény derül az uralkodó tébolyának eredetére is. A PS a klasszikus fantasy hősmítosz elemeit vegyítette a science-fictionnel (ahogy azt a nagy vetélytárs is tette évekkel később), a korszakra jellemző bajba jutott hősnő karaktere helyett egy komoly, erős női főhőst mutatott be a bátyja haláláért bosszút fogadó Alisa formájában, névtelen kasztok helyett egyedi, névvel és személyiséggel ellátott szereplőkkel bővítette a játékos csapatát, a harcok és a barlangok bejárása során FPS nézetre váltott, a fejlesztők pedig igyekeztek a játéktér minden egyes elemét folyamatosan animálni. Mindezt úgy, hogy a fejlesztőcsapat mindössze tíz főből állt, és egy évük sem volt a fejlesztés kezdetétől a megjelenésig.
A sikerre nem is kellett sokat várni – a játéksajtó a korszak, az otthoni konzolok és a Master System egyik legjobb játékának kiáltotta ki a Phantasy Start, olyan klasszikusok méltó kihívójaként, mint az első The Legend of Zelda, nem mellesleg a korszak egyik legméretesebb játékává vált. A tízfős kis fejlesztőcsapat tagjai (köztük Naka Judzsí vezető programozó, Hajasida Kotaro vezető dizájner, Kodama Rieko grafikus dizájner és Uvabo Tokuhiko zeneszerző) egy csapásra a SEGA szupersztárjai lettek, a folytatás készítéséhez pedig kétség sem férhetett. A csapat egy még kiforrottabb, kidolgozottabb felvonást álmodott meg, mely még erősebben vegyítette a fantasy és sci-fi elemeket is – a fejlesztés folyamatát azonban egy váratlan kiadói döntés zavarta meg, és a csapat szinte egyik pillanatról a másikra kapta meg az utasítást, hogy az eredeti tervekkel ellentétben a játék ne a Master Systemre, hanem a Sega új, 16-bites konzoljára, a Mega Drive-ra (Amerikában Genesis) készüljön. Ugyan a csapat időközben kibővült, a platformváltás és a tervezett megjelenés között mindössze hat hónap állt rendelkezésükre, hogy a teljes addig elkészült munkát átírják, majd befejezzék az új gépre, miközben gyakorlatilag menet közben tapasztalták ki annak erősségeit és hátrányait.
A Phantasy Star 2 végül 1989 márciusában jelent meg (nyugaton 1990-ben), és bár a csapatnak számos elemet meg kellett változtatnia az eredeti vízióhoz képest, hála a szoros fejlesztési időnek (az FPS nézetről például le kellett mondaniuk), a játék egy szinte kizárólag pozitív értékelésekben részesült, instant klasszikus lett, egyúttal saját korának ismét az egyik legméretesebb játéka (sikerében nagy szerepet játszott, hogy a Genesis első RPG-je volt, nyugaton pedig hónapokkal megelőzte az első Final Fantasy megjelenését). A történet 1000 évvel az első rész eseményei után játszódott, a főhős pedig ezúttal egy Rolf nevű fiatal harcos lett, aki összetűzésbe került az Algol csillagrendszert irányító és védelmező szuperszámítógéppel, az egyre különösebb viselkedést mutató Mother Brainnel. A történet összesen nyolc egyedi képességekkel és kidolgozott személyiséggel rendelkező főszereplőt vonultatott fel, közöttük mindössze egy visszatérővel, az esper Lutz-cal, története pedig ügyes csavarokkal forgatta ki az ismert kliséket, és tért ki olyan elemekre, mint a környezet pusztulása, az emberi természet és kizsákmányolás okozta károk. A Phantasy Star 2 a főbb karakterek drámai, megelőzhetetlen halálával évekkel előzte meg a Final Fantasy-t, ami 1989-ben megdöbbentő és egyben korszakalkotó elemnek számított.
Új vizeken a vég felé
A Phantasy Star 2 elsöprő sikere ironikus módon hatalmas szerepet játszott a sorozat lejtmenetében is. A fejlesztőcsapat tagjai olyan megbecsülésnek örvendtek a Sega berkeiben, hogy amikor a cég a Super Mario Bros. 3 sikere láttán, a közelgő Super Nintendo erejétől tartva elhatározta, fejlesztenek egy saját kabalakaraktert, aki legalább annyira ikonikus lesz, mint a Disney számára Mickey egér, játékai pedig méltó versenytársai lesznek a Nintendo élvonalának minden téren, az elsők között voltak, akiket beválogattak a merész vállalkozáshoz. A projekthez többek között Naka Júdzsi vezető programozót és Kodama Rieko grafikus designert is bevonták, és bár végül sikerrel zárult (az eredménye egy azóta legendássá vált hipergyors kék sündisznó lett), ez azt jelentette, hogy a következő Phantasy Star egy jelentősen megváltozott fejlesztőcsapat keze alatt készült el.
Bár a játék ambícióban és ötletekben nem szenvedett hiányt, az új fejlesztők kikukáztak szinte minden narratív elemet a korábbi részekből – mind az Algol rendszernek, mind a sci-fi történetelemeknek búcsút intettek, és egy klasszikus középkori fantasy-vé alakították az 1990-ben Generations of Doom címen megjelent harmadik felvonást. A legambíciózusabb ilyen elem a három generáción átívelő cselekmény volt – a játék egyes pontjain az aktuális főhős megházasodott, és a következő főhős, aki évekkel később folytatta szülei kalandját a párválasztás alapján került kiválasztásra, mely egyúttal hatással lett a történet végkimenetelére és a játék befejezésére is. A cselekmény két ősi harcban álló nép, a Layan és Orakian konfliktusát mutatta be, első főhősünk, Rhys, az Orakian herceg pedig menyasszonyát kellett, hogy megmentse egy sárkányszerű démontól, melynek megjelenését Layan hadüzenetnek tekintették. Bár az új fejlesztőcsapat mind történet, mind játékmenet terén remekül teljesített, a rajongók közül sokan nem tudták szó nélkül hagyni a rengeteg változást, a kissé gyengébbre sikeredett harctéri animációkat, melynek eredményeképp a Generations of Doom az eredeti széria legnegatívabb fogadtatású felvonása lett.
A helyzet pedig sajnos nem fordult pozitív irányba. Ugyan a Sega Game Gear konzoljára érkezett két spinoff játék, a következő nagy felvonásra Japánban három, míg nyugaton négy teljes évet kellett várni. Időközben pedig elég nagy változások mentek végbe a Sega berkeiben. Az olyan címek, mint a Sonic, a Streets of Rage, az Ecco hatalmas népszerűségnek örvendtek, a konzolháború teljes lendülettel lángolt, a negyedik rész pedig már közel sem élvezhette azt a figyelmet, ami a sorozat indulását jellemezte Kodama Rieko rendezői pozícióban térhetett vissza a sorozathoz, mely a váltással együtt visszatért az Algol rendszer hibrid sci-fi/fantasy gyökereihez is – ám már előre eldőlt, hogy a negyedik Phantasy Star egyúttal a széria lezárása is lesz, mely pontot tesz az első rész által indított történet végére. A fejlesztés közel sem volt egyszerű feladat. A játék az eredeti tervek szerint a Sega CD-re készült volna animált átvezetőjelenetekkel, iszonyatos mennyiségű és minőségű tartalommal, ám ez a terv viszonylag gyorsan megváltozott, és hagyományos Sega Genesis címként kellett elkészülnie. A fejlesztőknek így több ponton vissza kellett venniük az ambícióikból, az animált átvezetők helyére manga stílusú statikus képek kerültek, ahogy a dungeönök bejárásahoz tervezett, az első részt idéző FPS nézet helyére is végül a klasszikus, felülnézetes térkép került. Ez azonban nem akadályozta meg a csapatot abban, hogy a finálére a széria legkiforrottabb karakterábrázolását vonultassák fel, és az elsők között tegyék lehetővé a csaták során a társak manuális irányítása helyetti automatikus macrok beállítását, melyek a különböző szituációkban határozták meg viselkedésüket.
A The End of the Millenium ezer évvel a második rész eseményei és Mother Brain pusztulása után játszódott, az új főhős pedig egy Chaz nevű fejvadász lett, akinek borzalmas biomutánsok támadásaitól kellett védelmeznie az emberiség maradványait, majd a szörnyek mögött szembekerülhetett az Algol rendszert évezredek óta fenyegető ősi gonosszal. A Phantasy Star 4 epikus finálét kerekített a történetnek – ám ahogy azt az eladások és a játék fogadtatása is mutatta, a fejlesztők jól időzítették a széria végét. Bár a program a maximumot hozta ki a Genesis hardveréből, igazán látványos technológiai megújulásra részben a hardver korlátai, részben a tartalom mennyisége miatt már nem volt képes, a rajongók szerint pedig már nem ért az első részek nyomába. Ennek ellenére különböző, a JRPG műfajára és a Sega Genesisre fókuszáló összegzők a generáció egyik legjobb, legmeghatározóbb klasszikusaként emlékeznek vissza rá.
World of Algol
A kiadó döntése azonban végleges volt, és a klasszikus Phantasy Star-széria a mai napig nem kapott folytatást, csak újrakiadásokat, melyek javarészt el is kerülték a nyugati játékosokat. A legambíciózusabb próbálkozásra a 2000-es évek elején, a PlayStation 2-re készült Sega Ages-szériával került sor, mely modernizált remake-ek formájában újította fel a Genesis számos klasszikusát, és bár nem minden része aratott maradéktalan sikert, a Phantasy Star Generation 1 és 2, melyek a széria első két részét újították fel, a jobbak közé tartoztak. Sajnos a Sega Ages pont a The End of Millenium remake-je előtt véget ért, és az első két rész is csak nemhivatalos formában, lelkes rajongók munkájának gyümölcseként lett angol nyelven elérhető.
Viszont a Phantasy Star más formában visszatért még a '90-es évek végén, a Sega válaszaként a szárnyait bontogató MMORPG műfaj iránti érdeklődésre. Pedig a kezdet mai szemmel közel sem tűnt túl ígéretesnek. Röviden annyi történt, hogy Okava Iszao, a Sega elnöke – látva a játékipar nyugati trendjeit – úgy vélte, a jövő az online játékokban rejlik, és a Dreamcast generáció során hatalmas erőforrásokat fordított rá, hogy a cég úttörő lehessen a konzolos online játékok mezőnyében.
Az ekkor még cím és koncepció nélküli konzolos MMORPG elkészítését, mely később a Phantasy Star Online-ná nőtte ki magát, nem kisebb tehetségre bízta, mint az első Phantasy Star programozózsenijére, Naka Júdzsira (miután a Sega legtöbb belsős fejlesztője visszautasította a projektet), aki csapata, a Sonic Team élén ekkor már maga mögött tudhatta a Dreamcast egyik legsikeresebb nyitócímét, a Sonic Adventure-t. Naka maga is szkeptikus volt a koncepcióval szemben – már a kezdeti tervezési fázisban felmérte, hogy egy, az EverQuesthez vagy az Ultima Online-hoz hasonló tisztán online játék elkészítése, majd folyamatos fenntartása és bővítése évekre kötné le exkluzívan a csapatát, ellehetetlenítve bármilyen más projekt fejlesztését, nem is beszélve az infrastruktúra kiépítésének kihívásáról, amely folyamatosan, leállások nélkül ki kellett szolgálnia az egyszerre potenciálisan akár több millió játékost. Az elsődleges inspirációnak így inkább a Blizzard Diablóját vette – egy offline játékot, mely online sokkal gazdagabb és élvezetesebb játékélményt kínált. A cél egy 3D-s akció RPG lett, mely bár nyugati címekből inspirálódott, minden téren felül kellett múlnia azokat.
A fejlesztés során a csapat a legkülönbözőbb internetkapcsolatokon tesztelte a játékot, hogy biztosítsák az egyformán minőségi játékélményt függetlenül attól, hogy a leendő játékosaik milyen platformon vehették kezükbe a PSO-t. Hogy csökkentsék az idegen nyelvek akadályát, egy közel 2000 szóból álló kommunikációs rendszert fejlesztettek le, mely öt különböző nyelv között tudta átfordítani a játékosok egymás közötti jelzéseit, utasításait. A csapat eredetileg PvP elemet is tervezett, ezt azonban szinte a megjelenés előtti utolsó pillanatban eltávolították, hogy a fókusz teljes egészében a kooperatív, egymást segítő játékmenetre épülhessen.
A játék a címe ellenére szakított a korábbi, sorszámozott Phantasy Star-részekkel, és egy vadonatúj bolygón, a Ragolon játszódott, melyre a játékosok a Pioneer 2 nevű hatalmas szállítóhajó fedélzetén érkeztek. Akár offline, akár online játszottak, ez a hajó szolgált hubként – miután egy lobbyban sikeresen csatlakoztak egymáshoz, itt szocializálódhattak, kereskedhettek, változtathatták karakterük felszerelését és vállalhattak el újabb és újabb veszedelmes megbízásokat a Ragol felszínén, melyek végén általában egy erősebb főellenféllel is le kellett számolniuk. Bár manapság ez a játékmenet már unalomig ismert, akkor az újdonság erejével hatott, és később olyan címek vették alapul, mint a Monster Hunter-széria, a God Eater, nem is beszélve megszámlálhatatlan későbbi ingyenes MMORPG-ről, mint például a Vindictus.
Sajnos a PSO fogadtatása azonban közel sem volt teljes siker. Bár a sajtó imádta a 2000 végén megjelent játékot, a Sega pedig még olyan marketingeszközöket is bevetett, mint a nyugati játékosok számára a havidíj elengedése és a játék lemezére mellékelt Sonic Adventure 2 demó, a játék épp csak teljesítette a Sega elvárásait – ami később bizonyos szempontból szerencsésnek is bizonyult, a Segának ugyanis elsők közt kellett a konzolpiacon olyan problémákkal szembenéznie, mint a szerverproblémák okozta leállások, valamint a játék bugjait kihasználva csaló játékosok, akiket alig fél évvel a megjelenés után már tömegesen kellett bannolniuk.
A játék azonban összességében sikeresen bizonyította a koncepció létjogosultságát – még ha a megjelenésével szinte egy időben a Sega álmai és törekvései dugába is dőltek. A cég 2001 január végén jelentette be a Dreamcast gyártásának leállítását és egyben távozásukat a konzolpiacról, ami pont arra a kritikus időszakra esett, amikor a PSO-nak tömegeket kellett volna bevonzania a hosszútávú sikerhez – egy platformon, mely hivatalosan is az utolsókat rúgta. Ez azonban egy pillanatra sem állította meg a Sonic Teamet, akik folyamatosan frissítették a játékot az új küldetésekkel és szörnyekkel, majd alig fél év után bejelentették a ver.2 című bővített kiadást, mely rengeteg új tartalommal, többek között egy egyszerűsített PvP móddal egészítette ki az alapot (cserébe az új változat már nyugaton is megkövetelte a rendszeres előfizetést), majd 2001 májusában hivatalosan bejelentették, hogy a PSO-t Nintendo Gamecube-ra portolják.
Távolodó univerzum
A GameCube-ra Episode I&II címen megjelent, további kiegészítéseket tartalmazó port egyben az addigi történet folytatása is volt, feljavított grafika és osztott képernyős multiplayer mellett (utóbbira azért volt szükség, mert bár a GameCube hasonló architektúrája lehetővé tette a könnyű portolást, közel sem voltak olyan beépített hálózati képességei, mint a Dreamcastnek). A kiadás 2003-ban Xboxra, majd 2004-ben Blue Burst címen (egy Episode 4 nevű extra tartalomkiegészítés társaságában) Windows-ra is ellátogatott, utóbbi két platformon azonban tisztán online játékként jelent meg. Az Episode 3 GameCube-exkluzív volt, amely tovább folytatta a történetet, azonban a játék harcrendszerét egy gyűjtögetős kártyajátékra cserélte.
A PSO utolsó szervereit 2007-ben lőtték le, addig azonban a konzolos online játékok egyik legnagyobb, legígéretesebb klasszikusává vált – sajnos a third-party kiadóként működő Sega ezt a sikert már nem tudta meglovagolni. A Sonic Team által (ám már Naka Júdzsi aktív hozzájárulása nélkül) fejlesztett szellemi utód, a Phantasy Star Universe, mely egy újabb, a korábbi részektől független világban játszódott és 2006-ban jelent meg PC-re, PS2-re és Xbox 360-ra, közepes és negatív kritikákat kapott, melyek elsősorban a monoton, elavult, unalmas játékmenetet és kopott látványvilágot kritizálták. (Még emlékszem a Guru hasábjain Grath cikkére, mely talán a legnegatívabb hangvételű kritika volt, amellyel akkoriban, zöldfülű olvasóként találkozhattam). Az alacsony érdeklődés miatt a PC-s szerverek alig négy, a konzolosok hat éven belül álltak le. A Sega a kézikonzolos piacot is megpróbálta meglovagolni és kiadott a Universe-hez két folytatást PSP-re, a Portable 1 és 2-t, majd 2009-ben egy újabb, a többi játéktól független spinoffot (Nintendo DS-en) Phantasy Star 0 címen, melyek ironikus módon pozitívabb értékeléseket kaptak, mint maga a Universe. Az utolsó egyjátékos opciót is tartalmazó Phantasy Star, a PlayStation Vitán megjelent 2014-es Nova már el sem látogatott nyugatra.
Elérhetetlen távlatok
És ezzel el is érkeztünk a Phantasy Star utolsó nagy dobásához, a free-to-play Phantasy Star Online 2-höz, mely egészen a közelmúltig csak távoli álom, esetleg VPN-el felvértezve elérhető tiltott gyümölcs volt a játékosok számára. A PSO2 egy kiváló játék – már amennyire arról értesülhettünk a megjelenése óta eltelt 8 év során, melyben az az irónia, hogy délkelet-ázsiai terjesztésre már készült is egy teljesen angol nyelvű változat 2014-ben, ám ahogy az összes többi, ez is régiókorlátozásokkal akadályozta a kíváncsi rajongókat a játék kipróbálásában. A PSO legjobb elemeit vegyítette modern grafikával, akciódúsabb játékmenettel, mély karakterépítéssel, a nagyszabású, epikus történet alapján pedig két anime-adaptációt is kapott a megjelenése óta. Xboxon Amerikában év eleje óta elérhető végre a nyugati változat, és heteken belül PC-n is napvilágot lát, ez a változat ráadásul végre régiókorlátozást sem fog tartalmazni, így remélhetőleg minden kíváncsi érdeklődő és egykori rajongó belevetheti magát az idegen rendszerek felfedezésébe és meghódításába.
Ami azonban összességében nem sokat enyhít a megkerülhetetlen problémán, hogy a Phantasy Star már csak apró maradványa annak az egykori óriásnak, mely a 2000-es évek elejéig szinte minden megjelenésével műfaja legkiválóbb, legmerészebb, legújítóbb képviselője volt. Hatásai, meghonosított elemei a mai napig jelen vannak mind a JRPG, mind a konzolos online játékok terén, klasszikus részei pedig rendszeresen szerepelnek a különböző retró Sega válogatásokban, a mai napig aktívan hódítva az újabb és újabb rajongókat. Ám hogy mit hoz a jövő, az egyelőre egy nehéz, és sajnos nem túl biztató kérdés. A PSO2 szervereit pár éve Délkelet-Ázsiában is lelőtték, a Sega pedig a jelenleg fénykorát élő remake/remaster dömpingben sem adta jelét, hogy bármilyen formában feltámasztanák a sorozatot, esetleg PC-re portolnák a Generation 1-2 remake-eket vagy hivatalos folytatásban gondolkodnának. Talán ha a PSO2 sikert arat nyugaton… ám addig is, ha esetleg kimaradt volna ez a klasszikus széria, bátran ajánlom, hogy tegyetek vele egy próbát.
