A cikk első részét itt olvashatod:

Ha 2014 egyértelműen legjobb horrorjátékát kellene kiemelnem, akkor az vitán felül az Alien: Isolation lenne. Amanda Ripley kalandja a Sevastopol űrállomáson már a kezdetektől fogva beránt a fojtogató feszültséggel operáló játékmenetbe, melyben kvázi mindenki az életünkre akar törni: a fegyverrel rohangáló fosztogatók és androidok  mellett maga a xenomorph nehezíti továbbjutásunkat. 

Támad a xenomorph!

Persze ezek egymással sem bánnak kesztyűs kézzel: öröm nézni, amint egymás torkának esnek, vagy a xeno lazán végiggyilkol egy több fős fegyveres társaságot. Az Alien: Isolation egy új formulát hozott az Amnesia és Outlast által kitaposott ösvényre: adott a kezünkbe fegyvert. A pisztoly és a sokkoló ugyan nem sokat ér, de a lángszóró már igencsak hasznos eszköz lehetett utunk során. Emberek és androidok ellen hatásos, a xenomorphot pedig kis időre elüldözhetjük vele. Rengetegen vártunk már egy korrekt Alien-játékra, nem olyanra, ahol pofánveréssel levakarhattuk magunkról a ránk ugrott xenomorphot (igaz, Alien: Colonial Marines?) és lám, az Isolation képében megérkezett a megváltás. A látvány pazar, hiszen a készítők felhasználhatták a '79-es első Alien díszletterveit, ezért a rajongóknak kvázi minden ismerős lehet, a számítógépektől kezdve az utolsó ajtónyitó fogantyúig. Amanda Ripley története pedig méltó módon illeszkedik a sorozatba, nem lóg ki belőle, a maximális tisztelettel kezelt alapanyag miatt remekül egészíti ki az első két film cselekményét. Hab a tortán, hogy egy visszaemlékezésben eljuthatunk az LV-426-ra zuhant hajóba, illetve a játék háromnegyedénél esedékes, az űrállomás gyomrából kialakított xenomorph-fészekben játszódó szakaszon megtapasztalhatjuk, hogy miért lett az Alien: Isolation 2014 legjobb horrorjátéka.

Interaktív iszonyat

Ha egy videójáték filmszerű akar lenni, az sosem baj. Fordított esetben már elő szoktak fordulni problémák. Szerencsére a 2015-ös Until Dawn inkább lett interaktív film, egy pixelekbe ültetett slasher, mintsem egy elvetélt próbálkozás. A stílus ismerős lehet a Quantic Dream-alkotásokon (Fahrenheit, Heavy Rain, Beyond: Two Souls) edződött játékosoknak, azonban itt a középpontban a tinihorror áll. Veterán horrorfilmes arcok is dolgoztak a cuccon, szóval a minőség garantált, a legváratlanabb pillanatokban jön egy-egy hatásos ijesztgetés, a történet fonalát pedig mi magunk szövögetjük. Csak úgy, mint a Heavy Rain esetében, itt is meghalhatunk az adott szereplővel, de nincs Game Over felirat, a sztori szépen halad tovább, csak másik karakterrel folytatva. Ez megdobja a hangulatot annyival, hogy igyekszünk megóvni hőseinket és hősnőinket a rájuk leselkedő borzalmaktól, sőt, ha nagyon eltökéltek vagyunk, az Until Dawnt még úgy is végigjátszhatjuk, hogy mindenki életben marad. A fix kamerás beállítások sokat dobnak az élvezeti értéken, a szereplők között pedig olyan ismert arcokat fedezhetünk fel, mint Rami Malek vagy Hayden Panettiere.

Identitásválság

Az Amnesia készítőitől érkezett SOMA a sci-fi horrort a jéghideg űr helyett a jéghideg tenger mélyére vitte. Simon Jarrett részt vesz egy kísérletben, mely után egy víz alatti létesítményben találja magát, a messzi jövőben. Nem tudja hogy került oda, de a látszólag elhagyatott állomáson egyre furcsább dolgok történnek. Magukat emberinek képzelő robotokkal találkozik, akik többnyire békések, de van olyan is, amelyik vadászni kezd rá. Simon menekül, hogy mentse a bőrét, de hamar rájön, hogy bőre, mint olyan, már nincs is: géptestbe szorult ő is, egyetlen barátja egy virtuális tudós, és ahogy együtt utaznak állomásról állomásra, úgy oszlik szét a köd Simon előtt, hogy mi is történt pontosan a múltban. A SOMA remek túlélőhorror, mely ügyesen viszi tovább az Amnesia által megkezdett vonalat, ugyanakkor mind környezetével (a tenger alatt mászkálni egyszerre lenyűgöző és szörnyen magányos érzés), mind kibontakozó, sci-fi klasszikusokat idéző történetével képes maga elé szegezni a játékost.

Egy festő rémálmai

A Silent Hill: Downpour után a 2016-os Layers of Fear volt számomra az első olyan játék, ahol szüneteket kellett beiktatnom a végigjátszásba, mert annyira rám telepedett a nyomasztó és gyakran rettentő félelmetes, sőt néha komolyan megrázó hangulat. Ez a játék brutális, de nem explicit módon. Hatásos ijesztgetései és története komolyságának révén éri el, hogy a hideg is kirázzon bennünket az alig néhány órás pokolraszállás közben. Egy festőt alakítunk, aki visszatér a régi családi házba, hogy szobáról szobára végigjárva felidéződjön benne a múlt, annak minden keserű részletével. A festő felesége ugyanis egy hatalmas tűzben nagyon csúnyán összeégett, a férfi viszont vállalta, hogy odahaza viseli gondját, aminek végül házasságuk és közös gyerekük látta kárát. A nő egyre jobban beleőrült torz kinézetébe, a festő pedig inni kezdett. A történet végét nem árulom el, mindenki tapasztalja meg maga, hogyan állnak össze a mozaik darabkái. A házban mászkálva gyakran láthatunk olyasmit, ami valójában nincs is ott. Rémképzetek és fantazmagóriák gyötörnek bennünket, amik állandóan a frászt hozzák majd ránk. Egy jumpscare-parádé az egész játék, szinte ötpercenként történik valami ijesztő, amitől majd' felpattanunk ültünkből. Nyugtalanító és lélekgyilkos a Layers of Fear, amit témája miatt tényleg csak az erősebb idegzetűeknek tudnék jó szívvel ajánlani, hiszek körbejárja az alkoholizmus, az elidegenedés és úgy echte egy család széthullásának történetét, amihez már tényleg szükséges az érett gondolkodásmód.

Belső nézetbe űzve

A Capcom 2017 januárjában sikeresen élesztette újra az egyre kopottabb Resident Evil-szériát, alapjaiban visszatérve a horror zsánerhez. Erre már hatalmas szükség volt, ugyanis a rajongók valahol a Resident Evil 5 afrikai akciólövöldéje környékén végleg letettek arról, hogy készülhet még olyan rész a Capcom boszorkánykonyhájában, amely az első két klasszikus nyomasztó horror-hangulatát adhatja vissza. A Resident Evil 7 azonban jött, látott és győzött. VR-támogatása mellett szörnyen félelmetes a játék első felében a Baker-család házában – és annak környékén – mászkálni, a levegő szinte belénk szorul, amikor belépni készülünk egy új ajtón. A játék nem keveset merít A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) című filmből, egyetlen hibája talán csak az, hogy a végére visszatér az akcióorientáltabb játékmenethez, és amíg az első pár órában alig nyúlunk pisztolyunk után, a végére már gépfegyerrel apríthatjuk az ellenfeleket.

Kisvárosi gyilkosságok

A 2014-es The Evil Within azért volt akkora szám, mert Mikami Sindzsi új játéka volt, aki a klasszikus Resident Evilökkel tette le névjegyét és egy ideje már nem hallatott magáról. Mindkét tulajdonság visszaköszönt Sebastian Castellanos első kalandjából, a játékmenet néha egy az egyben a Resident Evil 4-et, míg a jócskán közepes grafika és néha unalomba forduló pályaszakaszok az eltelt időt tanúsították. Azért akadtak benne remek részek, elég csak az ódon családi kúriára gondolni, és összességében szerintem egy abszolút korrekt túlélőhorror lett. A The Evil Within 2 azzal csavart a már jól bevált recepten, hogy a játékmenetet kvázi nyílt világúvá tette, azaz beköszönt az oly’ divatos open world-érzés. Ez azt jelenti, hogy kapunk egy szabadon bejárható kisvárost (Union), ahol kedvünkre mászkálhatunk, gyűjtögethetünk felszerelést, fegyvereket, sőt mellékküldetéseket oldhatunk meg. Mindez nem kevés órával tolja ki a játékidőt, úgyhogy a The Evil Within 2 ideális választás lehet azoknak, akik szeretnek lényegesen sok időt beleölni egy túlélőhorrorba.

Apró kis rémálmok

Hogy lehet valami egyszerre iszonyú cuki és közben mégis borzasztóan nyomasztó, helyenként pedig teljesen horrorisztikus? Ez a Little Nightmares, melyben egy sárga esőkabátos kislányt (Six) kell terelgetnünk egy olyan hajó (?) gyomrában, amely helyszínről helyszínre egyre borzalmasabb titkokat fed fel előttünk. A játék alapvetően platformer, stílusát tekintve leginkább a Limbo és az Inside áll hozzá legközelebb, megvalósítása azonban mégis egészen egyedi. Talán Tim Burton készített volna hasonlót, ha egyszer engedélyt kap egy valóban elborult animációs film elkészítésére. A Little Nightmares végig izgalmas, nyomasztó és húzódik benne egy erős társadalomkritikus vonal is (elég csak a zabáló tömegre gondolni, mint a modern fogyasztói társadalom megtestesülésére), amit nem biztos, hogy mindenki elsőre érteni fog, de nem is ez adja a játék sava-borsát.

VR-horror és az ígéretes jövő

A legnagyobb előrelépést a VR hozta el. A PlayStation VR abszolút a megfizethető virtuális valóság-élményt kínálja, a repertoár pedig természetesen bővelkedik horrorjátékokban. Életemben nem rettegtem még úgy, mint az Affected: The Manor kísértetházában, de a Paranormal Activity: The Lost Soul vagy a The Exorcist: Legion VR bizonyos részei is képesek voltak a frászt hozni rám, hiszen PSVR-ral a fejünkön az élmény tényleg maximálisan immerzív. 2019-ben a Capcom megmutatta, hogy igenis lehet tisztességesen módon felújítani egy korábbi klasszikust (Resident Evil 2 Remake), majd a sort tavaly sikerült folytatni a Resident Evil 3 Remake képében. Bár a Blair Witch meglehetősen félrecsúszott, a Man of Medan, a Layers of Fear 2, valamint a The Beast Inside javítottak az összképen. Tavaly pedig itt volt nekünk az Amnesia: Rebirth, a Maid of Sker, vagy épp a The Last of Us Part 2, amik néhány pillanatban szintén rendesen megemelték a pulzusszámot.

Hogy mit hoz a jövő? Az újgenerációs konzoloknak hála egészen biztosan minden eddiginél részletesebb látványvilág közepette csodálhatjuk majd meg a Resident Evil: Village rothadó élőholtjait, vagy csodálkozhatunk rá a Scorn lélegzetelállító dizájnjára. Érkezik új Outlast (The Outlast Trials), valamint jónéhány ígéretes cím (Unholy, GhostWire: Tokyo, Martha Is Dead stb.), szóval idén sem fogunk unatkozni.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, jó borzongást kívánok mindenkinek!