Már a múltkori Golden Axe-cikkben is pedzegettem, hogy fiatalabb koromban mennyire szerettem barbárosat játszani, mind a számítógép előtt, mind kinn az udvaron (visszagondolva, elég furcsán nézhettek rám a szomszédok), azonban a Golden Axe mindig is közösségi program volt nálunk, amit vagy öcsémmel, vagy valamelyik osztálytársammal nyomattunk, kooperatív módban. Egyedül eszem ágában sem lett volna belekezdeni! Nem úgy, mint a Barbarian: The Ultimate Warriorba, amiben ugyan szintén volt többjátékos mód, de csak 1v1 lehetett küzdeni egymás ellen. Itt már éhes oroszlánként vetettem rá magam a kampányra.
Oké, a „kampány” erős túlzás, mondjuk úgy, hogy a játék kapott egy szóló módot, amiben mi, a hős barbár, nekiláthatunk kiszabadítani a hercegnőt, egy gonosz varázsló (Drax) fogságából. A játék először 1987-ben jelent meg Commodore64-re, mielőtt a szokásos 8 és 16 bites gépekre portolták volna. A játékmenet tulajdonképpen egyetlen dologra épült: a kaszabolásra. Az általunk irányított hősnek számos mozdulat állt rendelkezésére, és persze egy roppant nagy kard is végig hű társa volt a kaland során. Szabadon lehetett benne mozogni, ugrani, sőt előre gurulni is. Akadtak szabványos vágások, amelyek vagy a fejre, vagy a lábakra irányulhattak (guggoló helyzetből, természetesen), és egy kissé fura, egyenesen lefelé sújtó csapást is használhattunk, ami úgy nézett ki, mintha megtermett vitézünk egy dinnyét próbálna felszeletelni. Mindegyik sikeres mozdulat pontokat hozott a konyhára, de ami még fontosabb, hogy az ellenfél életerejéből is elvett egy-egy pontot. Ha sikerrel jártunk, ellenfelünk a földre zuhant, és egy kacagó goblin elhurcolta.
Kétségtelen, hogy a legjobb mozdulatnak a suhintásból fejlecsapás bizonyult. Ha jól időzítettél, ellenfeledet egyetlen csapással le tudtad fejezni, és a harc azonnal véget ért, a kis goblin pedig nemcsak elhurcolta az elesett tetemet, de a fejét is NB1-es futballista módjára rugdosta ki az arénából, miközben a győztes barbár mellette diadalittasan a magasba emelte a kardját. Az irányítás meglehetősen gördülékeny volt akkoriban, de lehet, csak az idő szépítette meg az emlékeimet. A karakter bizonyos fokú szabadsággal mozoghatott a képernyőn, ami lehetővé tette, hogy guruljon, és így terítse le az ellenfeleket, majd azonnal támadhasson is, mielőtt a másik annyit mond, hogy „Talán jobb lett volna ma otthon maradni!”. Mivel az összes támadó mozdulat a joystick irányaihoz lett rendelve, a tűz gomb lenyomva tartása lehetővé tette, hogy hatékonyan kösd össze a kombókat.
Csakhogy ezeket a taktikákat az ellenfelek sem voltak restek alkalmazni! A játékmenet emiatt a kissé korlátozott, sőt a későbbi körökben a frusztrálóvá válás felé hajlott, mivel az ellenfél folyamatosan felénk gurult és könyörtelenül támadott. De mint a legtöbb verekedős játék, ez is kétjátékos élményként maradt emlékezetes sokak számára, ahol a történet mélysége és a cselekmény lényegtelen ponttá vált, a színpad át lett adva a vérengzésnek és a jó öreg, divatos 1v1 harcoknak. Engem vizuálisan mindig is lenyűgözött a Barbarian, sikeresen megragadva a jó kis Conan-hangulatot. Mindössze két aréna adott otthont az akciónak (az Atari-verzióból már rémlik egy erdő és egy hegység is), de ezek legalább szépen ki lettek dolgozva – pláne a cuki kígyókkal a széleken. A sikeres találatokat piros villanás jelezte, míg a lefejezések valóban látványosak voltak egy ilyen effektív régi játékhoz képest is.
A folytatás 1988-ban érkezett meg, és a fantáziadús Barbarian 2: The Dungeon of Drax címet viselő játék a gladiátorarénákból kilépve és címszereplőnket egy cselekményalapú kalandjátékba helyezve öregbítette tovább a Barbarian nevét – de erről majd máskor. Fejlecsapás ide vagy oda, a Barbarian hirdetései is igen nagy népharagot váltottak ki, ugyanis a borítón lévő, hiányos öltözetű hölgy (Maria Whittaker) miatt több olvasó és vallási szervezet is felháborodott, egyesek pornográf reklámnak nevezték a képet – ez főleg az Egyesült Királyságban keltett nagyobb hullámokat. A németeknél szokás szerint egyből a betiltás mellett döntöttek, viszont később mégis forgalomba kerülhetett a játék, csak épp a vér színét kellett zöldre változtatni. Bár a Barbarian sikere után a Palace Software más fejlesztők által készített játékok kiadásával kezdte bővíteni portfólióját, a Barbarian továbbra is a cég legnépszerűbb játéka maradt, amelyre a legtöbben leginkább az erőszakos kardpárbajok és Maria Whittaker miatt emlékeznek.
Annyira kigyakoroltam a fejlecsapás időzítést, hogy mindegyik barbárt le tudtam egész könnyedén fejezni.
Viszont valamiért a varázsló tűzlabdáival nem igen boldogultam. Ha jól emlékszem őt talán egyszer sem tudtam legyőzni, így nem is láttam igazából a játék végét.