Nem is olyan régen szembesültem vele, hogy már létezik olyan fogalom is, hogy boomer-shooter. A félig-meddig pejoratív jelzőt a műfaj elé aggatni véleményem szerint totális marhaság, és remélem nem gyökerezik meg a köztudatban. Mi pedig maradunk a bevált old-school shooter kifejezésnél, lévén, a kettő teljesen ugyanarra értendő. Ettől még tény, hogy a Prodeustól hihetetlenül boomernek érzem magam, mert annyira old-school és annyira Doom-klón, hogy az értelmező kéziszótárban mindegyik címszó elé ennek a játéknak a logója kerülhetne. De ettől még az is tény, hogy baromi jól szórakoztam vele, mindamellett, hogy még csak korai hozzáférésben leledzik.
Pokol a Földön, vagy hol
A Prodeus a történetmesélést nagyjából két mondatban le is tudja: a káosz erői beszivárognak a világba, ahol a játékosra hárul a rendrakás feladata. Szokás szerint egy kisebb armadára való, válogatott gyilkolószerszám felhasználásával. A megszállt katonák mellett szokás szerint különböző szörnyetegek állják utunkat: tűzlabda-dobálós, lerohanós, lebegve-lövöldözős, repülve-sikotva pofádba robbanós... és az ugyanezt kihányós fajtájú démonok felsorolása után talán már értitek, hogy miért melegítettem fel a Doom-klón kifejezést már a bevezetőben. Ha emellé hozzávesszük, hogy sorra katonai űrbázis-szerűségeken fogunk bolyongani a kulcsokat keresve, akkor már kezdhet összeállni a kép: a Prodeus olyan pofátlanul másolja az ős-Doomot, hogy az valami elképesztő.
Működik. Méghozzá pokoli jól.
Mindemellett persze ott van, hogy a fegyverarzenált élvezetes kezelni, a pályatervezés minősége pedig ugyan kissé hullámzó, de inkább a pozitív oldal felé billen és olykor kifejezetten ötletes. Személyes kedvencem a „Marksman” ahol egy toronyból, egy erőpajzs mögül több mesterlövész vadászik ránk, viszonozni azonban nem tudjuk a tüzet és fedezékről-fedezékre, melléképületről kis udvarra cikázva közelítjük meg őket, miközben ellenfelek hordáival is számolnunk kell. De ezen kívül is akad jó pár, ami kifejezetten jól sikerült, annak ellenére is, hogy egy-egy szakasz teljesítése nem tart tovább negyedóránál. Külön jó pont, hogy már korai hozzáférés alatt elérhető a pályatervező, ahol minden eszköz adott az aspiráns modderek számára ahhoz, hogy megmutassák dizájneri tehetségüket.
Ultraviolence
A pixelesített ellenfelek ódivatú látványa félrevezető, és valójában átkapcsolható rendes 3D-modellekre: így többféle sérülés megjelenítésére képesek, itt-ott szakadnak a végtagok, túlérett dinnyeként robbannak a fejek és a felsőtestek, és természetesen ehhez méltón a pixelvér is hektoliterszám dől mindenkiből lövéseink nyomán. A felaprított hullák ugyan idővel felszívódnak, de loccsanó testnedveik sokáig szolgálnak ottjártunk mementójául.
Most már csak az kéne, hogy kicsit okosabbak és veszélyesebbek legyenek, mert viselkedésük háromféleképpen írható le: oda céloz, ahova menni fogunk a jelen mozgásunk szerint; oda céloz, ahol épp vagyunk, akkor is, ha fedezékbe bújunk; rohan felénk, amennyire tőle telik. Mindegyik könnyedén kicselezhető, így számottevő fenyegetést igazából csak nagy tömegben jelentenek. Amire azért párszor lesz példa. Így inkább csak boldog hentelés vár ránk, némi ugrabugrálással vegyítve.
Térdig a halálban
Ritkán találkozni annyira kész korai hozzáférésű játékkal, mint a Prodeus. Tulajdonképpen már csak pár rendszer finomhangolása van hátra, esetleg még némi tartalmi injekciót is elviselhet, aztán jöhet a megjelenés. Ha sikerül kicsit veszélyesebbé tenni az ellenfeleket, és netán a pokol-űrbázis tengelyről sikerül kicsit elmozdulni más irányba is, akkor végképp semmi panaszom nem lesz a játékra. Kategóriájának egyik kiválósága már most. Ami egyeseket zavarhat, az a pixelesített grafika – vagyis zavarhatna, ha nem lehetne a sprite-okat rendes 3D-s modellekre váltani – és az ős-Doom egyes aspektusainak már-már szolgalelkű másolása. Ha ezekkel meg tudsz barátkozni, akkor mindenképpen érdemes elvinni egy körre, mert szinte garantáltan bele fogsz szeretni a boomerek shooterének boomer-shooterébe.
A zene ráadásul Andrew Hulshult munkássága, akit ismerhetünk a hasonló stílusú indie játékok zenéiből... és most már a DOOM Eternal DLC-ből is, tehát erre biztosan nem lesz panasz.
A DOOM másolatot leginkább az ellenfeleken érezni. A fegyverek viszont érdekesebbek, főleg amiatt, hogy mindegyiknek van valamilyen érdekes alternatív tüzelése.