1999-ben a Duel of the Fates ikonikus dallamaira ismét fellángolt a Star Wars-láz, mikor a Baljós árnyak végre eljutott a mozikba. Soha életemben nem láttam még akkora tömeget mozi előtt, mint aznap a Pólus Centerben, mikor a bemutató első hétvégéjén én is megnézhettem a filmet a családdal. És az az igazság, hogy akármennyire divatos is szidni az előzmény-trilógiát (ami számomra az új trilógiával már sokkal jobban felértékelődött), nekem bejött a Baljós árnyak. Olyannyira, hogy a hozzá készült videójátékot is kötelezőnek éreztem megszerezni és végigtolni. Az 1990-es években egyáltalán nem volt meglepő, hogy egy blockbuster filmhez játékadaptáció készül, és a Baljós árnyak is erre a sorsra jutott. A The Phantom Menace ráadásul a filmmel egy napon, 1999. május 19-én jelent meg PC-re, a PlayStation-verzió pedig augusztus 31-én érkezett.
Sith a kötő
A fejlesztésért az a Big Ape Productions volt felelős, amely 1997-es megalakulása óta nem sok emlékezetes produkcióval állt elő. Jelen cikkünk tárgyán kívül esetleg a 2001-es The Simpsons Wrestling derenghet még valakinek, de legnagyobb dobás egyértelműen a The Phantom Menace lett. Annak idején az öcsémmel PC-n játszottunk vele, és az élmény valahogy a mai napig megmaradt bennem. Részben azért is, mert a Star Wars körüli hype tényleg hihetetlenül óriási volt mindenhol. A közönség ki volt éhezve az új filmekre a messzi-messzi galaxisból, és a Baljós árnyak megjelenése visszahozta azt a mérhetetlen rajongást, amit minden idők legnagyszerűbb sci-fi trilógiája megérdemelt. Persze a merch is beindult rendesen: ha elmentél egy McDonald’s-ba, vagy bármelyik játékboltba, szinte mindenhol Jar-Jar meg Anakin Skywalker nézett vissza rád, és ismét minden gyerek világító fénykardot akart (lehetőleg duplát, mint amilyen Darth Maulnak van). Csak A Gyűrűk Ura idején láttam hasonló mértékű rajongást, és ez nem véletlen – de most térjünk vissza a játékhoz.
A legszembetűnőbb, hogy a grafika bizony ma már nem valami nagy szám. 1999-ben a poligonok mennyisége jelentősen korlátozott volt, a karakterek tömbszerűek, a textúrák pedig elmosódottak. Már a '90-es évek legvégén is bőven akadtak sokkal szebb játékok a The Phantom Menace mellett, de mindezek ellenére is volt valami megkapó benne, ami miatt sokan azonnal megkedvelték. A film teljes történetét mesélte el, és gyakran fordított időt olyan extra részletekre, amelyek a Baljós árnyakban nem kaptak akkora figyelmet – ilyen volt például Jabba több szereplése, aki amúgy csak egy kameót kapott a filmben. Több játszható karakter is érkezett: Obi-Wan Kenobi és Qui-Gon Jin, valamint Amidala királynő és még a testőre, Panaka kapitány is irányíthatóvá vált. A jedik játékmenete az Erő használatára és a fénykardokkal való harcra épült, míg Amidala és Panaka küldetései inkább a klasszikus TPS vonatkozású, lövöldözős hangulatot idézték.
Magát a játékot is leginkább egy TPS akció-kalandjátékként lehetne legjobban jellemezni. A közelharc és a távolsági harc keveréke, valamint néhány logikai feladvány színesíti a palettát, de összességében a képlet nagyjából minden missziónál ugyanaz: mész, oszt' darálsz. Ami viszont igazán kiemelkedik a sormintából, az a Tatooine-i pálya. Itt az élmény sokkal jobban hasonlít a LucasArts régi, ma már klasszikus point & click címeire, némi RPG mellékízzel megfűszerezve, ugyanis a párbeszédeknél választási lehetőséget is kapunk. Qui-Gon szerepében felfedezheted a várost, beszélgethetsz a lakosokkal, miközben a hajód megjavításának módját keresed. Ha játszottál a LucasArts 3D-s kalandjátékaival ebből a korszakból (történetesen a Grim Fandangóval vagy az Escape from Monkey Islanddel), ez a rész bizony eléggé ismerős lehet.
Leia kalappal!
Ettől függetlenül a The Phantom Menace távolról sem tökéletes játék, és sajnos érződik rajta a videójáték-adaptációkra oly jellemző, elkapkodott munka. Nem tartotta magát olyan jól, mint a korszak más Star Wars-játékai, például az Episode I: Racer, vagy a Jedi Knight II: Jedi Outcast, és ennek megvannak a maga okai. A legzavaróbb talán a néha teljesen megőrülő kameranézet, ami speciel túl magasan helyezkedik el a karakter felett, és sokszor olyan lehetetlen szögeket ír le, hogy azt sem látod, merre jársz éppen. A szinkronhangok is elég felemásak, némelyik például abszolút mellőz bármiféle beleélést, és olyan, mintha a színészek egy álmos délutánon, két szunyókálás között mondták volna fel a szövegeiket. De ezeket nyugodtan el lehet nézni neki, hiszen egy olyan korszak szülötte, amikor a fejlesztők még azzal küzdöttek, hogy olyan 3D-s élményeket hozzanak létre, amelyek valódi interaktív változatai mindannak, amit a vásznon láthattunk. Általában rendkívül kevés időt kaptak a fejlesztésre, ami sokszor kiütközött a végeredményen.
Az Episode I: Racerrel (ami ugyanekkor jött ki) vagy más klasszikus Star Wars-játékokkal ellentétben a The Phantom Menace manapság már szinte beszerezhetetlen – egyszerűen nem találod meg sem Steamen, sem GOG-on. Pedig a fanok évek óta könyörögnek a különféle fórumokon, hogy ha már annyi korábbi gyöngyszem kapott felújítást, akkor ez is igazán megérdemelné. Egyelőre mindezek süket fülekre találtak, holott a játéknak vannak érdemei azon túl is, hogy egy licencelt alkotásról beszélünk. 1999-ben egészen előremutató megoldásokat tartalmazott, a fénykardokkal való harc például minden korábbinál változatosabb lett, az pedig már önmagában nagy élmény, hogy Darth Maullal is meg lehet küzdeni Obi-Wan szerepében. Mindezek mellett, ha rajongsz a régi (de azért nem túl régi) LucasArts kalandjátékokért, akkor már csak a Tatooine-i rész miatt is érdemes lehet kipróbálni, feltéve, ha sikerül valahonnan beszerezni. Öröm az ürömben, hogy ha mégis sikerrel jársz, akkor immár letölthető hozzá olyan patch, ami alkalmassá varázsolja Windows 10-es, vagy 11-es rendszereken való futtatásra.
A Star Wars: Episode I – The Phantom Menace eltűnt a Sarlacc gyomrában, de aki játszott vele, az minden bizonnyal inkább a pozitív oldalára emlékszik vissza. Bennem is élénken él még, mikor öcsémmel már az első pályán elakadtunk, és össze-vissza mászkáltunk, hátha rájövünk a továbbjutás kulcsára. A játék alapvetően elég vegyes értékeléseket kapott, egy újságíró például úgy fogalmazott, hogy a PlayStation-port annyira rossz, hogy "egyenes út a Sötét oldalra", de azért a helyzet messze nem ennyire rossz. Ha engem kérdeztek, ez egy korrekt Star Wars-játék. Hűen követi a Baljós árnyakat, hagy időt a filmben csak kisebb szerepet kapott karakterekre, és Jedi lovagnak lenni itt is hihetetlenül jó élmény. Pláne a jól ismert szereplőkkel, a jól ismert helyszíneken.
