Az EXOR Studios neve ismerősen csenghet, ha esetleg játszottatok a zseniális Zombie Driver vagy a bő két éve megjelent X-Morph: Defense című alkotásaikkal. Az indie csapat kiváló eredménnyel képes egyesíteni a könnyen elsajátítható, arcade játékmenetet frenetikus, intenzív hangulattal, és jellemzően egy olyan történettel/világgal, melyben főhősünk nem kifejezetten az erény lovagjának fényes páncéljában szokott tündökölni.
Ebbe a bevált képletbe tökéletesen illik legfrissebb próbálkozásuk, a The Riftbreaker is, melynek jelenleg még csak a korai alfája érhető el, végleges változata pedig valamikor 2020-ban kerülhet az érdeklődő játékosok gyűjteményébe. Főhősünk Ashley, egy címszereplő Riftbreaker, akinek feladata, hogy hatalmas, Mr. Riggs névre keresztelt mech páncéljában idegen, veszélyes bolygókra látogasson el, majd ott kiépítsen egy stabil, biztonságos ipari hálózatot, melynek kitermelt nyersanyagai végül portálokon keresztül utaznak a nyersanyaghiányban szenvedő Földre. Legfrissebb célpontja a nyersanyagokban dús Galatea 37, melynek változatos, dús növényzettel borított tájait egy igen agresszív arachnid faj védelmezi.
Ezért lett belőlem gyárigazgató
Gyártelepeinket viszonylag ad hoc módon húzhatjuk fel a pályákon, amíg biztosítjuk számukra a létfontosságú, főleg megújuló források segítségével előállítható energiát. Ha van elég szélerőművünk és napelemünk, minden rendben, ha meg nincs, akkor termelő és védelmi konstrukcióink fokozatosan leállnak. A helyzet bonyolódik, amikor később egyes fejlettebb épületeknek már speciális nyersanyagokra, például rakétákra is szükségük van, melyek szintén csak önálló energiaigénnyel is rendelkező épületekből állíthatók elő. Az elektromos hálózat ráadásul igen sérülékeny – az épületeket csomópontokon és lefektetett vezetékeken keresztül kell összekötnünk, hogy az éltető energia mindenhová eljusson, ám ezek a csomópontok nem túl strapabírók, és ha az ellenfelek elpusztítanak akárcsak egyet is, infrastruktúránktól függően könnyen hazavághatják akár a mesterien megtervezett bázis felét.
A végső változatban a bolygó különböző, változatos részein kell majd kiépítenünk a gyártelepeket a számtalan lehetséges, számunkra kényelmes elv szerint. Ha szeretnénk, akár az egész pályát egyetlen hatalmas összekötött hálózattá alakíthatjuk, de kiépíthetünk előretolt, falakkal és védelmi lövegekkel körülvett bázisokat is, vagy fókuszálhatunk kizárólag a főépületünk közvetlen környezetére, hogy csak a legértékesebb konstrukciókat védelmezzük a rohamozó ellenfelektől. Az ellenfelek pedig, bár mind a felhúzható védelmi ütegek, mind Mr. Riggs fejleszthető és bővíthető arzenálja meglehetősen könnyen elbánik velük, a játék előre haladtával szép lassan olyan tömegekben indulnak meg a játékos ellen, melynek kivédéshez nem csak kiváló stratégiai tervezés kell, hanem taktika és reflexek is. Ha több irányból támadnak az ízeltlábúak, melyik hullámot bízzuk a felhúzott falakra, védelmi ütegekre, és melyikkel szállunk szembe manuálisan? Próbálunk megelőző csapást mérni, vagy megbízunk a védelmi hálózatunkban és a kiépített ipari telep stabilitásában?
Ráadásul, bár a feladatunk egy működő gazdaság kiépítése, a játék kezdeti szakaszaiban szinte folyamatos nyersanyaghiánnyal kell szembenéznünk, ami újabb döntések elé állít – befogjuk Mr. Riggst is, hogy felszerelésével manuálisan termelje meg az épületek felhúzásához szükséges matériákat? Esetleg elindulunk az arachnidok fészkei után kutatni, hogy a leölt ellenfelek tetemeiből gyűjtsük be a nyersanyagokat, ám ezzel megkockáztatjuk, hogy idő előtt megindítunk egy nagyobb rohamot a bázisunk ellen? Eleve az is rajtunk múlik, hogy mit fejlesztünk pontosan – a bázisunkat alakítjuk áthatolhatatlan védelmi vonallá, vagy Mr. Riggs felszereléseit próbáljuk minél hamarabb felturbózni olyan szintre, hogy még egy nagyobb rohammal is elbírjon egyedül, mielőtt a rovarok egyáltalán a védelmi vonalak közelébe jutnának.
Kedves nézők, ne szemétkedjenek!
A fejlesztők ráadásul egy igen speciális elemmel készültek, melynek keretein belül a Twitch és Mixer streaming szolgáltatásait is integrálták a játékba. Ennek köszönhetően a nézők számtalan módon befolyásolhatják a játékot, az időjárási viszonyoktól és váratlan eseményektől kezdve a konkrét ellenséges rohamokig, ezeket ugyanis vagy eltörölhetik, hogy a játékos kicsit levegőhöz juthasson, vagy szadista módon még jobban felturbózhatják.
A fenti koncepció pedig hiába hangzik talán kissé bonyolultnak, a gyakorlatban nem az, sőt már jelen formájában is eszméletlenül szórakoztató élmény. A jól felépített bázisok letisztult felépítése, az irgalmatlan mennyiségű ellenfél, a harcok során repkedő több száz csáp és páncéldarab, végigperzselődő növényzet, majd a csaták végeztével a már-már apokaliptikus látvány borzasztóan addiktív eleggyé teszi a receptet, miközben minden sikerünk és győzelmünk során szembe kell néznünk a megkerülhetetlen ténnyel is, hogy lényegében egy meseszép idegen bolygó kizsákmányolásáért küzdünk, és őslakos védelmezőit daráljuk halomra.
Hiába volt még csak a tutorial és a random generált pályákon játszható survival kipróbálható, a The Riftbreaker hosszú órákra lekötött – és nagyon kíváncsian várom, mi mindent tartogat még a teljes verzió, mellyel kapcsolatban az eddigiek alapján erősen ajánlom, hogy adjatok majd egy esélyt.
