Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
V/H/S/94 (2021)
A V/H/S filmek korábban nem kavartak túl nagy port, de mivel antológiáról van szó, és mindegyik részbe fért 4-5 kisfilm, könnyen fogyaszthatóak voltak a horrorkedvelőknek. Ezt a részt az amerikai Shudder streaming szolgáltató vette meg, aminek én kifejezetten örültem, mert elég bevállalós tartalmakat is kiadnak (lásd: Violation) és bíztam benne, hogy most sem lesz ez másképp. Hát, nem is lett. A V/H/S/94 elszabadítja a tébolyt, de néha olyan mértékben, hogy az már brutális. A gore csúcsra van járatva majdnem az összes bekerült kisfilmben (amit a The Night Comes for Us és a Headshot indonéz rendezője, Timo Tjahjanto itt megalkotott, az a groteszk magasiskolája). Mivel elvileg '94-ben járunk, ezért a legtöbb felvételre került valamiféle szűrő is, ami szemcséssé, zavarossá teszi a képet, csak hogy még jobban érvényesülhessen a retró hatás. Ez egyébként a díszletekben és a ruhákban is visszaköszön, többnyire tényleg amatőr kisfilmek érzetét átadva, ami elég sokat emel a hangulaton.
(Forrás: Rotten Tomatoes)
Direkt nem szeretném ellőni, hogy miről szólnak ezek a kisfilmek, mert sokkal jobb, ha a meglepetés erejével hatnak. Annyit azért elárulok, hogy nekem a kedvencem a második, Simon Barrett (You're Next, Blair Witch) által rendezett epizód lett, amiben egy nőnek virrasztania kell egy borzalmas balesetben elhunyt idegen mellett egész éjjel. Természetesen szakad kinn az eső, tombol a vihar és a koporsóból mintha furcsa zajok szűrődnének. Ez a rész nem csak a para-faktort maxolja ki, hanem egy annyira hátborzongató lezárást is kap, hogy még én is beleborzongtam. Egyébként a többi kisfilm is érdekes, ötletes koncepciót követ, és a rejtett vágások, valamint a speciális effektek is nagyon rendben vannak. Szerencsére a CGI nagyon minimális, inkább a maszkmesterek munkáját illeti dicséret, akik láthatóan a már említett Timo Tjahjanto által rendezett résznél voltak elemükben a leginkább. Horror-fanoknak mindenképp ajánlom, abszolút ízletes csemege, rengeteg vérrel, belsőséggel és nagyon groteszk, néha megmosolyogtató jelenetekkel.
My Heart Can't Beat Unless You Tell It To (2020)
Dwight, Jessie és Thomas testvérek. Szerény körülmények között élnek: Jessie a helyi étteremben felszolgáló, Dwight munkanélküli, Thomas pedig... vámpír. Igen, ez egy vámpíros film, de nem a megszokott módon. Az, hogy egy fénytől rettegő, vérre szomjazó, törékeny lény vagy, nem előny, hanem sokkal inkább betegség. Thomas olyan, mint egy junkie. Járni is alig tud, ha nem kap vért pár napig súlyosan lebetegszik, a bezártságot és a magányt pedig egyre nehezebben viseli, pláne, mikor nappal felébredve hallja az utcán játszó többi gyerek nevetését. Dwight és Jessie intézik az etetését, hajléktalanokat és prostituáltakat elrabolva és legyilkolva, vérüket lecsapolva (egy kis Engedj be! áthallás). Gyűlölik az egész helyzetet, de nincs mit tenni, hiszen Thomas mégiscsak a testvérük, gondoskodniuk kell róla. Dwight-nál azonban kezd elszakadni a cérna. Egyre többet hibázik, szabadulni, menekülni akar, és ez borzalmas tragédiákhoz vezet.
(Forrás: Flicks)
Bár nem reformálja meg a vámpíros filmek műfaját, már azzal is nagyon egyedi ízt képvisel, hogy betegségként, függőségként kezeli mindezt. A lelki vívódások állnak a középpontban. Itt már nem arról van szó, hogy meg kell ölni egy embert ahhoz, hogy a testvérünk életben maradhasson, hanem arról, hogy a századik megölt ember után már lehet jobb lenne egyszerűen csak elhúzni a függönyöket délben a szobájában, és megszűnne minden teher. Az utolsó képsorok kegyetlen erősek. Mit ér a szabadság, ha a lelkünk már így is darabokban? Meddig képes ép ésszel elviselni egy ember, hogy a saját családjáért nap mint nap súlyos áldozatokat kell hoznia? A Caveat mellett a My Heart Can't Beat Unless You Tell It To nálam a 2020-as év egyik legerősebb horrorja volt.
Titane (2021)
Az újhullámos francia horrorfilmek igen nagy hatással voltak a horror műfajára, hiszen kegyetlenségükkel egy új szintre emelték az erőszak-faktort. Az Inside (2007), a Martyrs (2008), a Maniac (2012), vagy épp a Raw (2016) igazán emlékezetesek a mai napig. Utóbbi rendezője, Julia Ducournau állt később elő egy új filmmel, amely a Titane nevet kapta. Alexia (Agathe Rousselle) showgirlként tevékenykedik, de gyerekkorában volt egy autóbalesete, ami miatt egy titánium lapot építettek be a fejébe. Ez kissé összezavart benn pár dolgot, ezért a lány random gyilkol, ha épp úgy tartja kedve. Miután - ezt nem igazán lehet szebben megfogalmazni - közösül egy kocsival (!), a következő ámokfutásánál valakinek sikerül meglépnie, így Alexia körözött személlyé válik. Megpillant egy több mint 10 éve eltűnt kisfiú kereséséről szóló "missing" plakátot, és úgy dönt, felveszi a személyazonosságát - innentől ő már Adrien. Csakhogy előkerüléséről értesítik az eltűnt fiú valódi apját, Vincentet (Vincent Lindon) is, aki elfogadja, hogy akit maga előtt lát, az a 17 éve eltűnt fia. Hazaviszi hát, és megpróbálnak ketten tovább élni. Csakhogy Alexia/Adrien a kocsival töltött éjszaka után teherbe esett. Melleit, valamint egyre növekvő pocakját pedig rendre el kell rejtenie Vincent, és a beosztottjai előtt, ami egyáltalán nem egyszerű, és kvázi borítékolva van, hogy előbb-utóbb kiborul az a bizonyos bili.
(Forrás: NEON Cinema)
A Titane testhorror, méghozzá a durvábbik fajtából. Meztelenség, szex, erőszak, brutálisan erős színészi alakításokkal (Agathe Rousselle nevét jegyezzük meg!), parádésan jó zenékre. Mintha Gáspár Noé rendezne egy horrorfilmet a '80-as években. Alexia átalakulását fájdalmas végignézni, és nem csak az olyan jelenetek miatt, mint mikor egy nyilvános wc-ben saját magát veri össze, hogy jobban hasonlítson egy 17 éve eltűnt emberre. Lelkileg is gyötrődik, ám nála jobban talán csak Vincent szenved. Az ember, aki évekig élt úgy, hogy nem tudta, mi történhetett a gyerekével és most mindent elölről kell kezdenie. Különleges horror lett a Titane. Egyáltalán nem könnyű néznivaló, de a Raw után pont valami ilyesmire számítottam. A főszereplő metamorfózisa, a lelkileg megtört apa kálváriája, a nagyszerű fényképezés és a valóban kiváló zenei aláfestés miatt mindenképp érdemes adni neki egy esélyt.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
