Számos gyűjtögetős kártyajátékkal és még több tower defense játékkal találkozhattunk már, a Cassel Games most a kettő ötvözetét szeretné megalkotni a Ratropolis álságosan cuki köntösébe bújtatva. Álságosan cukit mondtam volna? Nos, az alapvető koncepció elméletben nem rossz és a gyakorlatban is működik úgy-ahogy - és szerencséjükre a korai hozzáférés lehetőséget ad arra, hogy tovább tökéletesítsék -, de jelen pillanatban több kitartás szükséges a győzelemhez, mint amennyit első pillantásra kinéznél a játékból.
Patkányélet patkányfalván
A Ratropolis már említett gyűjtögetős-védekezős egyvelegét az újrajátszhatóság jegyében minimális rogue-like elemekkel tarkították. Ez annyiban merül ki, hogy elsőre csak limitált kártyakészlettel rendelkezünk, és a játék végén kapunk teljesítményünktől függően újabb lapokat a paklinkba, illetve újabb vezéreket is csak többszöri újrajátszással nyithatunk meg. Ez utóbbiak mindegyike ad egy passzív bónuszt és egy aktív képességet, és folyamatosan fejlődhetnek is a meccsek alatt, és újabb egyedi kártyákat is megnyithatunk, ha elég kitartóak vagyunk. Azt a 30 hullámot legyőzni bizony nem lesz sétagalopp, úgyhogy jó előre érdemes felkészülni az elkerülhetetlen végre. Mely végre három különböző területen számíthatunk és nem csak zombipatkányok, hanem attól függően, hogy éppen merre járunk, mindenféle kisebb-nagyobb rondaságok támadnak ránk. A legkedvesebb húzás az, amikor egy hajóról ágyúsortűzzel megsorozzák városunkat, a lángoló épületek eloltásához pedig jó sokat és sokáig elmebeteg módjára kell kattintgatnunk az épületre. De a védelmi vonalak mögé bedobált, falakat puffogtató trójai hordó is nagyon idegesítő.
Minden menetet egy alap kártyapaklival (melyben addig összegyűjtött kártyáink is benne vannak) és egy üres faluval kezdünk, melyet két oldalról fal véd, később muszáj lesz bővítkezni is további védművek felhúzásával. Támadásra mindkét irányba készülhetünk, de előre jelézi a játék, hogy mikor és melyik irányból érkezik a következő hullám. Bővítkezni és védekezni kártyáink kijátszásával tudunk, egyebek mellett épületeket, katonákat, bónuszokat, pénzt szerezhetünk velük, de kijátszásuk cserébe pénzbe és esetenként patkányba is kerül, véglegesen, vagy időlegesen. Előbbit épületeink fajtájától és számától függően időközönként meghatározott mennyiségben kapunk, utóbbi felső határát pedig elsősorban házak építgetésével tolhatjuk ki. Kezünkben egyszerre öt kártya lehet és 15 másodpercenként díjmentesen lecserélhetjük őket (vagyis ennyi idő alatt érdemes ki is játszani amit szeretnénk, aztán eldobni a maradékot), ha előbb szeretnénk, az bizony komoly összegbe kerül és nem feltétlenül éri meg, esetleg csak az utolsó hullámok fele, amikor már úszunk a zsetonban.
Zsugabubus
A játékmenet sajnos különösebb agytornát nem igényel, az esetleges, ritkán előforduló szinergiákat kihasználva, megfelelő sorrendben kijátsszuk öt lapból álló kezünket, felpakoljuk a védelmet a falakra, majd újrahúzunk. Ezt ismételgetjük folyamatosan, annyival megspékelve, hogy közben a hullámok lenyomása után kinyitjuk az elhullott ládákat, melyek ismét szerencse függvényében adnak hasznos vagy kevésbé hasznos bónuszt. Ja, néha a kereskedő feltűnéséhez hasonló módon (értsd: tök véletlenszerűen) előkerül egy kis “mellékküldetés”, ahol egy felugró ablakban dönthetjük el, hogy melyik bónuszt választjuk.
Két alapvető gondom volt a játékkal: egyrészt kártyaválasztékunk növekedésével nem dönthetjük el, hogy melyiket szeretnénk a pakliban megtartani, ebből pedig közvetlenül adódik a másik problémám, hogy így egy idő után komoly szerencsefaktorral kell számolnunk. Ha gyors növekedésünket vagy védelmünket - stílszerűen fogalmazva - egy lapra tesszük fel, akkor bizony imádkozhatunk Fortunához, hogy mielőbb meg is kapjuk azt, vagy az időnként feltűnő kereskedőnél legyen belőle legalább egy darab. Ez pedig könnyen elveszi az ember kedvét, hiszen nem sok ráhatásunk van a lapjárásra, így a lehetséges kockázatot átgondolt talonépítéssel nem lehet csökkenteni.
Patkányfogó
Mindent összevetve viszont azt kell mondjam, hogy nem egy rossz játék a Ratropolis (vagyis remélhetőleg nem lesz az), az alapötlet jó, csak jelenleg még sajnos nem rendelkezik igazi mélységgel, amit csak tetéz az, hogy a kelleténél nagyobb szerep jut a szerencsének. Arra viszont éppen elég, hogy egy-egy unalmas félórát elüssön vele az ember, de nem árt felkészülni, hogy eleinte sikerélménynek csak az fog számítani, hogyha több hullámot élünk túl, mint korábban.
