- Előzmény: Pixelekbe öntött vérengzés
A horror műfaja jelentős változáson esett át a 2000-es évek elején. Feltámadt a slasher (és vele együtt megjelent a tinihorror), útjukra indultak az ázsiai j-horrorok amerikai feldolgozásai, valamint a found footage stílus is kezdett újra betörni a köztudatba. Ahogy Hollywood, úgy a videojátékos ipar is felfedezte magának ezt a változást, és a különböző kiadók megpróbáltak a maguk módján szert tenni egy szeletre a tortából. A műfajok összemosódtak, a lehetőségek tárháza az indie piac megjelenésével pedig kvázi határtalan lett. Félbevágni valakit egy láncfűrésszel már nem csupán bizonyos horrorjátékok sajátossága lett, hanem például egy akció-TPS (Gears of War-széria) vagy egy sandbox alkotás (GTA-sorozat) is lehetőséget kínált erre. Térdig gázolni a vérben és a belsőségekben immár ugyanúgy egy vérgőzösebb FPS-ben (Doom 3) is lehetségessé vált, mint egy botrányjátékban (Postal 2). Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a legvéresebb videojátékokat tartalmazó listámat kibővítem, és a gore eszköztárával élő címek mellett kitérek azokra a produkciókra, melyek valamilyen módon úttörőnek számítanak a horrorjátékok műfaján belül.
Sűrű erdők és kihalt városok
Az ezredforduló eleje még a 3D-s technológia térhódításáról és ennek kiaknázásáról szólt, miközben egyre jobban kezdett feltörni az FPS-ek műfaja, és elkezdtek kifulladni a futószalagon érkező point ‘n’ click kalandjátékok. A Blair Witch Vol. 1: Rustin Parr az Ideglelés című film sikerét meglovagolva vezetett el bennünket Burkittsville városába, az 1940-es évek elejének idején. Bár a háttértörténet szorosan kapcsolódott a filmhez, a korábban a Nocturne-t is tető alá hozó Terminal Reality szabad kezet kapott a sztori megírásához. Ennek eredményeképp a legkülönfélébb rémségek törhettek ránk az éj leple alatt vagy a ködborította – rendkívül nyomasztó – erdő kopár fái között. Nekem például hetekig tartó rémálmot okozott az a rész, mikor a játék főszereplőjével egy álomjelenetben ki kell mennünk hotelszobánk mosdójába, és a villanyt felkapcsolva egy termetes szörnyeteg ugrik ki a kádból, majd vágtat végig a szobán.
Bár elsősorban a nyomasztó hangulat megteremtése volt a cél, lazán keresztbe lőhettünk bárkit egy shotgunnal, vagy szétloccsanthattuk az agyát egy jól irányzott fejlövéssel. A filmet mindig is imádtam, ezért evidens volt, hogy az összes hozzá kapcsolódó adaptációt is végig fogom játszani (további két fejezet látott napvilágot, a The Legend of Coffin Rock, valamint a The Elly Kedward Tale, illetve az egész franchise 2016-ban kapott egy újabb feldolgozást is, szimplán Blair Witch címmel). Rettenetesen nyomasztott az egész játék hangulata. Maga az erdő úgy önmagában is, de a kihalt városka sem volt különb, az egészet pedig megkoronázta a kegyetlen sorozatgyilkos, Rustin Parr háza (ez ott volt a filmben is), ahol persze nekünk is le kellett mennünk a rettegett pincébe.
2001-ben érkezett a Silent Hill 2, mely a gore tárházát szintén csak mint hangulatkeltő elem tartotta meg, és sokkal inkább a pszichológiai horrorra utazott. James Sunderland pokoli utazása a kihalt amerikai kisvárosban a legbizarrabb borzalmakat rejtette, majd’ minden sarkon, Piramisfej első belépője (mikor kvázi megerőszakol egy másik teremtményt) a mai napig időtálló és a retinánkba égő pillanat. A sztori egyszerűen kiváló: sötét, nyomasztó, és tele van elfeledett tragédiákkal, amiket a város hoz újra felszínre. Ez egyébként teljesen megszokott irányvonal a Silent Hill-játékok esetében. Mármint az, hogy a város szembesíti az odalátogatót régi bűneivel. A játék hangulata pedig végtelenül komor: világos rész szinte nincs is benne, nagyon sokat kell sötét helyeken mászkálni, és az utcákat is áthatolhatatlan ködtakaró borítja. Mocskos, véres, rozsdás és elhagyatott minden egyes ház, minden egyes épület. Torz kreatúrák vánszorognak mindenfelé (ezek jelenlétére az adóvevő sistergése hívja fel a figyelmet), és egy idő után már ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni álom és valóság között. Emlékezetes jelenetekben sincs hiány. Piramisfej említett belépőjén kívül ott van például az a rész, mikor James egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő lépcsősoron ereszkedik alá Silent Hill (jelképesen inkább a pokol) világának mélyére, és a végső csavar is egy kijózanító erejű pofonnal ér fel.
Kísértetkastélyok sötétjében
Semmiképp sem akarok elmenni egyik kedvencem, a 2001-ben megjelent Clive Barker’s Undying mellett, ami mára már sajnos kikopott a köztudatból. A sztori 1923-ban játszódik, főhősünk Patrick Galloway, egy volt katona, akit még kísértenek a háború emlékei. Egy napon váratlanul levelet kap régi parancsnokától és személyes jóbarátjától, Jeremiah Covenanttól, hogy amint csak lehetséges, látogassa meg írországi birtokán, mert bizony gondok vannak. Családi gondok. Patrick eleget is tesz a kérésnek és elutazik barátja birtokára, ahol csakhamar a saját bőrén is megtapasztalja, hogy Jeremiah háza táján egyáltalán nincsenek rendben a dolgok. Eleve kezdjük ott, hogy szerencsétlen barátjának az egész famíliája csúnya halált halt. Előbb mind bekattantak, majd valamilyen módon elhaláloztak. Igen ám, de nyugalmat nem lelő szellemeik azóta is rettegésben tartják a birtokot és annak környékét. Minden szál a múltba nyúlik: Jeremiah elmeséli, hogy annak idején négy testvérével együtt titokban ellopták apjuk egyik féltve őrzött és rettegett könyvét, mellyel elhajóztak az Álló Kövek Szigetére, hogy ott lefolytassanak egy rituálét. Onnantól kezdve az összes testvér megváltozott, személyiségük egyre groteszkebb formát öltött, míg végül mindet utolérte a csúnya vég. Ám démoni valójuknak az élet még csak ekkor kezdődött el. Jeremiah könyörögve kéri Patrick segítségét, hogy állítsa meg a gonosz erőket, és végérvényesen vágja el a Covenant vérvonalat, különben a pokol költözik a világra, az utcákat véreső mossa majd, a holtak pedig köztünk fognak járni. Kedves kis sztori, ugye? Clive Barkertől (Hellraiser, Korbács) persze nem is várna kevesebbet az ember. Az Undying a remekül megírt történetének bizonyos aspektusaival képes a frászt hozni ránk. Az egyik jelenetben például élve temetnek el egy szerzetest, ami engem gyerekként egyenesen sokkolt. A kriptákban mászkálva pedig baljós gyerekdalt hallhatunk a kihalt folyosókon, ám mire közelebb érünk a hang forrásához, kiderül, hogy mindvégig egy összeaszalódott holttest dalolt.
Vámpírok, nácik és okkultizmus
A 2002-ben érkezett BloodRayne azért még valamilyen szinten tisztességes iparosmunkának számított, szexi és szó szerint vérszomjas hősnővel, nácigyilkolással, 2. világháborúval, okkultizmussal, vámpírokkal, valamint annyi vérrel, amiből Drakula gróf évszázadokig nyugodtan élhetne. Megjelenésekor sem volt egy nagy durranás, de megtalálta a maga táborát, és ideig-óráig bárkit képes volt lekötni. Más tészta, hogy a teljes végigjátszásra már nem sokan tartottak ki mellette, és ennek megvoltak az okai. A BloodRayne főszereplője Rayne, aki félig vámpír, félig ember, azaz dhampir. A sztori 1933-ban veszi kezdetét, mikor Rayne a Brimstone Society titkos társaság megbízásából a Louisiana államban lévő Mortton térségbe utazik, hogy kivizsgáljon egy különös ügyet. A mocsárvidéken aztán élőholtakba és jókora pókokba botlunk, de ezek lekaszabolása egyáltalán nem jelent nagy kihívást. Rayne karjaira gyilkos pengék lettek erősítve, és ha vámpírokról van szó, egy Penge mindig jól jön (kacsint). Ezek használatával rendkívül látványos kivégzőmozdulatokat vihetünk véghez, de ha úgy tartja kedvünk, akkor csak simán végig is vagdalhatjuk ellenfeleink népes táborát, egészen a küldetés végéig. Rayne kegyetlenül szexi, úgy feszül rajta a bőrszerkó, mintha egy goth-punk bandából lépett volna elő, megjelenésében pedig a készítők szeme előtt a Nocturne című játékuk Svetlana Lupescu nevű, dekoratív hölgy karaktere lebegett. A BloodRayne megbukott. A szakma sem esett hanyatt tőle, és a játékosok zöme is utálta, azonban érdemes megnézni, hogy főszereplője, Rayne miféle kultuszt teremtett maga köré – sikere már-már Lara Croftéval vetekedett, így nem úszta meg a folytatást (és a filmadaptációt).
Újraformázott zombihentelés
2004-ben, hatalmas hype közepette megjelent a Doom 3, mely úgy vegyítette az adrenalindús, vérgőzös lövöldözést a horror-elemekkel, hogy attól mindenkinek tátva maradt a szája. Ugyanebben az évben érkezett a The Suffering is, ami viszont TPS mivolta mellett egy börtönbe kalauzolta el a játékost, amit ocsmány lények kezdenek el birtokba venni, és előszeretettel vegzálják a bentlakókat. Talán pont a The Suffering áll legközelebb az eredeti listámon szereplő, hasonlóan a brutalitásra kiélezett alkotásokhoz, hiszen itt is kvázi minden sarkon belefutottunk egy megcsonkított holttestbe, vagy egy olyan groteszk, amorf lénybe, melyhez hasonlóval később csak a Dead Space büszkélkedhetett. Aztán eljött 2005, és vele a Resident Evil 4, mely nem csupán saját szériáját formálta meg, de a túlélőhorror zsánerét is. Leon S. Kennedy távol került Raccoon Citytől. El Pueblo rideg, leginkább a kelet-európai térségekre jellemző régiója egészen új ízt kevert hozzá a Capcom sikersorozatának addigi formulájához. Bár ugyanúgy zombikat öltünk benne, azok mégis sokkal emberibbnek tűntek, mint a korábban megszokott csoszogó, félig már rothadó társaik. Ez a varázs persze rögvest megtört, mikor némelyikük buksiját szétlőve abból szó szerint kirobbant egy parazita. Szerencsétlen Leon is igen változatos módokon lelhette halálát, a legemlékezetesebb talán a láncfűrésszel, arcán zsákkal rohangáló ellenfélhez köthető, aki egy jól irányzott mozdulattal, nemes egyszerűséggel lenyisszantotta főhősünk fejét. A 2000-es évek közepére a kiadók sokkal nagyobb teret engedtek a brutalitást előtérbe toló, olykor sokkolóan kegyetlen fejlesztéseknek, és ennek hamar meg is lett az eredménye. Erről azonban már csak legközelebb mesélünk.
(Folytatása következik!)
