Osgood Perkins rendező (Anthony Perkins fia) filmjeivel furcsa kapcsolatom van. A 2015-ös The Blackcoat's Daughter (avagy February) az egyik legnagyobb kedvencem volt tőle évekig, a Netflixre készült I Am the Pretty Thing That Lives in the House viszont annyira lassú és kimért volt, hogy egyszerűen majdnem elaludtam közben. Szintén a Netflixre érkezett 2020-ban a Gretel & Hansel (Juliska és Jancsi), amit rengeteg ember egyszerűen nem tudott hova tenni. Túl elvontnak, túl groteszknek találták és bár tényleg akadtak benne felettébb bizarr jelenetek (például az erdei begombázás), másodszor újranézve már én is úgy gondoltam, hogy Perkins egy roppant tehetséges rendező. Ez nemcsak a filmjei stílusában mutatkozik meg, hanem abban is, amiket elrejt például a háttérben, hogy érdemes legyen képkockáról-képkockára elemezni a filmjeit. A tavalyi Longlegs – A rém nekem nagyon tetszett. Egy komor, nyomasztó thriller volt, a felismerhetetlenre maszkírozott Nicolas Cage-dzsel és a leginkább a Hetedik és A bárányok hallgatnak hangulatvilágát visszaidéző nyomozós történetszállal. A rendező filmjeit azonban művészeti szempontból is érdemes vizsgálni. A Longlegs esetében például meg lehet nézni, hogy hányszor helyez valami kulcsfontosságú tárgyat vagy karaktert a kép közepére vagy épp a legszélére. Tovább maga Perkins spoilerezte el a premier előtt, hogy a Longlegs cselekménye során többször is feltűnik maga a Gonosz, csak épp valahol a háttérben elrejtve – tudjátok, mint mondjuk a kísértetek A Hill-ház szellemében. Ráadásul Perkins roppant termékeny direktor: alig ért véget a Longlegs körüli hype, már jött a hír, hogy Stephen King adaptációt rendez és mire ennek forgatása véget ért, már kiderült, hogy még 2025-ben egy második filmje (Keeper) is mozikba kerül. Kijelenthető tehát, hogy napjaink egyik legtehetségesebb horror-rendezőjét végre nagyban foglalkoztatja Hollywood és jobbnál-jobb projekteket adnak neki – lássuk, miként sikerült A majom, amely az idei év egyik legvéresebb, totál elmebeteg filmélménye lett.
(Forrás: IMDB)
1999-ben Petey Shelburn (a Különválásból ismert Adam Scott nyúlfarknyi szerepben is zseniális) az éjszaka közepén betér egy antik tárgyakat árusító boltba és nagyon gyorsan meg akar szabadulni egy furcsa, zenélő játékmajomtól. Megtudhatjuk, hogy ez a majom semmiképp sem játékszer – annál bizony sokkal több. El van átkozva, vagy talán maga a Gonosz költözött bele, de az biztos, hogy képes ölni. Ha valaki megtekeri a hátán lévő kulcsot, a majom pedig felemeli a karját és elkezd dobolni, akkor ott hamarosan valaki nagyon csúnya módon elhalálozik. Megszabadulni sem könnyű tőle, Peteynek sem sikerül, úgyhogy később két fia (Hal és Bill) megtalálja otthon ezt a különös tárgyat. A srácok rájönnek, hogy a zenélő majom tényleg képes ölni, így végül úgy döntenek, inkább egy kútba vetik. Telik-múlik az idő (konkrétan 25 évet ugrunk előre), mikor a gyilkosságok ismét elkezdődnek. Valaki előbányászta a majmot? Vagy kimászott magától a kútból? Az immár felnőtt Hal (Theo James – A Fehér Lótusz, Úriemberek) kell, hogy a dolgok végére járjon, mielőtt szó szerint mindenki meghal körülötte. Persze nem természetes módon.
(The Hollywood Reporter)
A Csontkollekció (Skeleton Crew) Stephen King második, 1985-ben megjelent novelláskötete az Éjszakai műszak (1978) után. Egy kisregényt (A köd), tizenkilenc novellát, és két verset tartalmaz. A novellák közül az egyik A majom (The Monkey), amiből most Oz Perkins dolgozhatott. A végeredmény? Az idei év egyik legelborultabb, legvéresebb horrorja, amiben olyan gyilkosságokat lehet látni, hogy ezeket még a Végső állomás széria is megirigyelné! De komolyan, baromi abszurd, már-már konkrétan vicces elhalálozások vannak a filmben és látható, hogy egy percig sem próbálja komolyan venni magát: emberek robbannak darabokra, lövik keresztbe őket vadászpuskával vagy gázol végig rajtuk egy egész csorda megvadult ló (nem vicc!), Perkins pedig a legnagyobb természetességgel mutatja meg utána a pórul járt áldozatok többnyire felismerhetetlen maradványait. A majom bizonyos jeleneteiben konkrétan megidézi Peter Jacksontól a Hullajó! című 1992-es kult-klasszikust, miközben cseppet sem akar megfelelni a mai kor igényeinek. Jumpscare-jelenetei előre kiszámíthatóak, a félelem-faktort nem is tolja feljebb az átlagosnál, a gore tekintetében viszont köröket ver bármire, ami manapság a mozikba került "horrorfilm" címszó alatt. Bevállalós és nem finomkodik... néha pont erre van szükségünk.
Összeteszem a két kezem, hogy manapság végre kapunk normális Stephen King adaptációkat és nem a régi Kedvencek temetőjével kell továbbra is példálóznunk, ha értékelhető horrort akarunk látni, ami a mester valamelyik novellájából készült. Jó volt a Bilincsben, az 1922, A mumus és az Az is (inkább az első rész, abból is a bővített), viszont most már A majom is feltehető ezek mellé a polcra. Roppant sötét humorral operáló, direkt túltoltan véres horror-parádé lett ez a film, amit mindenkinek tudok ajánlani, akinek legalább egy-két King-kötet akad a gyűjteményében. A szinkron abszolút vállalható, a 98 perces játékidő pedig hamar elrepül, higgyétek el! Bár lehetett hallani olyasmit, hogy megéri végigülni a stáblistát, mert kapunk egy kis extrát, sajnos ez idehaza nem került be, úgyhogy nyugodtan ki lehet vonulni a moziteremből, amint felkapcsolják a lámpákat. Én pedig már most érdeklődve várom Perkins új filmjét (Keeper), ami még idén bemutatásra kerül és az eddigi beszámolók alapján még a Gonosz halott 2 szintjét is megütheti.
A majom (The Monkey) február 27-től látható a hazai mozikban
Borítókép forrása: Collider
