Nem a főszereplő bőrszíne, hanem a szirup a gond az új Hófehérkével

 „Fehér volt a bőre, mint a hó, piros az ajka, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa” – írják a Grimm-testvérek Hófehérkéről. Csakhogy a Disney új hercegnőjének nem hófehér a bőre, hanem kreol, a történet sem ugyanaz, mint amit anno gyerekként rongyosra néztünk VHS-en, sőt még a mondanivalója is jelentősen módosult. Az említettek miatt egy fél világ kezdte szapulni az új Hófehérkét, mielőtt még egyáltalán bemutatták volna, az irónia az egészben pedig az, hogy végül pont ezek miatt lett legalább úgy-ahogy nézhető a legújabb Disney-alkotás.

Az alaphelyzet nagyjából megegyezik az eredetivel, vagyis adott egy királyság egy jóságos királlyal és királynéval, no és az ő bájos kislányukkal, Hófehérkével. Az idilli, cukormázas hangulatnak azonban vége szakad, amikor a királyné egy napon megbetegszik, majd meghal, a király pedig újraházasodik egy szépséges, de gonosz teremtéssel. Végül a király is kikerül a képből, és a gonosz, roppant hiú királyné követi őt a trónon, Hófehérkének pedig hamarosan menekülnie kell, amikor a bűvös tükör őszinteségi rohamot kap, és azt mondja a királynénak, hogy a lány szépsége nemsokára túlragyogja majd az övét. A boszi ezután megbízza a vadászt, hogy nyírja ki Hófehérkét, de annak ugyebár nincs szíve őt bántani, hercegnőnk pedig az erdőbe rohan, ahol találkozik egy rakat CGI erdei állatkával, nem sokkal később pedig hét törpével is összehaverkodik.

Van azért egy hercegünk is, aki immáron nem herceg, inkább egy Robid Hood-szerű figura, nem is túlzottan jelentős karakter, cserébe viszont szerelmes csókja feléleszti majd Hófehérkét tetszhalott állapotából, ahová a királyné mérgezett almája juttatta. Címszereplőnk pedig miután magához tért, vérszemet kap és útra kell, hogy megtegye, amit már rég meg kellett volna: visszaszerzi a királyságát. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sajnos magyar szinkronnal láttuk a filmet, vagyis a lényegről, azaz Rachel Zegler hangjáról pont lemaradtunk, a trailerekben hallhattuk csak őt énekelni, de azokban nagyon meggyőzőnek tűnt. Na, de nem is húzzuk tovább az időt, pontokba szedve meséljük el, hogy szerintünk milyen is lett az új Hófehérke.

Ezért szerettük:

• Bár a történethez szinte semmit nem tesz hozzá, hogy főszereplőnknek kreol lett a bőre, ha ez kellett ahhoz, hogy Rachel Zegler játssza a címszerepet, ám legyen: a színésznő maga a nagybetűs Hófehérke, aki mást mond, az hazudik. 

• A készítők nem akartak badass karaktert faragni a címszereplőből, Hófehérke ugyanolyan kedves, bájos és gyengéd, mint a mesében, viszont már méltó és igazságos vezető is egyben. 

• Az idők változnak, a történetek fejlődnek, az adaptációknak pedig nem kell mindenben majmolniuk az eredeti művet. Marc Webb rendezésében a külső szépség helyett a belső szépség kerül előtérbe, ahogy Hófehérke sem csak a babérjain ül már és a szerelemről ábrándozik. 

• Rachel Zegler és Gal Gadot „utálkozós” pillanatai a filmhez képest meglepően jól sikerültek, lehet nem véletlen. A két színésznő a való életben is meglehetősen különböző politikai álláspontot képvisel: Zegler palesztinpárti, míg a Wonder Woman sztárja nyíltan támogatja Izraelt. 

• Az adaptációba sok új dal került, és bár ezek többsége felejthető, a főcímdal kifejezetten bájos és megkapó lett.

(Kép forrása: Corey Nickols)

Ezért nem szerettük: 

• A bizarr CGI törpéktől a frász jött ránk, de tényleg, ráadásul érthetetlen, hogy a számítógépes technológia helyett miért nem kis növésű színészekkel keltették életre a mesebeli lényeket. 

• Különösen mert a herceg bandájában van egy karakter, akit alacsony növésű színész alakít – most akkor hogy is van ez?

• Apropó herceg. Az ő figuráján nem sokat törhették a fejüket a készítők, nagyjából olyan lett, mint Flynn Rider az Aranyhajból, nem csak viselkedésre, de még kinézetre is. Attól, hogy Hófehérke önálóbb karakter lett, a herceget Jonatánt miért kellett kiherélni?

• Mondjuk legalább nem egy tökidegen lányt kapott le, mint a mesebeli verzió. Mire eljutunk a csókjelenetig, Hófehérke és Jonatán lényegében már egymásba szerettek, igaz Hófehérke itt sem egyezett bele a csókba, bár nem is nagyon tudott volna, tekintve, hogy jóformán halott volt. 

• A sztori modernizálása ugyan jól áll a filmnek, a forgatókönyv viszont így is butuskának bizonyul.

• A gagyi CGI állatkák és törpék mellett a látványvilág sem volt az igazi, és akkor még finoman fogalmaztunk. Olyan mesterkélt és negédes hatása volt az egésznek, mintha egy csömör süteményt akartak volna lenyomni a készítők a torkunkon. 

• A kosztümök szintén megfeküdték a gyomrunkat, ráadásul pont Hófehérke ikonikus ruhája sikerült az egyik legrosszabbul. Bár Gal Gadot diszkógömbre hajazó palástja se volt semmi.

Jó film a Hófehérke? 

Nem jó, de nem is tragikus. A Hófehérke messze nem a legjobb élőszereplős Disney-feldolgozás, de ez nem Gal Gadot és pláne nem Rachel Zegler hibája. És nem is lett olyan szörnyű, mint azt sokan előzetesen vizionálták, leginkább középszernek mondanánk a Disney remake-ek sorában. Egyszer-kétszer azért el tud ragadni a hangulat, Rachel Zegler elbűvölő benne, Gal Gadot túltolt, ripacs játéka pedig kifejezetten jót tesz a gonosz királyné karakterének. A szemünk viszont kifolyik a feleslegesen sok és rosszul használt CGI-tól, az ijesztő törpéket egyenesen be kellene tiltani, a herceg pedig pont annyira felejthető, hogy másnapra már szinte semmire sem emlékszünk belőle. A Hófehérke összességében azért nézhető, de újrázni biztosan nem fogjuk.

Borítókép forrása: Disney